30. rész

Még egy ideig beszélgettünk meg röhögcséltünk. Mindenki nagyon kedves volt és vicces, sőt, a kacagások okozója főként Rosalie volt, hisz mindenki őt oltogatta, Rosalie pedig eléggé vicces mondatokkal vágott vissza, úgyhogy mindannyian dőltünk a röhögéstől.
- Itt van rosszabbik feled – pillantott Rosalie Edwardra flegmán. Edward fölvonta a szemöldökét és talpra ugrott.
- Ki a rosszabbik fele? - vigyorogtam érdeklődve.
- Bella – morogta Alice.
- Ó... - csak ennyit tudtam kinyögni és jókedvem azonnan elmúlt.
- Emmett, te vidd ki a házból az ablakon keresztül – mondta Edward Emmettnek.
- Miért kell az ablakon keresztül mennem?! - ugrottam fel és csipőre vágtam a kezeim dühösen. - Kit érdekel Bella?! Fél fogamra se elég.
- Norah, kérlek – nézett rám Edward fáradtan.
- Te csak ne Norah, kérlek-ezz. Kit érdekel Bella?! Tudod mit?! Most megyek és megtépem – indultam meg, amikor Edward karon ragadott és visszarántott, de úgy, hogy majdnem hátra estem.
- Ne csináld a fesztivált, kérlek! - sziszegte Edward dühösen. - Este meglátogatlak és minden megbeszélünk, jó?
- Este ne gyere – ráztam le magamról a kezét undorodva. - Este Lestattal leszek.
- Emmett – szólította a fiút, de mindvégig a szemembe nézett. - Kérlek, vidd ki az ablakon keresztül Noraht!
- Rendben – szólt Emmett és megfogta a kezemet, majd az ablakhoz kísért. - Na gyere, te amazon! - nevetett, mire én is nevetni kezdtem és felugrottam a hátára.
Leugrott és elkezdett futni az erdőben. Majd az erdő szélén letett és sétálni kezdtünk.
- Emmett – karoltam át a derekát. - Veled sokkal boldogabb lennék – vigyorogtam.
- Nem hiszem – rázta meg a fejét vigyorogva. - Én Rosaliet szeretem, szóval... érted – nézett le rám és átkarolta a vállam.
- Eszembe sincs szét szedni titeket – mondtam. - Nagyon boldogok vagytok együtt és szépek is! - simítottam végig a hátán.
- Hát igen – sóhajtott fel. - Rose az én angyalom – mosolygott. - Te pedig a kis ördögöm – vigyorgott rám.
- Nem vagyok kisördög – duzzogtam.
- Dehogynem! - nevetett fel, mire én hasba vágtam, de meg se kottyant neki, úgyhogy mégjobban rákezdett a kacarászásra az én eredménytelen erősködéseim miatt.

- Szia! - köszönt mosolyogva Edward és beinvitálta Bellát a házba, majd felkísérte őt az emeletre.
- Hova mentél Norahval? - kérdezte Bella.
- Rosszul lett és elvittem a gyengélkedőbe – felelte nemes egyszerűséggel.
- Az más – bólintott Bella és leült Edward szobájában a kanapéra. - Gyere ide! - nyújtotta a kezét Edwardnak.
Edward megfogta a kezét Bellának és közelebb lépett hozzá. Leguggolt elé és végig simított az arcán.
- Nagyon szeretlek, tudod? - suttogta Bella.
- Én is szeretlek – suttogta vissza Edward és elmosolyodott.
- Minden rendben? - kérdezett vissza Bella.
- Persze, miért ne lenne? - kérdezte vigyorogva Edward.
- Csak kérdem – próbált védekezni játékosan.
Megint elmosolyogta magát, majd Bella azt vette észre, hogy Edward közelebb hajol és váratlanul ajka, az övét üti. Gondolta, hogy nem fog tovább tartani néhány másodpercnél. Mikor elváltak ajkai, hiányérzete támadt. Nagyobb volt, mint régen. Gondtalanul a nyaka köré fonta karjait, és magához húzta. Most Bella csókolta meg őt. Nem tehetett róla, annyira elkábította az illata.
Ez talán egy kicsivel több ideig tartott, mint az előző, de érezte, hogy Edward hirtelen megmerevedik, és karjait lefejti a nyakáról.
- Óvatosan – suttogta csukott szemmel.
Tudta, hogy nagy vívódás játszódik le benne, és elszomorította, hogy nem tudta magát tűrtöztetni. Újra. Mikor Edward felnyitotta a szemét, valószínű látta Bella szemébe a szomorúságot, ezért közelebb ült és átölelte az apró testet. Bella jólesően hozzá bújt Edwardhoz. Edward pedig védően ölelte át.
Bella oldalra hajtotta a fejét és egy pillanatra kinyitotta a szemét és ledöbbent – egy fekete női táskával nézett farkasszemet.
- Járt nálad valaki? - kérdezt Bella még mindig a táskát bámulva.
- Nem – felelte Edward és Bellára nézett. Majd követte a pillantását és arcán színtisztán kiült ledöbbenés.
- Akkor kié az a táska? - kérdezte Bella és lemászott Edwardól.
- Alicé – felelte Edward. - Nem igazán biztonságos megnézni! - szólt Bellának, mikor a lány belenyúlt a táskába. Kihúzott egy vonalas füzetet, majd a név elolvasása után felvont szemöldökökel nézett Edwardra. - Mit keresett nálad Norah? - mutatta fel a táskát mérgesen. - Azt mondtad, hogy nem beszéltek. Hát így hogy higyjek neked, hm? - emelte fel a hangját és dühösen a földhöz vágta a táskát és a füzetet.
- Félre érted, Bella – állt fel Edward. - Nincs köztünk semmi – kezdte, de Bella félbe szakította.
- Azt csinálsz, amit akarsz. Engem már nem érdekelsz – mondta Bella üres tekintettel és kirohant a szobából és később a házból is, félrelökve a meglepődött Rosaliet, akinek kezéből kiesett a több száz papír, amit Carlisle dolgozószobájába akart felvinni.
- Nézz már a lábad elé, te csitri! - szólt utána Rosalie, majd elmosolyodott az ügyes beszólásán és képzeletben vállon veregette magát.

- Hát megérkeztünk – szólt Emmett a házunk előtt zsebre tett kezekkel.
- Hát igen – bólintottam. - Köszönöm, hogy haza kísértél – mosolyogtam Emmettre.
- Semmiség – vonta meg a vállát mosolyogva. - Beszélhetnénk? - kérdezte komolyan, felvont szemöldökkel. - Hát persze.
- Öhm... - sóhajtott fel. - Edwardról lenne szó... - kezdte, de aztán a szájára forrt a szó és elnézett a vállam felett. - Csá Lestat! - vigyorgott, mire Lestat mellettem termett és lepacsizott Emmettel.
- Mi szél hozott? - kérdezte mosolyogva Lestat.
- Haza kísértem Noraht – felelte és mosolyogva rám pillantott.
- Kössz – szólt Lestat, majd átkarolta a vállam és egy puszit nyomott a halántékomra. - A többiek? - nézett vissza Emmettre.
- Edward Bellával – ekkor sajnálkozóan rám nézett, majd folytatta -, Alice és Jasper otthon van, Rosalie pedig Carlisle-nak segít. Esme pedig dolgozik – válaszolta.
- Hát örülök, hogy találkoztunk – búcsúzott Lestat és az ajtóhoz lépett kinyitni.
- Én is – mondta Emmett Lestatnak, majd felém fordult. - Holnap találkozunk? - kérdezte mosolyogva. Bólintottam.
- Port Angelesben? - kérdezte.
- Nekem jó.
- Akkor majd gyere a pizzázóba, egyre! – felelte, majd elmosolyodott és lelépett.
- Miért voltál Cullenéknél? - kérdezte Lestat, miután befeküdtünk az ágyba.
- Rosszul lettem a suliban – húztam el a szám, majd folytattam -, és Edward haza vitt. Nem akartam ide jönni, mert akkor Sandra hülyét kapott volna – forgattam meg szemeimet. - Miért? Baj? - pillantottam fel rá kérdően.
- Nem – rázta meg a fejét. - Csak meglepődtem. Azt hittem, hogy rosszba vagy Edwarddal.
- Kibékültünk.
- Akkor jó – szorított magához, én pedig kis idő múlva elaludtam a karjaiban.

Az autómban ültem és a pizzériát kerestem, ahol Emmettel volt találkozóm. Kis idő múlva meg is találtam. Leparkoltam a közelben és besiettem a pizzériába. Pár pillanat múlva megpillantottam Emmettet Jasperrel együtt. Elmosolyodtam és leültem közéjük.
- Sziasztok! - mosolyogtam a két férfira.
- Hello – biccentett Jasper.
- Mizujs, kiscsaj? - kérdezte Emmett.
- Meg vagyok, kösz – biccentettem. - És ti hogy vagytok?
- Jól – felelték egyszerre.
- Miért akartatok velem találkozni? - kérdezte összevont szemöldökkel.
- Edwardról lenne szó – húzta el a száját Emmett.
- És Lestatról – tette hozzá Jasper.
- Figyelek – feleltem és hátra dőltem, aztán karba tettem kezeimet.
- Edward eléggé rosszul van – kezdte Emmett -, eléggé ki van mostanában. Tudod, nincs meg az a jókedv, ami rajta szokott lenni.
- És már Bella se teszi őt olyan boldoggá... - mondta Jasper, de Emmett félbeszakította.
- Csak te tudod őt boldoggá tenni.
- Mit akartok? Mit tegyek? - gyanakodtam.
- Lestat nem hozzád való – mondta Jasper. - Eléggé durva hozzád.
- Mintha Edwardot hallanám – forgattam meg a szemeim szarkasztikus hangnemmel.
- De tényleg így van – erősködött Emmett.
- Fiúk! - hajoltam előre. - Szeretem Lestatot és boldog vagyok vele. Nem kell a tanácsotok!
- Féltünk, Norah – szólt közbe Jasper.
- De nem kell! - csaptam az asztalra dühösen. Ezután a dühöm egyből elpárolgott, helyette nyugalom vette át a testem. - Nem kell nyugtatnod! - néztem szúrosan Jasperre, hisz az ő keze van a hirtelen nyugodságomban. - Nyugodt vagyok – kacsintottam rá pajkosan, mire ő csak elvigyorodott.
- Edward tényleg rosszul van – tért vissza az eredeti témához Emmett. - És még mindig szerelmes beléd – nyögte ki az igazságot.
Elkerekedett szemekkel bámultam Emmettet, majd kérdően Jasperre néztem, aki egyetértően bólintott.
- És... én mit tudtok ez ügyben tenni? - dadogtam még mindig ledöbbenve.
- Szakíts Lestattal! - felelte Emmett.
- És tedd boldoggá Edwardot! - folytatta Jasper.
- Fiúk! Nem jövök össze Edwarddal – kezdtem -, de ha akarjátok, akkor több időt fogok vele tölteni és a legjobb barátja leszek. Megegyeztünk? - vontam fel a szemöldököm.
Emmett és Jasper egymásra néztek, majd mindaketten bólintottak.
- Akkor beszélünk Edwarddal – állt fel Emmett és Jasper.
- És beszéljetek Bellával is – álltam fel én is. - Nem akarok vitát – figyelmeztettem őket.
- Rendben – bólintott Jasper.
- Na szia, kiscsaj! - mosolygott Emmett és egy csókot nyomott a homlokomra, majd lelépett. Jasper csak bátorítóan rám mosolygott és Emmett után iramodott.

Pár órával később már otthon voltam, a szobámban. Lestat egy széken ült és úgy bámult engem.
- Minden rendben? - kérdeztem halkan.
- Van egy kis gond, Norah – húzta el a száját Lestat, és mellém ült az ágyra. Kezeimet az ölébe húzta és ott kezdte el simogatni.
- Mi a gond, Lestat? - kérdeztem óvatosan.
- El kell mennem – suttogta. - El kell, hogy hagyjalak.
- Te... te most szakítani akarsz velem? - dadogtam meglepődve. Bólintott. - De...nem! Nem szakíthatsz velem – ellenkeztem és kihúztam kezeimet az övéiből. - Te szeretsz engem. Nem hagyhatsz el! - pattantam föl mellőle.
- Norah, el kell mennem – nézett rám fagyos tekintettel. - Mariusnak szüksége van rám.
- Nekem is szükségem van rád – feleltem és dobbantottam egyet a lábammal sértődötten.
- Norah! - szólt lágyan. - Ne gyerekeskedj!
- Nem gyerekeskedek! – emeltem föl a hangom. - Csak szeretlek – lábadtak könnybe szemeim.
- Én is szeretlek, te butus – állt föl. - Mindig szeretni foglak! - törölt le egy könnyet az arcomról ujjával.
- Ne hagyj el! - suttogtam rekedten.
- Norah – sóhajtott fel. - Ígyis nehéz most. Ne tedd nehezebbé!
- De én szeretlek! - csattantam fel. - Maradj velem, kérlek! - néztem fel rá. - Meghalok, ha te nem vagy velem.
- Én is meghalok, ha nem lehettek veled – felelte halkan.
- Épp ezért ne hagyj el! - omlottam a karjaiba. - Te vagy az életem! - mondtam és óriási zokogásba kezdtem.
- Norah! – tolt el és megragadta a vállaim. - Ne sírj, kérlek! - mondta. - Erős lány vagy, hamar túl leszel rajtam, ígérem.
- Te is? - szipogtam.
- Nem, én nem – nevette el magát.
- Tegyél vámpírrá! - néztem rá komoly tekintettel.
- Ne kérj ilyet! - engedett el hirtelen durván és hátat fordított nekem.
- De ha szeretsz, akkor megteszed – szóltam, és hátulról átöleltem, arcomat pedig a hátába nyomtam.
- Nem fogom megtenni, Norah! - húzta le magáról kezeimet, és szembe fordult velem. Csillogó szemekkel nézte sírástól való piros arcomat és egy csókot nyomott a számra. Nem volt hosszú csók, épphogy tartott pár pillanatig, de ebben a csókba beleadott mindent. Kis idő múlva elhajolt, én pedig kaptam volna utána, de Lestat megfogta a vállaimat és megállított.
- Ég veled! - susogta és homlokon csókolt, majd az ablakon kiugrott.
Azt hiszem, akkor láttam őt utoljára ilyen emberinek.

29. rész

Edward szobájában voltunk. Edward szobájában faltól falig üveg volt, amelyen keresztül gönyörű volt a kilátás. Itt ültünk mindaketten a semmibe lógatva a lábunkat és beszélgettünk. Több hét után most az először beszélgettünk azokról a fontos dolgokról, amelyek végig kísérik a napjainkat. Család, iskola, barátok, szerelem. Külső szemlélettel ez biztos furcsa, hisz, hogy lehet az, hogy két ember, aki ismeri egymást több, mint egy hónapja, nem beszél ezekről a dolgokról? Hát most megtettük.
Az az igazság, hogy engem nem igazán érdekelt, hogy kijön-e a testvéreivel vagy a nevelőszüleivel, mint ahogy arra sem voltam kíváncsi, hogy milyenek a jegyei a suliban. Talán ez az, amikor nem érdekel a másik háttere, amikor csak az számít, hogy milyen amikor veled van.
- És jól kijössz Bellával? - tettem fel azt a kérdést, amire a gyomrom görcsbe rándult.
- Nem igazán – húzta el a száját, rám pillantva egy kis időre. - Norahnak szólítottam véletlenül.
Elkerekedett szemekkel néztem rá, majd kínosan köhintettem egyet és csendben a tájt kezdtem figyelni.
- És ti jól kijöttök? - kérdezte. - Persze a verést kivéve.
- Az nem verés volt! - ráncoltam össze a szemöldököm. - Csak felidegesítettem, ennyi. És én nem haragszom rá, és mielőtt újra elkezdenéd az atyai szövegedet, előre szólok, hogy szeretem őt és nem vagyok kíváncsi a mondandódra. Elhiszem, hogy aggódsz és köszönöm is, de nagy lány vagyok már – figyelmeztettem.
- Bocsáss meg! - sütötte le szemeit.
- Nem kell bocsánatot kérned! - simítottam végig a karján. - És mit szólt Bella ahhoz, hogy Norahnak hívtad őt? - kérdeztem vigyorogva.
- Elmesélem, jó? - kérdezte mosolyogva. Én pedig bólintottam.

Edward leült a puha ágyra és hátra dőlt. Fejét neki döntötte a falnak és várt. Bella vizes hajjal, egy lyukas polóban és egy rövid nadrágban érkezett be a szobába. Félénken elmosolyodott és bemászott a mozdulatlan Edward mellé. Mellig betakarózott és mosolyogva pillantott fel a barátjára. Edward csak felsóhajtva Bella felé fordult és végig simított az arcán. Aztán elmosolyodott és egy lágy csókot nyomott Bella ajkaira. Aztán újra, újra és újra. Míg végül ki nem nyögte:
- Szeretlek, Norah – susogta szerelmesen, mire Bella elhúzta a fejét.
- Norah?! - kiáltott fel döbbenten, majd hirtelen a szájára tapaszotta a kezét. A kelleténél hangosabb volt.
- Kivel beszélgetsz, Bella? - kiáltott fel Charlie Swan rendőrfönők gyanakodva.
- Csak telefonálok! – szólt vissza Bella, gyilkos szemekkel nézve Edwardot.
- Én nem Norah vagyok – sziszegte mérgesen Bella és kiszállt az ágyból. Undorodott Edwardtól és az első gondolata az volt, hogy újra Norahval volt, mielőtt ide jött volna. Ezt szóvá is tette.
- Már megint Norahnal voltál? - tette karba kezeit. - Azt hittem már vége – szűkítette össze szemeit dühösen.
- Félre érted – ült fel Edward.
- Edward – szólt közbe Bella. - Ezen mit lehet félre érteni? Ezt pont jól lehet érteni. Szóval válaszolj! Megint Norahval voltál?
- Nem – mondta az igazat Edward.
- Ne hazudj! - fenyegetőzött Bella.
- Nem voltam vele – mondta újra Edward. - Nem beszélünk egymással.
- Nem hiszek neked.
- Akkor higgy annak, akinek akarsz – morogta Edward és eltűnt az ablakban.
- És a mai után – forgatta meg a szemét, majd folytatta -, azt hiszem teljesen egyértelmű volt, hogy mi nagyonis beszélünk egymással.
- Sajnálom.
- Nem kell sajnálnod – ellenkezett mosolyogva. - Tudod, néha jó tilosba járni. Hisz a tiltott gyümölcs a legédesebb! - nézett rám huncutul mosolyogva.
- Igazi rossz fiú lettél – csóváltam meg a fejem vigyorogva.
- A legjobbtól tanultam – szemtelenkedett.
- Hogy az a...! - emeltem fel a hangom és nyakon vágtam, mire Edward leesett. - Edward! - visítottam kétségbeesetten.
Edward csak röhögve talpra esett, mint egy macska, majd felugrott egy fára és felmászott rá, aztán beugrott a szobába és újra mellém ült.
- A szívbaj hoztad rám! - tettem a szívemre a kezem, lihegve.
- Jéé, tényleg! - vigyorgott, majd némán hallgatta a szívemet. - Azért nem vagyok ennyire jó pasi – húzta ki magát magabiztosan, vigyorogva.
Én csak nevetve megcsóváltam a fejem, majd kis idő múlva már csak csendben ültünk egymás mellett. Egyszercsak Edward lenézett a köztünk levő kezemre – amire támaszkodtam -, és óvatosan végig simított a kézfejemen mutató ujjával. Aztán újra, és újra, és újra, mígvégül csak körözött apró kezemen.
- Norah! - szólt, de olyan hangon ejtette ki a nevem, amitől a gerincemen végig futkosott a hideg.
- Igen? - kérdeztem halkan, miközben a kezét figyeltem, hogy milyen mozdulatokkal cirógatja a kezem.
- Mi lenne, ha... - sóhajtott fel. - Mi lenne, ha vámpírrá tennélek? - nézett rám csillogó szemekkel. - Mit mondanál?
- Nemet – vágtam rá gondolkodás nélkül. Válaszom meghökkentette.
- Miért?
- Nem igazán tetszik ez az öröklét – húztam el a szám. - Ha örökké élhetsz, akkor miért élsz? - emelte rá a tekintetem kérdően. - És nem igazán szeretnék kimaradni azokból a dolgokból, amelyet az emberi lét ad meg. Például gondolok itt a szülésre, a dolgozásra, a megbetegedésekre és még sok minden emberi dologra. Meg tudod ezt érteni?
- Értem – bólintott. - És teljes mértékben igazad van – bólintott.
- Bella vámpír akar lenni, igaz? - tapintottam a lényegre. Bólintott.
- Nem tudja megérteni, hogy az emberlét sokkal jobb, mint az öröklét.
- Hát miért nem magyarázod el neki? - vontam fel a szemöldököm érdeklődően.
- Már vagy ezerszer megpróbáltam – hunyta le szemeit fáradtan. Így igazán olyannak tűnt, mint egy alvó angyal. Egy alvó angyal, akinek több gondja van, mint a Jó Istennek. Ekkor hirtelen felpattantak a szemei és úgy nézett rám, mint aki egy óriási ötletet talált ki.
- Mi lenne, ha te magyaráznád el ezt Bellának? - kérdezte reménykedve.
- Ez nem igazán lenne jó ötlet, Edward – ráztam meg a fejem ellekezésemet kimutatva.
- De hát miért? - tárta szét a karjait kérdően.
- Bella nem bír – húztam el a szám.
- Figyelj, ha nem akar meghallgatni, akkoris megfog – vigyorgott. - Megtennéd ezt? Értem? - rebegtette meg pilláit csábosan és kérlően.
- Rendben – sóhajtottam fel. - De ha egy rossz szót szól, ami nekem nem tetszik, akkor megtépem – figyelmeztettem, miközben a mutató ujjamat ráztam fenyegetően. Edward csak vigyorogva bólintott.

Nem beszélgettünk, nem is csináltunk semmit, egyszerűen feküdtünk Edward szobájában. Edward a hajam simogatta, néha-néha rátért a hátamra is, kicsalva belőlem a jóleső sóhajokat. Én pedig a mellkasára hajtottam a fejem. Nem úgy feküdtünk, mint két szerelmes, csak mint két barát. Teljesen természetes volt a helyzet, úgyhogy nem éreztem azt, hogy ez most megcsalás lenne. Ellazultam és most nem is vágytam beszélgetésre. Nem vágytam a kérdésekre, a mesélésekre és még arra sem voltam kíváncsi, hogy ki van a házban, hisz ha valaki benyit, akkor eléggé félre érheti a helyzetet.
Néha felsóhajtottam, majd arcomal kőkemény mellkasába bújtam, de más nem történt.
- Nori – szólított először a becenevemen.
- Ne hívj így! - kértem.
- Ne butáskodj, ez olyan aranyos! - lelkendezett.
- Csak a szüleim szoktak így hívni, meg a nagymamám!
- Nekem tetszik – mosolygott.
- Épp ezért ne hívj így! - morogtam, erre összekócolta a hajam, mire én felmordultam.
Ekkor Emmett nyitott be vigyorogva. Mikor meglátott először a teljes megdöbbenés rajzolódott ki az arcára, aztán a gyanakvás, majd egy sunyi vigyor terült szét az arcán, amivel azt sugallta Edwardnak: ,, Hmm... Beverted neki újra a lompost, ugye bátyó?”
- Nem vertem be semmilyen lompost – vágta rá Edward. Hitetlenkedve felnéztem Edwardra. - Mi az? - nézett rám, mire én kacagásba kezdtem. - Na, szállj le rólam, te majom! - morogta, majd felültem, mire Emmett kezdett óriási kacagásba.
- Most meg mi van? - ráncoltam össze a szemöldököm.
- Úgy nézel ki, mint aki motorral jött – vigyorgott rám gonoszul Edward. Kellett egy kis idő mire leesett a tantusz, majd dühös arcot vágtam.
- Edward – morogtam halkan és rendbe szedtem szétálló hajtincseimet.
- Min röhögtél az elöbb? - kérdezte Edward.
- Mibe fogadunk, hogy Emmett azt gondolta, hogy ,,Hmm... Beverted neki újra a lompost, ugye bátyó?”? - vigyorogtam és olyasmi fejet vágtam, amilyet Emmett az elöbb.
- Ez a lány látnok – csapott a homlokára Emmett csodálkozóan. - Bocsásson meg, hölgyem, túlzott perverzségemért! - hajolt meg és egy csókot lehelt a kézfejemre.
- Nincs bocsánat – húztam fel az orrom sértődötten.
Ekkor Edward és Emmett egymásra néztek és sokatmondóan elvigyorodtak. Halkan felmordultak, valahonnét a torkuk mélyéről. Ajkaikat hátra húzták tökéletes fogsorukról. Hirtelen testtartást váltottak, félig lelapultak, izmaik megfeszültek, olyanok voltak, mint két ugrani készülő oroszlánok.
- Most meg mit csináltok, vámpírfiúk? - kérdeztem, miközben hátrálni kezdtem előlük, és közben kihívóan incselkedtem.
- Csikihalál! - kiáltották, aztán rám vetették magukat. Nem láttam, hogy hogy – túlságosan gyorsan történt. A következő pillanatban a levegőben találtam magam, aztán lezuhantunk az ágyra, az meg nekiszánkázott a falnak. Karjaik közben egész idő alatt, mint védelmező vaspánt fogtak körül – jóformán meg se ütöttem magam. Megpróbáltam kiszabadulni.
De Edward és Emmett nem hagyta. Ehelyett Edward összecsomagolt, és a mellére szorított, biztosabban tartott, mintha vasláncokkal fűzött volna magához. Rémültem pislogtam, hogy most mi lesz, amikor Emmett eszeveszetten csipkedni kezdtem az oldalam, kicsikarva belőlem az óriási visítozásokat és Edwardból a diadalittas kacagásokat.
- Hagyjátok abba! - sikítoztam.
Ekkor Emmett a karomra tért, ami számomra nem volt csikis. Semmit se éreztem, csak néha-néha egy két kellemelten szorítást.
- Ha elengedtek, akkor megöllek! - vicsorogtam Edward arcába.
- Meghiszem azt! - nevetett, majd hirtelen az ajkaimra nyomult.
Azonnal vége lett a csipkedéseknek, és még abba a pillanatban a csóknak is. Ledöbbenve néztem Edwardra, aki bizonytalanul nézett a szemeimbe. Nem tudtunk egy szót sem szólni, sőt, még Emmett is kigülledt szemekkel nézett minket. Majd csakhogy oldja a feszültséget elnevette magát.
- Mostmár engedj el! - mondtam erőtlen hangon.
Edward szó nélkül elengedett és leszállt rólam, majd a kezét nyújtotta és segített felülni.
- Bejöhetünk? - érdeklődött egy lágy hang a folyosóról.
- Ne butáskodj már, Alice – hallottunk Rosaliet. - Nehogymár engedélyt kelljen kérni! Mik vagyunk mi? Szobalányok?! - szidta le Alicet, és szó nélkül benyitott a szobába.
- Gyertek csak! - morogta Edward.
Mindakét lány betáncolt kecsesen a szobába és leültek az ágyra közénk.
- Úgy hangzott, mintha éppen elfogyasztanátok Noraht ebédre, és azért jöttünk, hogy megkérdezzük, jut-e nekünk is belőle – közölte Rosalie.
Egy pillanatra a vér is meghűlt bennem. Hallottam Rosalieról elég sok csúnya dolgot, mint például azt, hogy utálja Bellát, szóval engem se kedvelhetett annyira, hiszen ember vagyok, de aztán láttam, hogy Edwardék mosolyognak – hogy Rosalie megjegyzésén-e, vagy az én reakciómon, azt nem tudtam eldönteni.
- Rossz, mint az Isten nyila – húzta el a száját Emmett a véremre célozva, mire mindenki elnevette magát.
Eközben Rosalie keresztbe tett lábakkal ült az ágy szélén. Magassarkúja volt vagy tíz centiméter, én mégis megbabonázva néztem vékony és formás lábait, na meg azt, hogy milyen gönyörű cipője van. Hogy a francba tud ilyenekbe járni?!
Maga elé tartotta jobb kezét és körmeiben gyönyörködött. Néha-néha megigazította rajta a matricákat, majd megnyomogatta őket, hogy a helyükön maradjanak. Kíváncsian mellé csusszantam és érdeklődve néztem gyönyörű, hosszú körmeit.
- Műkörmöd van, vagy a tiéd? - kérdeztem a körmére célozva.
- Tip zselés műköröm – válaszolt hanyagul.
- Gönyörűek! - néztem a kezeit ámulva. - Hol szoktad csináltatni? Én is szeretnék ilyet – mosolyogtam.
Rosalie csodálkozóan rám nézett, majd Edwardra. Norah az én emberem. Szakíts Bellával! - parancsolta gondolatban Edwardnak. Edward csak mosolygott.
- Port Angelesben van egy fiatal lány – kezdte Rosalie mosolyogva - , ő szokta csinálni nekem, nagyon ügyes. Majd egyszer elviszlek hozzá, ha gondolod – kacsintott rám. Azt hiszem, beloptam magam Rosalie szívébe.
- Az nagyon jó lenne – vigyorogtam. - Majd megbeszélünk egy időpontot.
- Alig várom – mondta őszintén Rosalie mosolyogva és Emmett ölébe mászott.
- Norah! - ült mellém Alice. - Szeretsz vásárolni? - kérdezte csillogó szemekkel.
- Imádok – csillantak fel a szemeim. - Mond azt, hogy te is! - néztem rá kérdően.
- Imádok – suttogta és a megragadta a kezem. - Wááá! - visított fel, majd megölelt. - Akkor majd egyszer elmegyünk vásárolni, jó? - nézett rám.
- Hát persze – bólintottam.
Akkor és ott beloptam magam a többiek szívébe és úgy éreztem, hogy igaz barátokra leltem, akik különlegesek, de maguk módján nagyon is emberiek. A világ legjobb emberei.

28. rész

Órára siettem, amikor Brian csapódott mellém. Arca komor volt és érdeklődő. Mintha kérdezni akart volna valamit.
- Szia! - motyogta.
- Szia! - mosolyogtam rá bájosan.
- Hogy vagy? Mizujs? - kérdezte.
- Mit akarsz, Brian? - forgattam meg a szemem.
- Honnan tudod, hogy akarok valamit? - kapta fel a fejét.
- Ismerlek – böktem meg a hasát, nevetve.
- Hallottam, hogy van egy barátod – állt meg és a falnak dőlt.
- Nem járok Edwarddal, ha erre célzol – vágtam rá.
- Nem Cullenra gondolok – felelte. - Állítólag egy Lestat nevű fiúval. Mond csak! Jól megvagytok? - nézett a szemembe.
Lélegzetvisszafojtva néztem rá. Eszembe jutott a tegnap este, amikor Lestat majdnem nekem jött.
- Megvagyunk, kössz – bólogattam hevesen. - Miért?
- Nem bántott, ugye?
- Brian! Dehogy – szűkítettem össze szemeim bosszúsan. - Miért? Kiküldött? - fonta össze karjaimat a mellem előtt.
- Edward – felelte és elnézett a vállam felett.
Kérdően hátrafordultam és Edwarddal találtam szembe magam. Kezemet ökölbe szorítottam és a szemem lángolt a dühtől és az utálattól. Mérgesen megragadtam Edward kezét és magam után húzva elindultam a régi biológia szertár felé, ahol múltkor összekaptunk. Belöktem az ajtón, én pedig magam után jó erősen becsaptam az ajtót. Karba tettem a kezem és az ajtónak dőltem. Fejemet hátrahajtottam, szememet lehunytam és fáradtan felsóhajtottam.
- Őrjöngsz. – szólalt meg. - Legalábbis gondolatban. - kuncogott.
- Mit akarsz? - emeltem fel a fejem és ránéztem.
- Tudok a tegnapról. – mondta.
- Nem tudom mire gondolsz!
- Alice látta. – mondta. - Bántott?
- Kérdezd meg Alicet. – feleltem és felültem az egyik pad tetejére.
- Én tőled akarom tudni, nem Alicetól – mondta. - Szóval, bántott vagy nem?
- Nem bántott.
- Norah, ne hazudj!
- Nem hazudok. – ráztam meg a fejem. - Tényleg nem bántott.
- Csak majdnem. – felelte, én pedig bólintottam. - Norah! Szakíts vele! - hadarta.
- Mi van?! - döbbentem le. - Miért?
- Nem hozzád való. – válaszolt. - Meg amúgyis! Túl durva hozzád.
- Akkor ki való hozzám? - vontam fel a szemöldököm. - Talán te? - vigyorodtam el.
- Ne terelj! - figyelmeztetett.
- Kettőnk közül te terelsz. – vigyorogtam. - Szóval...?
- Nem úgy értettem, Norah. - mondta, majd továbbá elkezdte a beszédét, miszerint Lestat durva és sose lehet tudni, egyszer tényleg megüt. Aztán elmagyarázta, hogy fontos vagyok a számára és szeretné, hogyha boldog lennék egy normális ember mellett. Ezután még több száz dolgot mondott, de nem figyeltem rá.
Egy pillanatban hirtelen a homlokom nyirkos lett az izzadságtól. Görcsösen nyeltem, hányingerem támadt. Lehunytam a szemem, próbáltam koncentrálni, de úgy zúgott a fülem, hogy alig hallottam. A fejem megfájdult és szédülni kezdtem.
- Norah, jól vagy? - hallottam Edward rémült hangját.
Lehunyt szemekkel halványan megráztam a fejem. Hallottam, ahogy Edward talpra szökken. Átfogta a derekamat, és karomat fölrángatta a vállára, én pedig teljes súlyommal ránehezedtem. A folyosó üres volt, nyílván már javában ment a tanítás.
Edward óvatosan áttámogatott az iskolaudvaron. Amikor befordultunk a menza sarkánál, ahol már nem láthatott minket Mr. Banner – mivel vele lett volna órám – megálltam.
- Hadd üljek le egy pillanatra, jó? - kérleltem.
Leültetett a járdára. Még mindig szédültem. Oldalra dőltem, homlokomat a járda fagyos, nyirkos betonjához szorítottam, és lehunytam a szemem. Ez segített is egy kicsit, hisz a levegővételeim lassabbak voltak és az émelygés is kezdett elmúlni.
- Norah. - Edward hangja egész közvetlen közelről csengett, talán a fülem mellől. - Hallasz engem?
- Hagyj. - nyöszörögtem. - Épp ezért tűnj innen!
Edward elnevette magát.
- Elviszlek a gyengélkedőbe. - jelentette ki Edward.
Hirtelen eltűnt alólam a járda. Meglepetésemben felpattant a szemem. Edward olyan könnyedén kapott a karjába, mintha öt kiló lettem volna, nem pedig ötvenöt.
- Tegyél le! - szóltam rá.
- Rémesen nézel ki! - közölte vigyorogva, ügyet sem vetve a parancsomra.
- Azonnal tegyél le! - nyafogtam.
A karja közti ringatózás miatt újra rám tört a hányinger. Eltartott magától, miközben teljes súlyom a karjára nehezedett, de meg se kottyant neki.
- Szóval elájulsz, ha valaki megmondja a véleményét? - mulatott rajtam.
Nem feleltem. Szorosra zárt szemmel és szájjal küzdöttem a hágyinger ellen, na meg persze az erőm ellen, nehogy lecsapjak neki egy fülest.
- És még csak nem is téged piszkáltalak! - folytatta. Úgy láttam, kitűnően szórakozik.
Nem tudom, miként nyitotta ki az ajtót, miközben engem cipelt, de hirtelen meleg lett körülöttem, ebből tudtam, hogy benn vagyunk az épületben.
- Te jó ég! - szisszent fel egy női hang.
- Elájult órára menet! - magyarázta Edward.
Kinyitottam a szemem. Edward öles léptekkel átvágott a tanulmányi irodán a gyengélkedő felé. Ms. Cope, a vörös hajú titkárnő loholt előtte, hogy kinyissa neki az ajtót. A nagymama korú ápolónő döbbentem nézett föl a könyvéből, amikor Edward nagy lendülettel belépett velem a helységbe, majd gyöngéden lefektetett a zizegő papírral leterített műbőr vizsgálóasztalra. Aztán félreállt a fal mellé, amilyen távolra csak tehette abban a szűk szobába. A szeme ragyogott.
- Csak elájult – nyugtatta meg a riadt ápolónőt Edward. - Sokat evett óra előtt és elájult.
- Igen, olyankor mindig itt kötnek ki egypáran!
Edward elfojtott egy mosolyt.
- Csak feküdj nyugodtan egy percig, drágám, mindjárt elmúlik!
- Ja – sóhajtottam. A hányingerem máris csillapulni kezdett.
- Gyakran előfordul ez veled? - kérdezte az ápolónő.
- Néha. Főleg ha bablevest eszek – ismertem be. Edward köhögött, hogy nevetését leplezze.
- Nyugodtan visszamehet az osztályba, fiatalember – mondta neki az ápolónő.
- Norahval kell maradnom! - közölte Edward olyan határozott magabiztossággal, hogy a nővér inkább sértetten összepréselte az ajkait, de nem vitatkozott vele.
- Megyek, hozok egy kis jeget a homlokodra – fordult hozzám, aztán kisietett a szobából.
- Az előbb alaposan megijesztettél – vallotta be. - Azt hittem, hogy valamit beszedtél.
- Ha-ha – gúnyolódtam, szemem még mindig csukva volt, de percről percre jobban éreztem magam.
Nyílt az ajtó, a nővér igyekezett befelé, jeges borogatással a kezébe.
- Tessék! - szólt, és a homlokomra tette a borogatást. - Máris jobban nézel ki – kuncogott.
- Azt hiszem, már jól vagyok – ültem fel. A fülem egy kicsit zúgott még, de már nem forgott velem a világ.
Láttam az ápolónő arcán, hogy mindjárt rám szól, hogy feküdjek vissza, de ekkor kinyilt az ajtó, és Ms. Cope dugta be a fejét.
- Van egy újabb páciensünk! - szólt be.
Leszökkentem az asztalról, hogy szabaddá tegyem a következő gyengélkedő számára.
- Tessék! Nekem már nincs szükségem rá! - mondtam, és odanyújtottam a borogatást.
A következő pillanatban Mike botorkált be az ajtón a halálsápadt Bellát támogatva. Bella kérdően rám pillantott, Mike kajánul vigyorgott Edwardra, Edward sajnálkozóan nézett Bellára, én pedig lesütött szemekkel álltam.
- Menjünk! - mormolta Edward, majd megfogta a kezem és kihúzott a szobából.
- Bella féltékeny – jelentettem ki.
Szeméből nem tudtam kiolvasni semmit.
- Most mi van? - kérdeztem.
- Semmi.
Még egy ideig farkassszemet néztünk, amikor újra elfogott a rosszullét.
- Ülj le! - motyogta.
Leültem az egyik nyikorgós, összecsukható székbe, nekidöntöttem a fejem a falnak, és lehunytam a szemem. Újra szédültem, hányingerem támadt és a hasam szörnyen fájni kezdett.
Edward halkan odaszólt a pult mögött ülő nőnek.
- Ms. Cope!
- Igen?
- Úgy látom,még nem jött teljesen rendbe Norah. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha haza vinném. Tudna adni egy igazolást? - kérdezte édes hangon.
- Neked is szükséged van igazolásra, Edward? - kérdezte pirulva Ms. Cope.
- Igen.
- Oké – bólintott Ms. Cope. - Mindjárt jövök, csak elintézek egy-két dolgot. Várjatok meg! - majd megfordult és eltűnt egy másik ajtó mögött.
Edward leült mellém és hátra dőlt. Kezeimet egymásba fontam és úgy úsztam a hasamban lévő fájdalomban. Olyan görcsösen fogtam össze a két kezem, hogy körmeim már mélyen a tenyerembe mélyedtek, így fennállt a veszélye, hogy megsebzem magam. Edward a kezem után nyúlt, és megfogta az egyik kezem, mire én szívszaggatóan szeretetteljes pillantást vetettem rá.
Ms. Cope-t – aki ez idő alatt visszaért az irodába – annyira meghatotta ez a jelenet, hogy ki kellett törölnie egy könnycseppet a szeme sarkából.
- Mindent elrendeztem. Jobbulás, Norah! - szólt oda nekünk. Erőtlenül bólintottam.
- Tudsz járni, vagy akarod, hogy a karjaimban vigyelek? - kérdezte és ahogy a titkárnő elfordult, Edward csúfondárosan nézett rám.
- A saját lábamon megyek.
Óvatosan felálltam, és nem estem össze. Edward udvariasan kitárta nekem az ajtót, de a szeme kinevetett. Odakint éppen szemerkélni kezdett az eső. Jó érzés volt, lemosta az arcomról a ragacsos izzadságot és a fejemet is kitisztította.
- Kösz – mondtam, amikor Edward is kilépett utánam. - Veled megéri veszekedni, ha az ember ellóghatja az óráját.
- Bármikor csak egy szavadba kerül – hunyorogva nézett az esőbe.
- Mit csinálsz a hétvégén? - kérdeztem és reméltem, hogy azt mondja, hogy semmit, bár valószínűtlennek tűnt.
- Semmit.
- Nincs kedved elmenni valahova? Velem? - próbáltam leolvasni valamit az arcáról. A szeme mintha hajszálnyival összébb szűkült volna.
Fanyarul elmosolyodott.
- Nem hinném, hogy ez jó ötlet lenne.
Fölsóhajtottam.
- Igaz is.
- Jobb, ha mi ketten nem feszítjük tovább a húrt! Még a végén elpattan! - A szeme csillogott.
- Kit érdekel? - morogtam, és közben Bella utálkozó arca lebegett a szemem előtt.
Már a parkoló közelében jártunk. Balra kanyarodtam Edward kocsija felé, mire megragadta a dzsekimet és visszarántott.
- Hová mész? - kérdezte.
- Nem megyek haza – jelentettem ki. - Azt akarom, hogy vigyél a házatokba és amikor vége a sulinak, akkor pedig vigyél haza. Nem akarok ilyen állapotban haza menni. Sandra hülyét kapna!
- És erről nem kellett volna megkérdezni engem? - vonta fel a szemöldökét.
- De – pirultam el. - Megengeded? - rebegtettem meg a szempilláim.
- Persze – bólintott vigyorogva.
Kinyitotta nekem az utasfelőli ajtót és segített beszállni. Utána megkerülte az autót és beült a volán mögé. Nem mondott semmit. Kapcsolgatott valamit a műszerfalon, fölcsavarta a fűtést és lehalkította a zenét. Kitolatott a parkolóból. Hallgattam a zenét, kényelmesen hátradőlve a világosszükre bőrülésen. Hatalmába kerített a megnyugtató dallam. Az esőfüggöny szürkészöld foltokká mosta össze az ablakon kívűli világot. Edward nagyon gyorsan hajtott, de az autó olyan egyenletesen siklott, hogy csak az tűnt fel, hogy a város úgy suhant el mellettünk, mint a villám.
- Milyen az édesapád? - kérdezte hirtelen Edward. Meglepett a kérdése, de válaszoltam neki.
- Nagyon hasonlítunk egymásra, csupán ő sokkal szókimondóbb – mondta. Edwar kérdőn felvonta a szemöldökét. - Épp ezért jövünk ki nehezen egymással. Édesanyámmal más a helyzet – hirtelen elhalgattam. Attól, hogy a szüleimről bszéltem, úrrá lett rajtam a rosszkedv.
- Hány éves vagy, Norah? - kérdezte.
- Tizenhét – feleltem kissé zavartan. - Januárban töltöm be a tizennyolcat.
- Többnek látszol!
Elnevettem magam.
- Te sem nézel ki úgy, mint egy középiskolás.
Grimaszt vágott, és másra terelte a szót.
- És az unokatestvéreid milyenek?
- Huszonhárman vagyunk – szóltam. - Mindenki más egyéniség, ezért nehéz megtalálni velük a közös hangot. Klikkesedések vannak és nagyon sok balhé. De nem igazán foglalkozom velük – mondtam fejcsóválva.
- És a szüleid nagylelkűek? Akárkit is választasz? - kérdezte hirtelen nagyon komolyan, és kutatva nézett a szemembe.
- Azt hiszem – motyogtam. - De ők a szülők, én pedig a gyerek vagyok. Szóval, ez egy kicsit más.
- Akkor lehetőleg ne legyen túl riasztó az illető, igaz?
- Az attól függ, mit értesz riasztón? De lehetőleg normális legyen, na meg boldoggá tegyen.
- Mit gondolsz, én tudnék félelmetes lenni? - vonta föl az egyik szemöldökét, és halványan elmosolyodott.
- Igen – vágtam rá gondolkodás nélkül. - Ha nagyon akarnál.

27. rész

Egy hónap telt el, amióta Edwarddal összevesztem és összejöttem Lestattal.
Persze Lestat minden percben velem volt. Elvitt a suliba, a suli után haza is vitt. Ha vásárolni mentem, akkor jött velem, ha otthon kellett tanulnom, akkor velem ült otthon és segített tanulni. Ha aludtam, akkor mellettem feküdt és nézett. Igazán ragaszkodó volt. De azért nem volt minden leány álom.
Sokszor veszekedtünk Tudni illik, hogyha két magabiztoságtól duzzadó embert összeengednek, akkor általában csúnya balhék szoktak lenni. Nálunk is így volt. Lestat néha elővette a vámpír vadász énjét és megpróbált elcsábítani, majd megijeszteni avval, hogy megharap. Ilyenkor általában megsértödtem és ronda dolgokat vágtam fejéhez, mire ő is beindult és ő is ronda dolgokat vágott a fejemhez, így az lett, hogy kiabáltunk egymással, mire Sandra bejött, hogy jó lenne ha nem kiabálnánk egymással, hisz nem vagyunk negyven éves házasok.
Aztán elnevettük magunkat és szerelmesen egymás karjaiba estünk és szerelmesebbnél szerelmesebb dolgokat suttogtunk egymás fülébe és órákig csak csókolóztunk és ölelkeztünk. Azt hiszem szerettem Lestatot, és ő is engem. Na és Edward?
Edwarddal nem beszéltem. Még köszönni se köszöntünk egymásnak, szörnyen rosszba voltunk. Persze a testvérei ezt nem vették figyelembe, főleg Alice.
Ő mindig köszönt nekem, sőt, egyszer még oda is jött hozzám beszélgetni szünetben, de Edward épp arra járt. Megragadta Alice karját és elrángatta előlem, majd halkan leszidta, hogy nem szabad velem barátkozni, mert nem érdemes velem össze állni. Ilyenkor legszívesebben pofán vágtam volna az iskola előtt, majd a földig tiportam volna a beszólásaimmal. De nem tettem ezt. Csak halkan elmorogtam, egy “hülye barom” -t és tovább álltam.
Suli után Lestat haza vitt, utána pedig én leültem tanulni, Lestat pedig elkezdett mesélni, mint mindig, amikor nem figyelek rá. Újabb témája a múltjából egy lány volt, névszerint Jesse. Jesset még rocksztár élete alatt ismerte meg. Okos lány volt és rendkívűl merész. Állítólag olyan volt, mint én. Csupán bennem több a bátorság. Jesse nem mert Lestattal kiabálni, sőt, inkább alázkodó volt mikor beszélgetett vele, mint egy merész barátnő. Kétségkívűl félt Lestattól és emellett szörnyen bele volt esve. Én pedig ha kellett, akkor lekiabáltam haját és úgy beszéltem vele, mint egy hús-vér emberrel.
Majd Lestat elmondta, hogy talán ő volt az egyetlen nő, akit tiszta szívéből szeretett. Majd jöttem én.
- Nem is tudom mi lenne velem nélküled – suttogta mögöttem állva és lehajolt, majd egy puszit adott a vállamra, és fejét is rárakta.
- Tanulnom kell – mosolyogtam és lágyan a fejének dőltem.
- Segítsek? - kérdezte.
- Nem kell – ráztam meg a fejem halványan. - Inkább mesélj tovább, jó? - mosolyogtam és egy puszit nyomtam az arcára.
- Úgyse figyelsz rám – duzzogott.
- Szeretem hallgatni a hangod – tettem le a könyvem az asztalra, majd felé fordultam. - Adj egy csókot! - vigyorogtam, ő pedig vigyorogva közel hajolt és megcsókolt.
Átkaroltam a nyakát és óvatosan magamhoz húztam. Lestat a fenekem alá nyúlt és egy mozdulattal felemelt. Lábaimmal átöleltem a derekát és testemmel az ő testéhez simultam. Lestat letett az ágyra és ott bújtunk szorosan egymáshoz. Lestat átkarolta a hátam, én pedig hozzá simultam, és mielőtt észbe kaphattam volna, kicsúszott a számon:
- Szeretlek.
- Te bajod – felelte Lestat, de még egy kicsit szorosabban vont magához és egy csókot nyomott a hajamra.
- Hé, ez nem jó válasz – morogtam.
- Viszont ez az igazság – morogta. - Te gonosz szirén.
- De én Norah vagyok.
- Igaz – sóhajtott fel. - Az én Norahm – susogta édesen.

Egy buliból gyalogoltam haza Lestattal. Nagy mennyiségű alkohol volt bennem, ezért támogatás kellett ahhoz, hogy egyenesen és lehetőleg esés nélkül tudjak menni. Lestat a derekamat átkarolva fogott, mégis olyannyira távol volt tőlem, amennyire csak lehetett. Nem bírta az alkohol szagot, ami belőlem áradt. Le is szidott emiatt.
- Olyan a szagod, mint egy alkoholista vénasszonynak – fintorodott el.
- Jajj, bele ne halj! - szemtelenkedtem.
- Ne szemtelenkedj velem! - figyelmeztetett szigorúan.
Vissza akartam szólni, de a nem szólaltam meg, csak fáradtan felsóhajtottam. Röpke fél óra alatt haza értünk. Lestat felkísért a szobámba, majd bosszús tekintettel leült egy székre.
- Most meg minek durcázol, mint egy hisztis tyúk? - flegmáskodtam.
- Norah, ezt most fejezd be! - állt fel dühösen.
- Hoppá! - kaptam a szám elé meglepetséget színlelve. - Felidegesítettem a kis vámpírt. Jajj, most mindjárt sírok! - kuncogtam.
- Fogd be! - sziszegte dühösen.
- Te meg rohadj meg! - ordítottam az arcába.
Valójában minden villámgyorsan történt. Alighogy rákiabáltam, megragadta a hajam, és a falhoz préselt. A kiáltásom kettészelte a levegőt, miközben Lestat karját átkulcsolva, ösztönösen próbáltam a fájdalmas ütközést enyhíteni. Lestat kihasználva az alkalmat, másik kezével mindkét csuklómat megragadta, majd a fejem felett a falnak nyomta.
Végül legalább a hajam elengedte, de a hirtelen jött megkönnyebülésem azonnal elpárolgott, egyrészt az éles, egyenletlen faltól, mely helyenként csupasz bőrömbe fúródott, másrészt a bizonytalanságtól, amiatt, hogy Lestatnak milyen tervei lehettek vajon az így szabaddá vált kezével.
Nem ütött meg, viszont megragadott a torkomnál fogva – ugyan nem annyira erősen, hogy ne kapjak levegőt, vagy esetleg fájjon, de eléggé, hogy a fejem semmikép se tudjam megmozdítani. Így nem voltam abban a helyzetben, hogy beszéljek, vagy szükség esetén kegyelemért esedezzek.
Furcsa módon azonban egyáltalán nem féltem. Még a dühöm is elpárolgott. A fájdalmat ugyan még éreztem, de már az is kezdett a háttérbe szorulni. Hogy miért, az számomra is érthetetlen volt, de ebben az esetben tudtam, hogy bármit képes lennék elviselni, ami ezután következik, de a szívem mélyén tudtam, hogy Lestat nem fog bántani.
A dühtől eltorzult arcra néztem – mélyen belemerülve a félelmetesen villámló, keskeny réssé szűkített szemekbe – és nem éreztem mást, csupán az ürességet.

Amikor Lestat Norah csuklóit megragadta, és a fölötte lévő falnak préselte, fejébe hasított a felismerés – egy kép a múltból a valóság felé emelkedett egy másik nő, szőke, kicsivel kerekdedebb, kevésbé nőies, de hasonlóan fiatal nézett rá ijedt szemekkel.
A nő ott állt előtte, s tiszta rémület volt az arcára írva, amikor a torkánál fogva megragadta. Lestat behunyta a szemét, hogy ne kelljen állnia a tekintetét, főkét azonban azért, hogy összeszedje magát, és a magával szembeni iszonyatot, ami azzal fenyegetett, hogy elhatalmasodik fölötte, visszaszorítsa a mélybe, ahonnan feltört.
Amint ismét kinyitotta a szemét, Norah arcát látta maga előtt. Azon sem pánik, sem elutasítás sem látszott, de még csak a félelem legkisebb nyoma sem. Teljes nyugalommal nézett rá.
Ahogyan lassan tudatosult benne, mit tesz, enyhült a szorítása. Hogyan lehetséges, hogy ez a lány így néz rá, holott bántalmazta?
Ezzel egyidejűleg bizonyossá vált számára, hogy képtelen lenne bántani a lányt – soha nem lenne képes sem fájdalmas, de végeredményében veszélytelen fenyegető gesztust tenni, sem pedig ténylegesen testileg vagy lelkileg megkínozni. Ettől a váratlan, ugyanakkor mélyen érzett bizonyosságtól végre megkönnyebülve vett levegőt.
Amint Norahnak alkalma nyílt rá, kiszabadította kezeit Lestat szorításából. Azután kezét Lestat kezére fektette, mellyel még mindig a torkát fogta, majd gyengéden, ugyanakkor állhatatosan lefejtette nyakáról, ajkához emelte, és egy gyengéd csókolt lehelt a tenyerébe. Tekintete rendületlenül fogva tartotta a másik pillantását, akinek arcán egy olyan kifejezés jelent meg, amelyet korábbról sohasem ismert, és amelyről a hosszú hetek során elképzelni sem tudta, hogy megjelenhet – Lestat de Lioncourt szégyellte magát.
- Nagyon sajnálom – suttogta rekedten, miközben másik kezét is kiszabadította.
- Semmi baj, Lestat – felelte halkan, majd felemelte fejét, és megcsókolta, először gyengéden és csábosan, kis idő múlva pedig már egyértelműen követelőzően, miközben átkarolta a másik nyakát.
Lestat hasonló mohósággal viszonozta a csókot.
- Soha ne adj okot arra, hogy fájdalmat akarjak neked okozni! - mondta rekedten Lestat.

26. rész

- Mégis mi a bajod? - sziszegte Edward dühösen.
- Még kérdezed?! - vágtam csipőre a kezeim. - Nem vagy te egy kicsit kibaszottul gusztustalan?! - emeltem fel a hangom, de az óriási ricsaj miatt alig lehetett hallani.
- Hogy, ha azt se tudom, hogy mi a bajod? - vonta fel a szemöldökét.
- Te tényleg hülye vagy – csóváltam meg a fejem dühösen. - Elmondanád, hogy ki a kurva?! Mi az, hogy nem lehet össze állni velem?! Mégis mit képzelsz, ki vagy te?! - kiabáltam vele.
- Miről beszélsz, Norah? - értetlenkedett.
- Ez már mindennek a teteje! - vicsorogtam. - Tudod mit?! - morogtam, de aztán félrekaptam a fejemet, az ajkamba haraptam, nehogy ordítva olyasmit vágjak a fejéhez, amit aztán megbánok.
- Lestat elmondta – morogtam. - Elmondta, hogy mit gondolsz rólam – néztem fel rá. - Rohadt gusztustalan egy tag vagy te, tudod? - vicsorogtam újra.
Edward nem szólt semmit, csak dühös arccal megragadta a dzsekim és a folyosó vége felé kezdett cibálni. Muszáj volt követnem, ha nem akartam hanyatt esni. Bár, akkor nyilván a földön vonszolt volna odáig.
- Eressz el! - nyivákoltam, de rá se hederített. Oldalazva botorkáltam a tinédzserek között egy ajtóig. Akkor végre elengedett – én pedig megbotlottam, és lefejeltem a falat.
- Olyan erőszakos vagy! - morgolódtam a fejemet dörzsölgetve.
- Nyitva van – közölte és bement az üres teremben. - Gyere be, Norah!
Nem feleltem. Azt számoglattam magam, hogy mennyi esélyem van rá, hogy eljussak a következő teremig, mielőtt elkapna. Nem sok, vallottam be magamnak.
- Úgyis visszaráncigálnálak! - fenyegetett. Meghallota, mit forgatok a fejemben.
Amennyire az adott helyzet megengedte, megpróbáltam megőrizni a méltóságomat, miközben beléptem az apró és üres terembe. A teremben csupán pár pad és szék volt, na meg egy nagy asztal, amely egy tanári asztal lehetett. A teremben dobozok és zsákok foglaltak helyett, na meg befőttes üvegbe gyömöszölt halott állatok. Egykor talán egy biológia terem lehetett.
- Hova hoztál, te barom? - kérdeztem karba tett kézzel bosszúsan.
- Nagyon félelmetes vagy így! - vigyorgott és a tanári asztal tetejére ült.
- Még félelmetesebb leszek, ha pofon váglak!
- Ó! - kapott a szája elé meglepődve. - Most nagyon megijedtem. - vigyorgott.
- Rohadj meg, te szörnyeteg! - sziszegtem.
- Majd később – felelte unottan. - De most térjünk a tárgyra! Mi a problémád? - fonta össze karjait a melle elött.
- Ne tettesd a hülyét! - szóltam. - Átlátok rajtad!
- Oké, ez szép és jó! - bólintott. - De mi az igazi problémád! Mit tettem ellened?
- Még kérdezed?! - ordítottam. - Azt mondtad Lestatnak, hogy egy kibaszott kurva vagyok és hogy nem érdemes össze állni velem. - feleltem. - Akkor mi a francnak voltál velem, hm? Csak játszottál, igaz? - ordibáltam vele, miközben könnyek szöktek a szemembe.
Edward csak tágra nyílt szemekkel nézett. Még a szája is tátva maradt ledöbbenése közben.
- Én... - kezdte -, én nem mondtam ilyet!
- Na, persze – legyintettem. - Akkor miért hazudna nekem Lestat? - vontam fel az egyik szemöldököm kérdően.
- Honnan tudjam? - vonta meg a vállát.
- Látod, Edward! Ezt utálom benned – mondtam. - Nem is magyarázkodsz, meg semmi. Csak értetlenkedsz. Meg se véded magad! - néztem a szemeibe.
- Miért védjem magam, amiatt, ami nem is igaz? - tárta szét kezeit kérdően. - Ha magyarázkodni kezdek, akkor lekiabálod a fejem. Ha csöndben maradok, akkoris lekiabálod a fejem. Teljesen mindegy, hogy mit teszek ebben az ügyben, akkoris lekiabálsz, akkor meg mi értelme?
- Gyűlöllek! - sziszegtem és kimentem a teremből.
Kibaktattam az iskolából dühtől forrt fejjel. Csak előre mentem, mindenkinek neki mentem, senkit sem kíméltem. Ekkor elém vágott Lestat vigyorgó arccal.
- Szervusz, gyönyörűm!
- Csá! - morogtam és mentem tovább.
- Gyalog vagy? - jött utánam.
- Ja.
- Gáz van? - kérdezte aggódva.
- Ja – feleltem. - Összevesztem Edwarddal.
- Elmondtad neki?
- El – válaszoltam. - És a hülye gyerek még tagadta. - vicsorogtam.
- Jó, nyugodj meg! - susogta és magához ölelt.
- Annyira gonosz volt – motyogtam a vállába.
- Már nincs semmi gond – simogatta meg a hátam. - Haza megyek veled, jó? - tolt el magától és a szemembe nézett.
- Jó – bólintottam.
Homlokon csókolt, majd átkarolta a derekam és együtt elindultunk haza. Az út körülbelül fél órás volt. Sokat beszélgettünk, röhögcséltünk, sőt, Lestat még a múltjáról is mesélt. Elmondta magáról, hogy tud hegedűn játszani és hogy pár évtizeddel ezelőtt hatalmas rocksztár volt. Ezen el is nevettem magam.
- Most meg min nevetsz? - mosolygott.
- Te, mint rocksztár – röhögtem. - Nem tudnálak elképzelni.
- Majd megmutatom, hogy mire vagyok képes – suttogta a fülembe és a nyakamba csókolt. Az érintésétől megborzongtam, a karomon az összes szőr az égnek állt.
- Ezt ne csináld! - mosolyodtam el. - Még most is ráz a hideg – borzongtam meg.
- Rendben – suttogta és újra belecsókolt a nyakamba, és újra, meg újra. - Isteni az illatod. - suttogta mély, borzongató hangon.
- Új parfümöm van.
- Nem – susogta. - Ez a véred illata – felelte és halkan felnevetett. - Isteni! Sose éreztem még ilyet – mondta tovább és orrát belenyomta a kulcscsontom gödrébe.
Tágra nyílt szemekkel, megmerevedve álltam a karjaiban. Az én vérem illata?! - ennél ledöbbentem.
- Mi a gond? - hajolt ki a nyakamból. - Megbántottalak? - aggodalmaskodott.
- Nem – ráztam meg a fejem. - Gyere, menjünk! - fogtam meg a kezét és tovább mentünk.

25. rész

Egy ezüst színű Porscheben ültem, Lestattal, a vámpírral, aki a Cullenék régi, kedves barátja volt. Ő vezetett, én pedig még mindig rémülten néztem az arcát. Hihetetlenül gyönyörű férfi volt. A bőre olyan volt, mint a márvány – nagyon sápadt. Arca szögletes és szikár volt, magas arccsont, éles és erős állkapocs, egyenes orr és telt ajkak diszítették. Úgy nézett ki, mint Edward, csupán neki hosszabb haja és mélyebb hangja volt.
Nem mertem megszólalni az út alatt, csak gondolatban mentem végig a forgatókönyvön, ahogy megkérdezem, hogy ki ő és honnan jött, milyen életet él, milyen képessége van, hány éves és hogy hogy lett belőle vámpír. De nem szólaltam meg, csak csendben ültem mellette.
- A nevem Lestat de Lioncourt – kezdte -, Londonból jöttem. A képességem eléggé egyedi; a múltba látok, szóval, látom minden ember múltját. Látom a megszületését, sőt, még azt is, hogy mit gondolt egy perccel később. Épp ezért nem tudnak hazudni az emberek nekem – felelte.
Én csak bólintottam.
- Amúgy jó lenne, ha megszólalnál – szólt. - Olyan mintha magamba beszélnék, és ettől totál hülyének érzem magam – nevetett, mire én is nevetésben törtem ki. - Hogy is hívnak? - kérdezte.
- Norah – feleltem mosolyogva.
- Norah – ismételte. - Tiszteletreméltó... – motyogta.
- Tessék? - kaptam fel a fejem.
- A neved jelentése – felelte. - Tiszteletreméltó.
Bólintottam.
- És meddig maradsz itt? - érdeklődtem.
- Pár napra – vonta meg a vállát. - És te mikor költöztél ide? - kérdezte.
- Honnan veszed, hogy ide költöztem? - vontam fel a szemöldököm meglepődötten.
Nem szólt semmit, csak mutató ujját a halántékához érintette kétszer, vigyorogva.
- Ja tényleg – vigyorodtam el. - Pár hete – vontam meg a vállam. - És igen, tetszik Forks, mielőtt még megkérdeznéd.
- Ezt akartam kérdezni – grimaszolt. - Mindegy – vonta meg a vállát. - Itt laksz, ugye? - állt meg a házunk előtt. Kitekintettem az ablakon.
- Igen – bólintottam. - Köszi, hogy elhoztál – mosolyogtam rá, aztán kiszálltam az autóból.

Rámosolygott az apró lányra, majd végig nézte, ahogy apró kezével kinyitja az ajtót és kiszáll. Még egy ideig állt a kocsival a ház előtt, csak akkor indult tovább, amikor Norah megfordult és idegesen integetni kezdett. Lestat elnevette magát, majd visszaindult. Jókedvűen nyitott be a Cullen házba és az ebédlőbe ment, ahol már a többiek ültek.
- Hello, mindenki! - rakta le az asztalra Lestat a kocsi kulcsot mosolyogva.
- Hogy vagy, fiam? - kérdezte Carlisle.
- Köszönöm, jól – bicentett Lestat. - Kedves az a kislány – pillantott Edwardra mosolyogva. - A barátnőd? - vonta fel a szemöldökét.
- Nem – felelte Edward és karba tette a kezét, bosszúsan méregetve Lestatot. - Barátok vagyunk – mondta Edward.
- Kedves kislány – mondta Lestat. Úgyis az enyém lesz! - gondolta.
- Ha egy ujjal is hozzá mersz nyúlni, akkor neked véged! - sziszegte Edward dühösen.
- Edward! - emelte fel a hangját Esme. - Viselkedj rendesen!
- Nyugi, Edward – vigyorgott Lestat. - Semmi olyat nem fogok tenni vele, amit ne akarna.
- Beavatnátok minket is a témába? - szólt Emmett.
- Nincs semmi, Emmett – felelte Edward, de még mindig bosszúsan méregette Lestatot. - Csak Lestat nem bír a vérével. - fintorodott el.
- Én bírok – felelte Lestat. - Csupán téged esz meg a féltékenység.
- Ha meg tudom, hogy hozzá értél vagy bármi más – kezdte Edward -, mert meg fogom tudni! Akkor megöllek.
- Nyugi, Edward – kacsintott Lestat, majd egyedül hagyta a kis társaságot.

Ásítva fordultam az oldalamra. Kinn már sötét volt és a szobában is, csak a tévé fénye szolgált némi fényt a szobába. Sandrával szerencsére kibékültem, így ő már békésen aludt a kényelmetlen kanapén. Felsóhajtva álltam föl a fotelból és egy pokrócot terítettem Sandrára. Ekkor léptek zaja hallatszódott az emeletről. A szívem eszeveszett dobogásba kezdett, mire én a konyhába indultam egy késért. Késsel a kezemben felsettenkedtem az emeletre. Hallotam, hogy a zajok a szobámból jöttek. Magasra emeltem a kést és gyorsan benyitottam a szobába.
- Le ne szúrj! - ugrott arrébb Lestat. - Csak én vagyok az!
- Ó, bocs – tettem le a kezem. - Csak azt hittem, hogy egy betörő.
- Hát rosszul hitted – vigyorgott.
- Mindegy – vontam meg a vállam és a kést leraktam az asztalra. - Mi járatban itt? - kérdeztem és leültem az ágyamra.
- Unatkoztam – motyogta és leült mellém. - Zavarlak? - vonta fel a szemöldökét.
Megráztam a fejem.
- Volt egy kis balhém Edwarddal – húzta el a száját.
- Milyen balhé? Összevesztetek? - kaptam fel a fejem.
- Aha – bólintott. - Amikor visszamentem, akkor mondtam, hogy milyen aranyos kislány vagy – kezdte -, erre Edward morgott valamit, mire én megkérdeztem, hogy mit mondott. Erre ő azt mondta, hogy egy kibaszott kurva vagy és nem érdemes veled összeállni – pillantott rám.
- Edward nem mondana ilyet! - hitetlenkedtem.
- Talán nem ismered őt – vonta meg a vállát Lestat.
- De, ismerem őt – erősködtem. - És sose mondana ilyet rám! Biztos félre hallottál valamit – álltam fel mellőle és szembe álltam vele karba tett kézzel.
- Nem hallottam félre semmit – jelentette ki határozottan. - Még amikor ide jöttem, akkor többször is átgondoltam, hogy biztos ezt mondta-e.
- És ezért jöttél ide? Hogy beárulhasd őt? - vontam fe a szemöldököm.
- Ehh... - nézett rám. - Nem, dehogy – nevette el magát. - Csak meglátogattalak.
- Ne haragudj, de én épp aludni készültem – motyogtam.
- Késsel a kezedben? - vigyorgott.
- Nem – nevettem el magam, majd felásítottam. - De tényleg fáradt vagyok. Majd beszélünk még, holnap után pedig beszélek Edwarddal.
- Nem igazán biztonságos! - szólt közbe.
- Nem fogom leharapni a fejét – vigyorogtam. - Csak elbeszélgetek vele. - kacsintottam rá. - Most menj! - fogtam meg a karját és az ablakhoz vezettem. - Szia! - adtam egy puszit az arcára, majd a fürdőbe siettem.

Hétfő reggel volt. A kocsimnak dőlve vártam Edwardot, hogy elbeszélgessek vele. Kezemben egy biológia tankönyv pihent, hogy egy kicsit felkészüljek az első órámra. Láttam, ahogy Edward Volvója bekanyarodik a parkolóba, majd a lehető legtávolabb az automtól megáll egy parkolóhelyen. A Cullenék kiszálltak az autóból és egyből bevonultak az épületbe még egy pillantást se vetve rám. Mérges lettem és már nagyon viszketett a tenyerem, hogy egy jó nagy pofont lekeverjek Edwardnak. Az állkapcsom megfeszült, kezeimet ökölbe szorítottam és épp indultam volna utánuk, amikor elém ugrott egy vigyorgó arc. Ráadásul Brian.
- Szervusz! - vigyorgott és két puszit nyomott az arcomra. - Rég láttalak.
- Ja, én is – motyogtam és elnéztem a válla felett. Edward a járdán állt és engem bámult.
- Itt vagy, Norah? - lengette meg előttem a kezét.
- Tessék? - kaptam vissza Brianra a tekintetem.
- Azt kérdeztem, hogy voltál Chicagóban a szünetben? - tette fel a kérdését mégegyszer.
- Igen, voltam – bólintottam.
- Bioszod lesz? - vonta fel a szemödökét a kezemben lévő könyvre pillantra.
- Aha – bólintottam.
- Megyünk együtt órára? Nekem is biológiám lesz.
- Menjünk – bólintottam és elindultunk órára.
A teremben a lehető legtávolabb ültem Edward asztalától. Az óra alatt egész végig Edwardot bámultam dühös szemekkel.
Edward! Idóta! Tökkelütött! Mégis mit képzelsz magadról, ki vagy te?! - ordítottam vele gondolatban.
Edward kérdő tekintettel hátra fordult, majd eltátogott egy mivan?! -t, mire én még mérgesebb lettem és felmutattam neki a középső ujjam, majd elfordultam.

24. rész

A Cullen ház lépcsőjén mentem fel, hogy összepakoljam a cuccom és elinduljak haza. A ház üres volt, csupán Edward volt a házban, mégpedig a szobájában. Benyitottam a szobába, ahol már Edward ült az ágyon.
- Hol vannak a többiek? - kérdeztem és leültem mellé az ágyra.
- Elmentek – vonta meg a vállát.
- Te miért maradtál itt? - vontam fel a szemöldököm.
- Elszeretnék intézni egy kis dolgot – felelte.
- Milyen dolgot?
Edward tekintete ellágyult és halványan elmosolyodott, majd megcsókolt. Meglepődötten toltam el magamtól.
- Edward – szóltam. - Mi barátok vagyunk!
- Nem érdekel – morogta és újra nekem esett.
Ezúttal ráérősen csókolt meg. Hosszan csókolóztunk, mire lassan elkezdtem kigombolgatni Edward ingjét, Edward pedig két határozott mozdulattal leszedte rólam a szűk polót és a melltartót. Én meg óvatoskodtam az inggel. Sietősen besegített, majd lelökte magáról az inget, aztán tovább csókolgatta a nyakam és a vállam. Nyelvével bebarangolta kulcsontom gödreit, majd az ágyra nyomva birtokba vette a melleim. Nyelvével becézgetett, és körkörösen masszírozgatott, míg fel nem nyögtem.
Bal keze remegősen siklott fel a combomon, eszébe jutva, hogy ilyet még sosem csinált. Sejtelmesen belemosolygott a melleimbe, aztán folytatta a kényeztetést. Ujjaival a belső combom cirógatta, aztán keze a bugyimra tévedt. Egy ideig vékony anyagon keresztül simogatott, majd a bugyit félrehúzva indult hosszú ujjaival felfedezőútra.
Halkan felsíkitottam, és az izgalomtól meg is ugrottam, majd teljesen átadtam magam Edwardnak, hagyva, hogy azt tegyen velem, amit csak akar. Edward kiélvezte a korlátlan uralmát, helyzetét, hogy nem ellenkezek, nem feleselek. Csak lehunyt szemekkel nyöszörögtem, és vonaglottam az ő keze nyomán. Amikor a testem elernyedt, felsóhajtva Edward szemébe néztem. Mindkettőnk tekintete egyszerrre volt nyugodt és lángoló.
Egy pillanatig végigkalandoztam pillantásommal Edwardon, majd ismételten megállapodtam az arcán. Félénken elmosolyodtam, majd gyengéd csókot leheltem Edward szájára. Végtelenül izgatónak tartottam Edward határozottságát, parázsló íriszét, és céltudatos érintését.
Ahogy egymás szájába feledkeztünk, szelíden simogatni kezdtem Edward fehér és hideg mellkasát, majd reszkető kezem Edward övcsatjára vándorolt. Mivel sehogy sem boldogultam a csat kinyitásával, zavartan elnevettem magam.
- Mit szerencsétlenkedsz, Norah... - gördült le rólam Edward, mire én mosolyogva csusszantam az ágyékára.
- Sajnálom... - mondta, majd lágy csókokkal borítottam be mellkasát. Edward csak felnyögött, aztán ő maga kapcsolta ki övét.
Edward hasának csókolgatása közben kigomboltam a nadrágját és óvatosan lehúztam a cipzárját. Edward ágyéka szinte tüzelt az alsónadrágon keresztül is. Kissé megemelte a csipőjét, hogy a combjáig lehúzhassam róla a zavaró ruhadarabokat. Mikor gyengéden cirógatni kezdtem a merev férfiasságot, hangosan felnyögött.
- Nem kell megtenned, Norah... - hörögte halkan.
Én csak halkan kuncogni kezdtem, majd ajkaimmal becézni kezdtem az égbe meredő szerszámot. Nyelvemmel körbetáncoltam, mire Edward remegve megszorította a vállam. Zihálva kapkodta a levegőt, és ügyetlen tapasztalaival ellentétben kis híján elélvezett, mikor a kiduzzadt erekhez értem fogaimmal. Nem akart tovább várni, felült, de ráérősen visszalöktem az ágyra. Hosszú percekig kényeztettem őt, mire Edward szinte az eszét vesztette.
Ismét felszökkent, egy mozdulattan lehúzta rólam a nadrágot, majd leszakította rólam még a bugyit is. Határozottan megragadt, és a hátamra fektetett, hogy fölém kerekedhessen. Egy pillanatig riadalmot látott a szememben, ami azonban egy vad csók alatt kínzó vággyá alakult. Edward pedig már nem tudott várni, ezért már-már erőszakosan belém mélyedt.
Néhány másodpercig átható fájdalmat éreztem, összerándultam és megdermedtem. Vadul próbáltam levegőhőz jutni, szám teljesen kiszáradt. Edward elkerekedett szemmel, meglepődve lett úrrá a fájdalmamon. Testének mozgása gyorsan feledtette a kezdeti fájdalmat. Őszintén csodálkozva nézett, amint milyen alázattal, némán tűrtem, viseltem el a szinte kegyetlen rohamát.
Lehunyt szemekkel Edward derekába kapaszkodtam, és élveztem, ahogy együtt hullámzik a testünk. Boldogan vettem tudomásul, hogy Edward, testemnek minden négyzetcentiméterét valóságosan betölti.
Úgy illettünk össze, mint kulcs a zárba... - ezen mosolyognom kellett.
- Minek örülsz, Norah? - kérdezte pihegve, enyhe gúnnyal Edward, két lökés között.
- Sok a szöveg, Edward... - csókoltam meg kacéran. A csókból vad fuldoklás lett, majd a fejem kábán zuhant vissza az ágyra. Úgy éreztem, mintha súlytalanul lebegtem volna a végtelenben.
Egy perc múlva Edward is csatlakozott hozzám. Testének teljes súlyával rajtam feküdt. Élvezte, hogy medencecsontja az enyémhez ér, ahogy alatta veszek levegőt. Beszívta hajamnak illatát, és igyekezett minden apró részletet elraktározni az agyában.
Lassan kinyitottam a szemem, majd rácsodálkoztam Edward szelíd tekintetére.
- Megcsókolnál? - kérdeztem halkan, kisimítva egy bronzvörös tincset az arcából. Edward gúnyosan elvigyorodott.
- Sok a szöveg, Norah... - mondta rekedten, majd mégis eleget tett a kérésemnek. Hosszú, nyugodt, szelíd csókot váltottunk.
- Mit is beszéltünk meg, mi barátok vagyunk? - kérdeztem kacéran.
- Te ajánlottad, hogy barátok legyünk.
- Úgy van. De van bennem egy kis önzőség, hisz a tiltott gyümölcs a legédesebb.
- Egyetértek – bólintott Edward. Rögtön ezután elengedett, és visszahúzódott.
Még abban a pillanatban észrevettem valami mozgást az ágy mellől. Odafordultam, és ijedten összerándultam.
Az ágy mellett Bella állt és fájdalomtól eltorzult arccal bámult rám.
- Átvágtál! - mondta, és pillantása undorodva siklott végig a testemen.
Gyorsan elfordultam. Az ágy végén Edward állt, teljesen felöltözve, összezárt karokkal, és jeges arccal bámulta az altestem.
- A te hibád! - mondta Edward.
Felkaptam a fejem, és magamra néztem. Döbbenten kapkodtam levegő után. Nagy, mélyvörös vértócsában feküdtem. A lepedő a lábaim között teljesen átitatódott vérrel, a combom belső oldala egészen a bokámig össze volt kenve, s a legszörnyűbb az volt, hogy a vér feltartózhatatlanul, ritmikus időközönként még mindig ömlött a vaginámból.

A saját kiáltásomra ébredtem fel. Izzadságban úszva, sebesen verő pulzussal és egész testemben remegve ültem Edward ágyában, kétségbeesetten próbálkozva, hogy maradéktalanul megszabaduljak az álomtól. Habár tudtam, hogy lehetetlen, mégis lábaim közé csúsztattam a kezem, hogy biztos legyek benne, hogy nincs ott vér. Amit ott találtam, tényleg folyadék volt, de semmi köze sem volt a vérhez. Felizgultam, az álombeli elképzeléstől, hogy Edward magáévá tett.
Gondolataim félbeszakította a szemem elé úszó kép Bella dühös arcáról. Felhúztam a lábam, hogy karommal átfoghassam és állam a térdemre tegyem, majd bebugyoláltam magam a takaróba, mert hirtelen szörnyen fázni kezdtem.
Ekkor Edward nyitott be a szobába felhőtlen mosollyal az arcán.
- Jó reggelt – mosolygott rám. - Öltözz fel és menjünk le, mert itt van egy kedves, régi barátunk.
- Rendben – ültem fel. - Addig kimennél? - pillantottam az ajtóra.
- Persze – bólintott. - Minden rendben? - kérdezte szkeptikus tekintettel.
- Persze – bólogattam hevesen. - Csak volt egy rossz álmom.
- Azért jól vagy?
- Jól.
Edward szkeptikusan végig mért, majd kiment a szobából. Utána gyorsan magamra húztam egy farmert és egy polót, majd Edwarddal együtt mentünk le.
A szobában ott volt már az össze Cullen. Egy félkört alakítva álltak és egy férfi mély, mégis borzongató hangon beszélt. Edward arréb tolta Alice-t, így rálátást kaptam a vendégre.
Egy 185 cm magas, széles vállú férfi állt a félkör közepén. Kopott farmert és fekete polót viselt, amin egy vámpír arc díszelgett. Haja bronzvörös volt, mely a nagy hullámokban hullott vállaira. Fekete szemei érdeklődően irányultak rám és vérvörös ajkai kaján vigyorra húzódtak.
- Ő Norah – mutatt be Edward a gyönyörű idegennek.
- Örülök a szerencsének! – mondta a férfi, és a jéghideg kezével az ajkaihoz emelte az én kezem és egy lágy csókot lehelt rá, mialatt végig a szemembe nézett. - A nevem Lestat, a vámpír.
- Én is örülök – bólintottam mosolyogva.
- Lestatnak nagyon érdekes képessége van – szólt közbe Carlisle, mialatt a vállamra tette a kezét. - Lestat látja minden ember múltját. Előle semmit sem lehet titkolni. - magyarázta, mire Alice kuncogni kezdett.
Rémülten pillantottam Lestatra, aki bólintott, majd sokat mondóan rám mosolygott.

23. rész

A kocsiban ültünk útban Forks felé. Edward alig nézett az útra, fél kézzel a volánt fogta, a másikkal a kezemet. Néha belebámult a lenyugvó napba, néha egy pillantást vetett rám – az arcomra, a nyitott ablaktól lobogó hajamra, egymásba fonódó ujjainkra. Felhőtlenül jókedve volt, ami számomra teljesen érthetetlen volt. Nem inkább mérgesnek kellett volna lennie? Nem mertem rákérdezni, hogy mi volt tegnap és még arra sem, hogy mérges-e rám, avagy nem. Végül megszólaltam.
- Edward – kezdtem -, sajnálom a tegnapi incidenst. Haragszol rám? - puhatolóztam óvatosan, mert nem akartam kizökkenteni a jókedvéből.
- Nem mindegy? - továbra is felhőtlen maradt a mosolya.
- Nem – grimaszoltam. - Amit tegnap tettem, az...
- Az eszeveszett hülyeség volt – fejezte be helyettem a mondatot. - Soha ne csinálj ilyet! - nézett rám szúrósan.
- Sajnálom – sütöttem le szememet.
- Nem kell! - ellenkezett. - A tettednek biztos jó oka volt. Nagyon rád járt a rúd mostanában, szóval megértelek. - magyarázta, majd fél szemmel rám pillantott. - De ha legközelebb valami gondod van, akkor jó lenne hogyha nem fűbe fojtod a bánatod, hanem inkább nekem sírod el. - sóhajtott fel. - Hisz én is jó fű vagyok – vigyorodott el.
- Akkor nem haragszol?
- Nem – rázta meg a fejét. - De az éjszaka halálra aggódtam magam, hogy miként reagál a szervezeted a fűre, úgyhogy ha legközelebb is ilyet csinálsz, akkor inkább én ne tudjak róla. Sőt, jobb lenne, ha soha többé nem csinálnál ilyet.
- Nem fogok – motyogtam.
- Ígérd meg! - az arca megkeményedett.
- Esküszöm, hogy soha többé nem füvezem – szavaltam.
- Rendben – bólintott morcosan. - Haza viszlek, jó?
- Nem akarok haza menni – nyöszörögtem.
- De haza kell, hogy vigyelek, mert a keresztanyád aggódni fog – erősködött.
- Mi lenne, ha felhívnám? - kaptam fel a fejem.
- És nálam aludnál?
- Ha nem gond – pirultam el.
- Akkor hívd sürgősen, különben még meggondolom magam – mosolygott.
- Köszi, imádlak! - vidultam fel és egy puszit nyomtam az arcára, majd előkaptam a mobilom és tárcsázni kezdtem Sandra számát.
Sandra sírva vette fel a telefont, majd mikor meghallotta a hangom, mégjobban rákezdett. Elmagyaráztam neki, hogy Chicagóban voltam, de Anyu nem tud semmit a veszekedésünkről és elmondtam neki, hogy az éjszakát Edwardéknál töltöm és hogy másnap haza megyek és megbeszéljük a dolgokat. Sandra örömében újra sírva fakadt és bocsánatot kért, majd megígérte, hogy holnap a kedvenc kajámat fogja főzni és hogy megfogunk beszélni mindent. Ezután elmondta még, hogy nagyon szeret és hogy ő igazán örül, hogy Edwarddal járok és figyelmeztetett, hogy vigyem magammal Edwardot is, hisz megszeretné őt ismerni mégjobban, majd elköszönt.
- Ja amúgy – kezdtem, - te vagy a legjobb fű a világon – néztem rá szégyenlősen.
- Ennek örülök – mosolyodott el.

A Cullen ház ebédlőjében ültem egy tányér levessel és a Cullen családdal. Bal oldalamon Edward ült, akinek keze a combomon pihent már egy ideje. Jobb oldalamon Dr. Cullen és a felesége ült. Mellettük Alice és Jasper ült, és őmellettük pedig Rosalie és Emmett foglalt helyet. Utoljára belekanalaztam a tányérba és mosolyogva lenyeltem az ételt.
- Köszönöm a levest – toltam arébb a tányért. - Finom volt. Ki csinálta?
Esme és Alice lopva egymásra pillantottak, majd elpirultak és elmosolyodtak.
- Rendelték – köpte be őket Emmett.
- Emmett! - píritott rá a két szépség szúrós szemekkel.
- Most mivan? - lepődött meg.
- Mintha nem tudnád – nevetett Rosalie.
- Azért finom volt – mosolyogtam Esmere és Alicera.
- Egészségedre, Norah – simogatta meg a fejem Esme és elvette előlem az üres tányért.
- Ideje feküdni – sóhajtott fel Edward és a karomnál fogva felhúzott a székről.
- Sziasztok! - integettem a többieknek bájos mosollyal az arcomon és Edward után iramodtam.
Edward felkísért a legfelső emeletre, ahol az ő szobája és egy könyvtár van. Benyitott az ismerős szobába és leültetett az ágyra. Leült mellém és kezemet az ölébe húzta. Percekig ültünk így, majd hirtelen ötlettől vezérelve a vállára adtam egy puszit és fejemet a vállára döntöttem. Adott egy puszit a fejemre és felsóhajtott.
- Mostanában elég sokat sóhajtozol – jegyeztem meg.
Edward kuncogni kezdett, majd kezével végig simított a combomon gyengéden kicsikarva belőlem egy kellemes sóhajt.
- Mostanában elég sokat sóhajtozol – csúfolodott.
- Gonosz vagy – motyogtam és belecsókoltam a füle mögötti kis gödröcskébe, mire Edward megborzongott.
Erre ő elhúzta a vállát a fejem alól és hirtelen az ajkaimra tapadt. Ajkai alig értek az enyéimhez, mégis annál szenvedélyesebben csináltuk. Elhajoltam egy picit, a szemébe néztem és újra megcsókoltam. Sokkal vadabbul, mint az előbb. Gyengéden a felső ajkammal az ő alsó ajkát érintettem meg, majd kicsit hátra húztam a fejem és felajánlottam neki az alsó ajkam. Mohón kapott rá és kezével átkarolta a nyakam és közelebb húzott. Egyik lábamat ráraktam az ő lábaira, így félig-meddig rajta ültem. Csókolózásunkat egy torok köszörülés zavarta meg. Mindaketten szét ugrottunk és pirulva a szánkat törölgettük.
- Bocs, hogy zavarok – mosolygott derüsen Alice. - Csak kiültünk egy kicsit a verandára, mivel most meleg lesz. Jöttök? - kérdezte.
- Persze – bólintottam és lopva Edwardra pillantottam.
- Akkor majd lenn várunk – kacsintott egyet Alice és kitáncolt a szobából.
Csendben ültünk egymás mellett, még egymásra se mertünk pillantani. Végül mindaketten hatalmas röhögésbe törtünk ki.
- Ez jó volt – töröltem ki a szememből egy örömkönnyet.
- Lehetne még jobb is – vigyorgott Edward sunyin, majd sokatmondóan rám kacsintott.
- Nem áll jól ez neked, te vénkujon – nevettem.
- Vénkujon?! - nézett rám tágra nyílt szemekkel, meglepődötten.
Bólintottam.
Szemöldökét felvonva, hitetlenkedve meredt rám. Aztán hirtelen széles, gonosz mosoly terítette be a képét.
- Nem szeretnélek kiábrándítani, de egyáltalán nem vagy olyan félelmetes, mint amilyennek képzeled magad. Ami azt illeti, én egy csöppet sem félek tőled! - vigyorogtam diadalittasan.
- Ezt most tényleg nem kellett volna mondanod!
Halkan felmordult, valahonnét a torka mélyéből. Ajkát hátrahúzta tökéletes fogsoráról. Hirtelen testtartást váltott, félig lelapult, izmai megfeszültek, olyan volt, mint egy ugrani készülő oroszlán.
Hátrálni kedtem előle, és közben kihivóan incselkedtem.
- Úgysem teszed meg! - nyújtottam rá a nyelvem csúfolodóan.
Nem láttam, ahogy rám vetette magát – túlságosan gyorsan történt. A következő pillanatban a levegőben találtam magam, aztán lezuhantunk a padlóra és a falnak ütköztünk. A karja közben egész idő alatt, mint egy védelmező vaspánt fogott körül – jóformán meg se ütöttem magam. Levegő után kapkodva próbáltam kiszabadulni.
De Edward nem hagyta. Ehelyett összecsomagolt és a mellére szorított, biztosabban tartott, mintha vasláncokkal fűzött volna magához. Rémülten pislogtam, de ura volt a helyzetnek, az arca nyugodt és kisimult, szeme a jókedvtől ragyogott.
- Mit is mondtál az előbb? - morogta játékosan.
- Áhh semmit! - gúnyolódtam, bár vagányságomat némileg csorbította, hogy még mindig alig kaptam levegőt. - Csak azt, hogy egy vénkujon vagy – feleltem.
Edward sértődötten felkiáltott és eszeveszettül csipkedni kezdte a hasamat, mire én hangos sikítozásokba kezdtem, miközben egyre jobban felkacagtam.

- Kezdem azt hinni, hogy Edward mindjárt felfogja falni Norah-t– mondta Jasper a verandán ülve a többiekkel, az egyre hangosabb sikítozások miatt.
- Csak szereti őt – felelte Alice és Jasper vállára hajtotta a fejét.
- És Bella? - érdeklődőtt Emmett.
- Majd Edward elintézi – szólt Rosalie.
- És reméljük, hogy nem kever bajba minket – morogta Emmett.

- Ideje, hogy lemenjünk – morogta Edward még mindig a padlón feküdve.
- Igaz – bólintottam és felálltam a karjaiból. - Gyere! - nyújtottam a kezem.

- Jé! Megjöttek a mi turbékoló galambjaink! - vigyorgott Emmett.
Edward csak kinyújtotta a nyelvét.
- Mizujs? - érdeklődtem.
- Meleg van – legyezgette magát egy papírral Rosalie.
Csak bólintottam és tekintetem Jasperre emeltem. Ő csak rám mosolygott és egy csókot nyomott Alice fejére. Edward felállt mellőlem és a fűbe igyekezett letépni egy apró pipacsot. Én addig Emmett oldalának dőltem, utána Edward visszafordult és az apró pipacsot a kezembe nyomta, majd megcsókolt.
- Köszönöm – mosolyogtam és Emmett göndör fürtjeibe tűztem a kis virágot.
- Hogy áll? - vigyorgott Emmett, miközben megtapogatta az apró virágot.
- Inkább add vissza Norah-nak – vigyorgott Edward.
- Tudom, hogy bejövök nektek – nyalta meg a szája szélét erotikusan, majd Jasperre kacsintott.
- Így igaz – szólt Rosalie, két kezével megfogta Emmett arcát és egy cuppanós csókot nyomott az ajkaira.
- Ilyet többször csinálhatnál, bébi – vigyorgott Emmett.
- Dilis – csóválta meg a fejét Rosalie mosolyogva, erre mindannyian felnevettünk. Ekkor csörögni kezdett Edward mobilja és kicsit arréb állt.
- Mivan, most a másik feled keres?! - viccelődött Emmett, mire én összébb húztam magam és a többi idő alatt csendben meghúztam magam.

Pár órával később már az ágyban feküdtem nyakig betakarózva. Edward az óriási ablak előtt állt az üvegnek támaszkodva. A telefonhívás óta szótlan volt, így megakartam tudni, hogy mit történt és hogy kivel beszélt, de helyette csöndben maradtam és magamban tettem fel a kérdéseket. Edward motyogott valamit, majd megfordult és bemászott mellém.
- Norah – kezdte -, beszélnünk kell – pillantott rám komoly arccal.
- Mond! - ültem feljebb, mire Edward a kezemet kezdte simogatni.
- Beszéltem Bellával. - felelte.
- Épp ezért legyünk inkább barátok – vágtam rá.
Edward csak felvont szemöldökkel nézett rám.
- Ezt akartad mondani, ugye? - kérdeztem.
- Igen – hajtotta le a fejét. - Sajnálom.
- Nem a te hibád. - simítottam végig az alkarján. - Ez a sorsunk – mosolyodtam el halványan, szemembe könnyek kezdtek gyülekezni. - Talán mi nem egymásnak valók vagyunk. Te Bellának való vagy. Ezért legyünk csak barátok – mondtam, torkomban a gombóc már fojtogató volt.
- Nem akarlak magadra hagyni! – tiltakozott.
- Nem hagynál magamra... – nevettem el magam, de a hangom elcsuklott. - Barátok lennénk. Olyanok lennénk, mint a testvérek.
- Testvérek – ismételte üres tekintettel a semmibe bámulva.
- De... vehetjük ezt szünetnek – vontam meg a vállam.
- Rendben – bólintott. - Jó éjszakát! - homlokon csókolt, majd el eresztette a kezemet és újra az ablak elé állt.
Az oldalamra fordultam – így Edward csak a hátamat láthatta. Kezemet a számra nyomtam a sírást visszatartva, szemeimből pedig csak úgy ömlöttek a könnyek. Nehezen vettem levegőt, úgy éreztem, mintha a szívemben egy óriási lyuk lenne. És ez a lyuk pedig Edward helye volt.

22. rész

Egy kis téren ültem. Vártam egy kedves, régi barátomat, aki segített túl élni azt a nehéz és stresszes időszakot. Huszonkét éves, fekete bőrű férfi volt, aki a feleségével élt és két gyermekével. A feleségét gyűlölte, csak a gyerekek miatt maradt az aszonnyal. Sokat veszekedett a nővel, amikor a gyerekek elaludtak, sőt, volt mikor meg is ütötte a nőt, de mivel már házasok voltak és a szülők se néznék jó szemmel, hogyha elválnának, ezért együtt maradtak egy olyan kapcsolatban, amiben már rég kihunyt a láng. Stevenak hívták a férfit, aki egy büfében dolgozott és ez mellett fűt árult egész olcsó áron. Ezért is kerestem fel őt.
- Szervusz hercegnő! - ért elém Steve óriási mosollyal az arcán és két puszit nyomott az arcomra. - Hogyhogy újra felkerestél? - ült mellém.
- Eléggé gyér helyzet van már megint – húztam el a szám.
- Pasi ügy? - vonta fel a szemöldökét.
- Igen – bólintottam.
- Ejj, ezek a gonosz férfi urak! - csóválta meg a fejét és a zsebébe nyúlt és előhúzott egy apró dobozkát. - Mennyit? - nyújtotta felém a dobozt kinyitva, melyben pár szál füves cigi díszelgett.
- Egyet – feleltem és kihúztam egy szálat. - Elszívod velem? - néztem rá.
- Persze – bólintott. - Utána adok még két szálat neked, ingyen. Csak Neked – kacsintott rám.
- Köszönöm – mosolyogtam rá kedvesen.
- Átadod nekem az első slukkot? - vonta fel a szemöldökét.
- Persze – adtam át neki a szálat.
A szájába tette a cigarettát és meggyújtotta. Nagyot szippantott belőle, letüdőzte és egyből átnyújtotta az égő csodát. Elmosolyodtam és a számhoz emeltem. Nagyot szippantottam belőle, letüdőztem és lenn tartottam addig, ameddig bírtam. Kis idő múlva megkönnyebülten fújtam ki.
- Ütős – szorítottam össze a szemeim. - Honnan szerezted? - adtam vissza.
- Hollandiából – válaszolt és beleszippantott, majd vissza adta. - A bátyám szerezte – fújta ki a füstőt.
Bólintottam és újra beleszívtam. Percekig így tettünk, egymásnak adogattuk át a füves cigit és körülbelül öt slukk után szinte azonnal megtörtént a csoda. Az eső esni kezdett, arcomat az ég felé fordítottam és néztem amint esik. Szinte leírhatatlan érzés kerített a hatalmába, mintha a világ teljesen megváltozott volna körülöttem, az amúgy is hideg és nedves éjszaka, még mocskosabb lett, a mozgásom koordinálatlanná vált. A földre fordítottam a fejem és óriási röhögésbe kezdtem. Az esőcseppekből rusnya manók nőttek ki, akik csipőre tett kézzel néztek rám mérges szemeikkel.
- Látod? - mutattam a manókra.
- Mit? - érdeklődőtt Steve és a kezembe nyomta a fűt.
- A manók – röhögtem. - Úgy néznek rám, mintha valami súlyos bűnt követtem volna el – vigyorodtam el.
- A kurva életbe! - kiáltott fel és felpattant, majd elkezdte arrébb rugdosni a manókat.
- Ne bántsd őket! - ugrottam rá, és így a vizes földre estünk. - Én szeretem a manókat – vigyorogtam és lemásztam róla.
- Menj haza, Norah – tette a vállamra a kezét Steve. - Aludd ki magad! - mosolygott rám, egy csókot nyomott a homlokomra és egyedül hagyott.
Forgott velem a világ és lihegtem. Fájtak a végtagjaim, de a manók még mindig mellettem álltak. Karba tett kézzel, várakozóan figyeltek. Felsóhajtottam és elindultam. Ahogy mentem az úton észrevettem, hogy a bokroknak és a fáknak arcuk van. A bokrok vigyorogtak, a fák pedig sírtak. Felkacagtam és úgy mentem tovább. A manók a sarkamban voltak. Féltem tőlük, ezért gyorsabban kezdtem menni. De ők tartották velem a tempőt. Megtorpantam és mérges tekintettel feléjük fordultam. A manók kérdőn bámultak rám, majd egymás mellé álltak egy kört formálva.
- Mi... mit csináltok? - kérdeztem félénken.
A manók nem szóltak semmit, csak egyszerrre elkezdtek a kör közepe felé indulni, miközben a kör közepén egy fehér fény villogott. Kezeimet a szemem elé raktam, hogy ne zavarja a fény, majd egy idő után hallottam egy pukkanást. Érdeklődve kikukucskáltam a kezem mögül és nagy megdöbbenésemre Ő állt egyes egyedül előttem.
Felkacagtam és mellé állva belé karoltam és elindultunk haza. Ő csak mosolyogva lépdelt mellettem, miközben én percenként felröhögtem. Beszéltem neki. Nem tudom, hogy miről, csak azt éreztem, hogy a szám mozog és hang is jön ki rajta. De nem értettem mit beszélek. Elvesztettem az önuralmat a testem felett, ezért csak az agyam volt még józan. Megszerettem volna kérdezni tőle, hogy milyen a mennyország, hogy találkozott-e a nagypapámmal és megszerettem volna kérdezni tőle, hogy átadta-e az üzenetet Jézusnak, amit még az ismerkedésünk elején mondtam, de nem mertem megkérdezni. Emelett megszerettem volna kérdezni tőle, hogy miért nem hagyta, hogy vele maradjak múltkor. De nem kérdeztem meg. Ő csak mosolyogva lépdelt mellettem és hallgatott, mint régebben.
Kis idő múlva a házankhoz értünk. Edward már a kapu előtt várt, és mikor meglátott, egyből összevonta a szemöldökét bizonytalanul. Felkacagtam és csábosan Edwadra kacsintottam. Edward megfogta a kezem és elkezdett behúzni a házba. Ő csak a kapu előtt maradt mosolyogva.
Edward felráncigált a lépcsőn és ahogy a szobába értünk, egyből leültetett az ágyra, ő pedig bezárta az ajtót. Utána leguggolt elém és érdeklődve fürkészte az arcom. Felröhögtem.
- Mit csináltál, Norah? - kérdezte csendesen.
- Csak szívtam egy icipici – kezdtem, de újra elröhögtem magam, majd tovább folytattam -, cigit. Egy nagyon finom cigarettát – kuncogtam.
Kérdően nézett rám, majd a tekintete elködösült. Állkapcsa és az izmai megfeszültek. Dühös volt.
- Kitől szerezted? - sziszegte dühösen.
- Egy barátomtól – vigyorodtam el és hátra dobtam magam. - Jé, itt pillangók repkednek! - kiáltottam fel boldogan. - Fáj a karom – nyöszörögtem.
Edward csak elmosolyodott és egy csókot nyomott rá, aztán az ajkaimra is nyomott egyet. Elmosolyodtam és ásítottam egyet, mire hangosan felkacagtam. Edward csak megcsóválta a fejét, majd a hónom alá nyúlt és feljebb tett az ágyon.
- Aludj egyet, Norah! - mondta, én pedig felkacagtam. - Nem szeretem amikor ilyen vagy! - vonta össze szemöldökeit bosszúsan.
- Én viszont téged szeretlek – vigyorodtam el és felültem. - És a manók is!
- Inkább feküdj vissza – sóhajtott fel fáradtan.
Visszaájultam a párnára. Hirtelen lihegni kezdtem és forogni kezdett velem a világ. A karom már nem fájt, de nem tudtam, hogy a csók miatt vagy pedig csak elmúlt magától. Edward csak homlokráncolva nézett rám a sötétben. Nagyon komolynak tűnt és ez hisztérikus volt. Befogtam a számat, hogy tompítsam a nevetést, így Anyu nem hallhatta meg.
- Norah, szívtál már valaha füves cigarettát?
- Már sokszor – kuncogtam. - Miért?
Forgatta a szemét, én pedig nem tudtam abbahagyni a nevetést.
- Hogy van a karod?
- Nem érzem – válaszoltam, majd bizonytalanul összevontam a szemöldököm. - Még mindig a helyén van?
Felsóhajtott, közben én kuncogtam.
- Próbálj meg aludni, Norah.
- Nem – ellenkeztem. - Csókolj meg újra! - pillantottam rá félénken.
- Majd máskor – felelte.
Felkacagtam.
- Soha nem láttalak még így elszállva. Nagyon szórakoztató vagy – mosolygott.
- Nem vagyok elszállva – kuncogtam.
- Inkább aludd ki ezt. - javasolta.
Újra felkacagtam és megértettem, hogy bolondot csináltam magamból, ami számomra teljesen kínos volt, úgyhogy megpróbáltam követni a tanácsát. Ráhajtottam a fejem a vállára és arcomat a nyakának nyomtam, majd becsuktam a szemem. Időnként a kuncogás kiszökött. De ez egyre ritkábban történt, ahogy Edward illata kezdett megnyugtatni. Talán az utóbbi napok legbékésebb és legmélyebb álmába zuhantam.

Reggel szörnyen éreztem magam. A végtagjaim zsibbadtak, mintha egy egész éjszakát végig táncoltam volna, a fejem pedig szörnyen fájt. Edward azt mondta másnapos vagyok és ajánlotta, hogy vegyek be egy kis Tylenolt, mielőtt homlokon csókolt és a konyhába indult reggelit csinálni.
Nem segített a kilátásaimon, hogy arca udvarias és zárkózott volt. Féltem, hogy az éjszaka folyamán egész végig mérgelődőtt és aggódott miattam. Úgy tűnt, az aggodalom fokozta az erősségét a dübörgésnek a fejemben. Bevettem dupla adagot a Tylenol gyógyszerből a konyhába indulva.

21. rész

Éjjel tizenegykor értünk Chicagóba. A több órás úton egyszersem szóltunk egymáshoz. Illetve egyszer; amikor rágyújtottam egy cigarettára, Edward pedig rám szólt, hogy oltsam el, mert árt az egészségemnek. Azt tettem amit mondott, és azóta egy szót se szóltunk.
- Ez a házatok, nem? - kérdezte Edward, mikor megálltunk a sötétben egy óriási ház előtt.
Fáradtan oldalra tekintettem és halványan elmosolyodtam a látványon.
- Haza jöttünk – válaszoltam és kiugrottam a kocsiból.
Edward megkerülte a kocsit és elindultunk a ház felé. A zsebemből előhalásztam a lakáskulcsom és benyitottunk a sötét és csöndes családi házba.
- A szüleim már biztos alszanak – suttogtam, miközben besettenkedtünk az előszobába – Ezért csak holnap találkozunk velük. Nem szeretném őket felkelteni, nem baj? - kérdeztem, miközben lehúztam a lábamról a cipőmet.
- Nem fognak veszekedni, hogy egy fiút hoztál magaddal? - kérdezte Edward.
- Nem – ráztam meg a fejem és az emeletre mentünk. - Hát ez a szobám – nyitottam be a szobámba.
- Mint Forksban – lépett be elsőnek Edward a szobámba.
- Igaz – bólintottam és becsuktam magam mögött az ajtót, utána pedig az ágyra ültem.
- Nem akarsz aludni? - kérdezte.
- De – bólintottam – Csak átöltözök – vettem le magamról a pulcsit és átvettem a pizsamámat, miközben Edward felfeküdt az ágyamra és a plafont bámulta.
Befeküdtem mellé, hátat fordítottam neki és nyakig betakaróztam. Kis idő múlva éreztem, hogy Edward közelebb húzódik a hátamhoz és kezét óvatosan a derekamra teszi. Érintésétől kirázott a hideg, de továbbra is kemény maradtam.
- Attól függetlenül, hogy hozzád szóltam – kezdtem, - Attól még haragszom rád – vigyorodtam el gonoszul.
Edward gyorsan az ágy szélére húzódott és kínosan köhintett egyet.
- Jó éjszakát! - suttogta.
- Neked is – morogtam és lehunytam a szemem.

Reggel, mikor felkeltem, anya már ébren volt. Halottam, amint a konyhában pakolászik és nagy zajt csap. Hunyorogva és álmosan felültem és megláttam Edwardot a forgó székemben ülve.
- Jó reggelt! - köszönt Edward.
- Neked is – bólintottam álmosan. - Anya volt már itt? - kérdeztem, miközben megdörzsöltem a szemeim.
- Még nem – rázta meg a fejét – De most megy el.
- Hova? - kaptam fe a fejem kíváncsian.
- Vásárolni – válaszolt.
Ekkor ajtócsapódás hallatszódott lentről.
- Most ment el – mondtuk egyszerre.
- Norah – szólt Edward. - Miért haragszol rám? - vonta fel a szemöldökét.
- Mert játszottál velem – válaszoltam és kimásztam az ágyból és a konyhába indultam.
- Nem játszottam veled – felelte.
- Ááá, nem – gúnyolodtam. - Csak egy ici-picit – kacsintottam rá.
- Most életed végéig haragudni fogsz rám, csak azért, mert helyetted Bellát választottam?? - tárta szét karjait kérdően.
- Nem – csóváltam meg a fejem. - Még a pokolban is haragudni fogok rád és életed végéig kísérteni foglak, és ha meghalsz, akkor pedig a pokolban fogom a fejedet egy nyársra szúrni és oda adni a vámpírevő dögöknek – mondtam. - És utána – sóhajtottam fel. – Már nem fogok haragudni, mert megkaptad, amit érdemelsz – mosolyogtam rá bájosan.
- Mindig is tudtam, hogy nagy a képzelő erőd – vigyorgott rám.
- Ez nem képzelő erő – böktem meg a mellkasát. - Ez az igazság.
- Meg fogsz bocsátani? - kérdezte komolyan.
- Persze – bólintottam – Most mondtam el, hogy mikor fogok.
- Oké, akkor a halálod előtt meg fogsz bocsátani?
- Ahhoz nagyon be kell nyalnod – nevettem el magam.
- Ha kell, akkor most is megteszem – felelte.
- Inkább nem – fordultam el, de Edward megfogott és maga felé fordított.
- Bocsáss meg! - mondta mélyen a szemembe nézve – Szeretlek és szeretném, hogyha megbocsátanál.
- Maradjunk barátok – motyogtam.
Edward felvont szemöldökkel és csodálkozó arccal bámult. Szólásra nyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta. Csak meglepődve tátogott. Majd az arca megváltozott. Teljesen semleges arcot vett fel. Majd sunyin elmosolyodott. Kezével körbe fonta a derekam és magához rántott és robbanásszerűen az ajkaimra tapadt. Meglepődni se volt időm, ezért csak tétlenül álltam a karjaiban. Kis idő elteltével éreztem, hogy Edward még a nyelvét is beerőszakolja a számba. Forró nyelve vadul fincákolt az én nyelvemmel együtt. A nyaka köré fontam karjaimat és közelebb húztam magamhoz. A lelkem szárnyalt a boldogságtól, a föld megindult a lábam alatt, a szívem pedig őrült kalimpálásba kezdett. A külvilágot kizártam és csak arra koncentráltam, hogy isteni érzés Edward karjai között lenni.
Testemet szorosan Edwardéhoz nyomtam, minden porcikámmal Edward jéghideg bőrét akartam érezni. Csipőmet Edwardéhoz nyomtam, mire Edward az egyik lábát a lábaim közé nyomta. Halkan felsóhajtottam és a karjaimon felállt az összes szőr.
Elhajoltam Edwardtól, hogy a szemébe tudjak nézni. Aranybarna szín helyett, feketében csillogtak a szemei. Ijedtség helyett, enyhe szexuális vágy fogott el és éreztem, hogy mindenféleképpen Edwardot akarom. A szájára tapadtam és még közelebb húztam magamhoz és testemet az ő testéhez préseltem. Edward lenyúlt a combomhoz és felemelt óvatosan, majd a pultra rakott. Gombolni kezdtem az ingét, miközben Edward a nyakamat csókolgatta. Teljesen megszűnt körülöttem a világ, csak Edward édes csókjait éreztem a nyakamon és az apró gombokat az ujjaim között.
Halk zörej hallatszódott az előszobából, de számomra még ez a hang is megszűnt. Nem hallottam semmit.
- Ti meg mi a francot csináltok?! - hallottam egy ismerős, női hangot. Anyám volt az.
Edward hihetetlen gyorsasággal elugrott előlem és kezével elkezdte begombolni az ingjét. Én vörös arccal leszálltam a pultról és szégyenlősen Anyámra mosolyogtam.
- Szia! - integettem neki.
Anya csak bólintott és a kezét nyújtotta Edwardnak. Bemutatkozott, mire Edward bocsánatot kért az előbbi akciónkért. Anya csak elpirult és mint ha semmi se történt volna, elkezdett kipakolni a szatyorból, ami a kezében díszelgett.
- És honnan ismeritek egymást? - kérdezte Anyu, miközben a hütőbe pakolt.
- Osztálytársak vagyunk – feleltem. - Itt maradhat pár napra? - céloztam Edwardra.
- Persze – bólintott.
- Akkor mi megyünk is – sóhajtottam fel. - Szia Anya! - mosolyogtam bájosan Anyura és Edward kezét fogva felsiettem az emeletre.
Edward után becsaptam az ajtót és lihegve az ajtónak dőltem.
- Ez meleg volt – tettem a homlokomra a kezem.
- Elmegyek vadászni délután – felelte komoran.
- De hát miért? - vontam össze a szemöldököm kérdően.
- Éhes vagyok és gyenge – nézett ki az ablakon. - Az előbb is majdnem neked estem.
- Hát nekem is estél – nevettem el magam.
- Majdnem... - nyelt egy nagyot. - Majdnem megöltelek.
Tágra nyílt szemekkel bámultam rá.
- Akkor az lenne a legjobb, ha mihamarabb vadászni mennél – feleltem. - Én délután úgyis elszeretnék menni. Amíg én elintézem a dolgomat, addig te menj el vadászni. A közelben van egy erdő. Remélem kielégíti majd az elvárásaid.
- Mikor mész? - kérdezte.
- Egy óra körül – feleltem – Addig még van egy óra. Ki fogod bírni?
- Ki – bólintott.
- Edward – szóltam halkan.
- Mond – nézett rám és elmosolyodott.
- Hogyhogy érezted a vérem illatát?
- Nem éreztem – válaszolt és az ágyamra ült. - Csak a pulzusod éreztem. Ez már bőven elegendő volt nekem. - mosolygott rám bíztatóan.
- Akkor jó – mosolyogtam rá és egy csókot nyomtam az ajkaira, majd a fürdőbe siettem lezuhanyozni.

20. rész

Reggel, mikor felkeltem Edward már nem volt a szobában. Hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam és gyorsan magamra rángattam a ruháimat. A táskámat a vállamra dobtam és lesettenkedtem a lépcsőn. A szívem a torkomban dobogott, a tenyerem pedig szörnyen izzadt. Mikor leértem a lépcső aljára, körbe néztem és felsóhajtottam. Gyors léptekkel az ajtó felé igyekeztem, amikor megszólalt mögöttem egy fagyos hang:
- Hova, hova?
Dühtől forrt fejjel megfordultam és gúnyosan elvigyorodtam.
- Mindegy, csak el innen – feleltem.
- Miért nem maradsz? - kérdezte.
- A tegnapi után – forgattam meg a szemem – Elmegyek. Majd beszélünk! - fordultam meg.
- Maradj itt pár napra! - termett mögöttem.
- Edward – sóhajtottam fel – El kell mennem – mondtam tagoltan – Majd hívlak.
- Norah, sajnálom a tegnapit – szólt – Én nagyon szeretlek.
- Én is szeretlek, te bolond – fordultam felé.
- Szakítok Bellával, ha ezt akarod – mondta mélyen a szemembe nézve.
- Azt akarom, hogy Bellával maradj és engem pedig felejts el! - feleltem.
- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte lebigyesztett ajkakkal.
Csillogó szemekkel tekintettem szemeibe. A sírás fojtogatta a torkom és sikerült is neki pár könnyet kicsikarni a szememből. Szörnyen rosszul esett, hogy Edward képes lenne Bellával szakítani miattam. Tényleg ennyire ragaszkodik hozzám?! Idegesítő volt. Szörnyen az volt. Szörnyű érzés volt, hogy Edward ilyen könnyen feladja. Hogy ilyen könnyen beadja a derekát.
- Ezt akarom – bólintottam és gyorsan az arcához hajoltam és egy csókot nyomtam az ajkaira, utána pedig kirohantam az ajtón, egészen a kocsimig. Beindítottam az autót és útnak indultam. Zsebemből kitokortam a telefonom és felhívtam azt az embert, akire a legnagyobb szükségem volt.
- Szia Bella! Nem gond, ha átugrok egy pár órára? - kérdeztem.

- Köszönöm, hogy szakítasz rám egy kis időt – ittam bele a forró teámba.
Belláék házában ültem a konyhában Bellával. Ő a pultot támasztotta és érdeklődő tekintettel figyelt engem. Még egy forró teával is megkínált, ami igazán kedves volt tőle.
- Miért jöttél át? - kérdezte csendesen.
- Beszélni – feleltem és sokatmondóan rápillantottam.
- Edward már elmondta, hogy mi történt – mondta, miközben a padlót bámulta.
- Sajnálom – szóltam – Én igazán nem akartam. Csak... elkapott mindket a hév. - magyarázkodtam.
- Edward elmesélte, hogy mi volt, amikor veled volt – mondta – Meg tudom őt érteni – húzta el a száját.
- Sajnálom, hogy nem tehet veled azt, amit szeretne – sütöttem le a szememet.
- Már megszoktam – legyintett.
Csendben ültünk és magunk elé bámultunk. Kis idő múlva felnevettünk ezen a beszóláson. Mindketten tudtuk, hogy az ilyet nem lehet megszokni.
- És hol fogsz aludni? - kérdezte egy idő után.
- Még nem tudom – könyököltem az asztalra fel – Valószínűleg egy motelban. - kevergettem meg a teám.
- Mi lenne, ha itt maradnál pár napra? - kérdezte mosolyogva.
- Az édesapád nem igazán örülne neki – húztam el a szám – Ígyse bírja a pofám. - sütöttem le szemeimet.
- Majd beszélek vele – felelte Bella.
- Nem zavarnálak? - pillantottam rá.
- Legalább nem unatkozok – vigyorgott.
- Köszönöm – mosolyogtam rá.
Ezt a pillanatot a telefonom csörgése zavarta meg. Nyűgősen felsóhajtottam és előkotortam a bömbölő mobilom. Megnéztem a kijelzőt és elmosoyodtam. Megnyomtam a zöld gombocskát és a fülemhez emeltem a telefonom.
- Szia hercegnő! - szólt a telefonba Brian – Nincs kedved egy kis szórakozáshoz? - kérdezte huncutul.
- Milyen szórakozás? - vontam fel a szemöldököm kérdőn.
- Találkozunk a 666-os ház előtt este tízkor – felelt Brian.
- Rendben – sóhajtottam fel.

- Mibe fogadunk, hogy nem mersz bemenni? - kérdezte kajánul Tyler.
Egy régi ház előtt álltunk. Brian, Tyler, Jessica, Mike és én. Mike szerint a ház egy szörnyetegnek a háza, mely embereket eszik. Egy ostoba rémtörténet volt, ezért egyből bele egyeztem a fogadásba.
- Elkísérünk az előszobáig – mutatott a házra Mike – Utána tied a pálya – kacsintott rám és megindult a házhoz, mi pedig követtük.
A ház ajtaja eléggé nehezen tudtuk kinyitni és az előszobában a padló állandóan recsegett-ropogott. Minden percben attól féltem, hogy befog szakadni alattunk. A ház belülről talán még egyszerűnek mondható volt, de mivel sötétség és több száz csuszó-mászó, na meg patkány uralkodott itt, ezért félelmet keltő volt.
- Körbe kell járnod az egész házat. Az emeleten kezded! - mutatott a lépcsőre Brian.
- És ne csalj! - szólt közbe Jessica – Figyelünk! - kacsintott rám.
- Indulj! - lökött a lépcsőhöz óvatosan Mike.
- Sok szerencsét! - vigyorgott Tyler.
Felpillantottam az emeletre és újra a többiekre néztem nagyot nyelve. Fussak el a hajamat tépve, sikítva? Vagy bátran menjek fel nézzek szembe egy mumussal? Felsóhajtottam és fel léptem az első lépcsőfokra, ami hangosan nyikorgott a lábam alatt. A szívem gyorsabban kezdett verni, a torkomban óriási gombóc kezdett nőni. Tovább mentem. Minden egyes lépcsőfok fülsértően recsegett-ropogott. Amint felértem az emeletre körbe tekintettem és a többiek felé fordultam.
- És most merre? - kérdeztem szét tárt karokkal.
- Arra mész, amerre akarsz – felelte Mike.
- Csak körbe kell járnod a házat – kacsintott rám Brian.
Fáradtan felsóhajtottam és elindultam jobbra. A folyóson sötét volt, így nehezen is láttam, de szerencsére halványan azért láttam az ajtók vonalait. A kezeim remegtek, a lábaimat is alig mertem megemelni, aztán letenni csakhogy tovább jussak. Féltem. Egész testemben féltem.
Lentről sustorgás hallatszódott, majd egy rögtönzött, hangos ajtócsapódás. Ijedtemben összrezzentem és beugrottam az egyik ajtón, egy szobába. A falhoz simultam és összeszorított szemmel próbáltam mély levegőt venni. Mikor kinyitottam a szemem egy szobában találtam magam. A szobában villany égett és a falak mentén – amely úgy nézett ki, mintha nemrég lett volna lefestve – vasszekrények álltak. Egykor talán egy öltöző lehetett.
Síri csönd volt. Csak az én levegővételem hallatszódott. Ekkor kinyílt az egyik szekrény ajtaja. Majd a mögötte lévő és ezután a többi is. Az ajtókon apró tükrök lógtak le egy szögről. Mikor az összes ajtó kinyílt, az összesről le is esett a tükör. Hangos zajt csapva hullottak a földre. Ezután az összes ajtó nyikorogva és lassan be is csukódott. Kivéve egyet. A legutolsó ajtó nem csukódott be és nem is esett le róla a tükör. Teljesen sértetlenül állt.
Lélegzetvisszafojtva meredtem a tükörre. Teljesen levoltam döbbenve. Nem látszódtam a tükörben, csak a mögöttem lévő falat lehetett látni. Szemöldökömet összevontam, majd felsóhajtottam és pislogtam egyet, amikor a tükörben egy égett és talán már rohadt arc nézett rám. Egy női arc, mely régen egy gyönyörű nő tulajdona lehetett.
Érdeklődve figyelt rikító kék szemeivel. Kedves mosolyra húzodtak ajkai, majd ezután szemei kigülledtek és torka szakadtából üvölteni kezdett, mintha valami rosszat látott volna.
Sikítani kezdtem én is és a fülemet befogva, mialatt térdre rogytam. Teljesen kétségbeestem. Majd mikor észrevettem, hogy a nő csak pár lépéssel állt előttem, gyorsan felpattantam és kirohantam a szobából. Le a lépcsőn és gyorsan a bejárati ajtó elé ugrottam. A kilincsre fontam az ujjaim és magam felé húztam. De zárva volt. Rángatni kezdtem, miközben a könnyeim folytak végig az arcomon.
A nő még mindig kétségbeesve visítozott.
Nem tudtam gondolkozni, nem tudtam semmit sem csinálni. A fülsértő hang teljesen kikapcsoltatta az agyam. A nő egyre jobban közeledett és hogy mentsem a bőröm, a lépcső mögötti szobába rohantam. Egy apró szoba volt, ahol még az orromig se láttam el. A nő már abbahagyta az ordítozást, csak a házban csoszogott ide-oda. Kezemet a számra tapasztottam, hogy vissztartsam a sírást. Óriási könnyek folytak végig az arcomon, miközben eszembe jutott az utóbbi pár nap. Edward megismerése, a barátságunk kezdte, az első csókunk és az első veszekedésünk. Minden gondolatom Edward körül járt, mert hogyha meghalok, akkor Ő legyen az utolsó gondolatom. Az Ő arca lebegjen az arcom előtt. Az Ő érintését érezzem utoljára az arcomon. Mert számomra Edward egy angyal volt. Egy angyal, aki már vétett hibákat, mégis a világ legcsodálatosabb embere volt. Edward betöltötte az egész életem. Ez ellen nem volt mit tenni.
Az arcomat megtöröltem és pár percig némán füleltem, majd mikor tiszta lett a levegő, szélsebesen az ajtóhoz futottam. Rángatni kezdtem az ajtót, dörömböltem rajta, sőt, még egy széket is hozzá vágtam, ami közvetlenül mellettem volt. De az ajtó nem nyílt ki.
Itt a vég – csak ez járt az eszemben. Szemeim újra könnybe lábadtak és felsóhajtva a homlokomat az ajtónak nyomtam. Beletörődtem már abba, hogy én itt halok meg. Nagyon nyeltem és lélegeztem. Ekkor léptek zaja hallatszódott a hátam mögül. Megfordultam és a hang irányába kaptam a fejem, amikor megláttam a nőt a szoba sarkában egy késsel a kezében. Kaján vigyor ragadt arcára, és hívogatóan intett a kezével. Az ajtóhoz simultam, majd mikor a nő tett egy lépést felém, akkor gyorsan felfutottam a lépcsőn, egészen a második emeletig. Futottam, nem mertem megállni. A nő pedig pár méterrel mögöttem futott hisztérikusan kacagva. A torkom már fájt a futástól, a poros levegő pedig fullasztott. Egyszercsak egy erős rántást éreztem a jobb karom felől. Valaki behúzott egy sötét szobába. Egy erős és hideg kéz fonódott erősen a számra, a testemet pedig egy erős kar tartotta. Az erős ütés – ami a számat érte – felkiáltottam, de mivel be volt fogva a szám, ezért csak egy morgás hallatszódott.
- Maradj csöndben, kérlek! - suttogta a fülembe.
Nem zihált, sőt, még nem is tűnt kétségbeesettnek. Csak csendben állt mögöttem, miközbe vaskarmai között álldogálltam. Érintése megnyugtatott, illata pedig mosolyt csalt az arcomra, ami hamarosan le is hervadt.
A nő újra hisztérikusan felnevetett. Futott, majd a lihegéséből ítélve az ajtó előtt állt. Edward a sarokba húzott, de még mindig nem eresztett el. Az ajtó kinyílt és a nő bedugta a fejét az ajtón. Fejét ide-oda forgatta és közben bele szagolt a levegőbe, majd hirtelen megdermedt. Újra beleszagolt a levegőbe és elfintorodott arccal becsapta maga mögött az ajtót. Pár percig némán álltunk. Ezután Edward eleresztett és a kezemet fogva az ajtóhoz húzott. Fejét kidugta az ajtón, majd maga után húzva futni kezdett. Őrült gyorsan futott, alig bírtam lépést tartani vele. Sőt, kétszer orra is buktam, de Edward csak húzott maga után. Ekkor hirtelen megállt, én pedig hatalmas hátának mentem és visszapattantam, mint egy labda.
- Tűnj az utamból, Rey! - szólt Edward halkan, mégis követelőzően.
Háta mögül kilestem és ledöbbenve vettem tudomásul, hogy Edward a nővel beszélget.
- Edward – mosolygott a nő bájosan – Még mindig bűzlesz! - húzta el a száját.
Mi?! Ezek ismerik egymást? - kérdeztem gondolatban.
- Te sem panaszkodhatsz – mérte végig a nőt fintorogva Edward – További jó éjszakát! - indult meg, de a nő kitette elé a kezét, eltorlaszolva az utunkat.
- Miért nem hagyod itt? - pillantott rám a nő.
- Velem van – vonta meg a vállát Edward – Amúgy se jó – pillantott rám – Túl rágos – suttogta a nőnek, nehogy meghalljam.
- Nem baj. Hagyd itt! - követelőzőtt a nő.
- Nem – mondta Edward határozottan.
A nő kérdőn tekintett Edwardra.
- Szia, Rey! - motyogta Edward, és az kiment a házból, maga után húzva engem. Most nyitva volt az ajtó, szerencsére.
Robert egészen a kocsimig húzott. El sem eresztett. Berakott az anyós ülésre, bekapcsolta a biztonsági övet és erősen becsapta az ajtót maga után. Pillanatok alatt mellettem termett és hihetetlen gyorsasággal útnak indultunk. Én eközben az arcát figyeltem. Dühös volt Edward, szörnyen dühös.
- Te nem vagy normális – morogta Edward – Nem kellett volna oda menned. Meg akarsz te halni? - emelte fel a hangját.
- Ne kiabálj velem! - emeltem fel a hangom én is. - És amúgyis. Tuti, hogy te ezt már végig csináltad – tettem karba a kezem durcásan.

- Igen – bólintott – De én veled ellentétben túléltem! - nézett rám mérgesen.
- Én is túl éltem – vágtam vissza.
- Ha nem lettem volna ott, akkor nem – felelte – Miért nem tudsz vigyázni magadra?!
- Miért apáskodsz?!
- Mert hülye vagy! - kiabált rám.
Megszeppenve néztem rá. Sose láttam még ilyen dühösnek. Ezért fel is dühödtem.
- Te meg egy vén és parancsolgatós vámpír vagy, aki csak apáskodni tud! - keltem ki magamból – Utállak! Ne szólj hozzám sohatöbbé! - szóltam, és az ablak felé fordulva és rágyújtottam egy cigarettára.
- Azért csinálom ezt mert szeretlek, Norah – mondta mostmár nyugodtan – Visszamegyünk Chicagóba. Meglátogatjuk a szüleid, jó? - kérdezte.
Nem szóltam semmit, csak vállat vontam. Mérges voltam Edward és a szótlanságommal büntettem Őt. Mert megérdemelte.