27. rész

Egy hónap telt el, amióta Edwarddal összevesztem és összejöttem Lestattal.
Persze Lestat minden percben velem volt. Elvitt a suliba, a suli után haza is vitt. Ha vásárolni mentem, akkor jött velem, ha otthon kellett tanulnom, akkor velem ült otthon és segített tanulni. Ha aludtam, akkor mellettem feküdt és nézett. Igazán ragaszkodó volt. De azért nem volt minden leány álom.
Sokszor veszekedtünk Tudni illik, hogyha két magabiztoságtól duzzadó embert összeengednek, akkor általában csúnya balhék szoktak lenni. Nálunk is így volt. Lestat néha elővette a vámpír vadász énjét és megpróbált elcsábítani, majd megijeszteni avval, hogy megharap. Ilyenkor általában megsértödtem és ronda dolgokat vágtam fejéhez, mire ő is beindult és ő is ronda dolgokat vágott a fejemhez, így az lett, hogy kiabáltunk egymással, mire Sandra bejött, hogy jó lenne ha nem kiabálnánk egymással, hisz nem vagyunk negyven éves házasok.
Aztán elnevettük magunkat és szerelmesen egymás karjaiba estünk és szerelmesebbnél szerelmesebb dolgokat suttogtunk egymás fülébe és órákig csak csókolóztunk és ölelkeztünk. Azt hiszem szerettem Lestatot, és ő is engem. Na és Edward?
Edwarddal nem beszéltem. Még köszönni se köszöntünk egymásnak, szörnyen rosszba voltunk. Persze a testvérei ezt nem vették figyelembe, főleg Alice.
Ő mindig köszönt nekem, sőt, egyszer még oda is jött hozzám beszélgetni szünetben, de Edward épp arra járt. Megragadta Alice karját és elrángatta előlem, majd halkan leszidta, hogy nem szabad velem barátkozni, mert nem érdemes velem össze állni. Ilyenkor legszívesebben pofán vágtam volna az iskola előtt, majd a földig tiportam volna a beszólásaimmal. De nem tettem ezt. Csak halkan elmorogtam, egy “hülye barom” -t és tovább álltam.
Suli után Lestat haza vitt, utána pedig én leültem tanulni, Lestat pedig elkezdett mesélni, mint mindig, amikor nem figyelek rá. Újabb témája a múltjából egy lány volt, névszerint Jesse. Jesset még rocksztár élete alatt ismerte meg. Okos lány volt és rendkívűl merész. Állítólag olyan volt, mint én. Csupán bennem több a bátorság. Jesse nem mert Lestattal kiabálni, sőt, inkább alázkodó volt mikor beszélgetett vele, mint egy merész barátnő. Kétségkívűl félt Lestattól és emellett szörnyen bele volt esve. Én pedig ha kellett, akkor lekiabáltam haját és úgy beszéltem vele, mint egy hús-vér emberrel.
Majd Lestat elmondta, hogy talán ő volt az egyetlen nő, akit tiszta szívéből szeretett. Majd jöttem én.
- Nem is tudom mi lenne velem nélküled – suttogta mögöttem állva és lehajolt, majd egy puszit adott a vállamra, és fejét is rárakta.
- Tanulnom kell – mosolyogtam és lágyan a fejének dőltem.
- Segítsek? - kérdezte.
- Nem kell – ráztam meg a fejem halványan. - Inkább mesélj tovább, jó? - mosolyogtam és egy puszit nyomtam az arcára.
- Úgyse figyelsz rám – duzzogott.
- Szeretem hallgatni a hangod – tettem le a könyvem az asztalra, majd felé fordultam. - Adj egy csókot! - vigyorogtam, ő pedig vigyorogva közel hajolt és megcsókolt.
Átkaroltam a nyakát és óvatosan magamhoz húztam. Lestat a fenekem alá nyúlt és egy mozdulattal felemelt. Lábaimmal átöleltem a derekát és testemmel az ő testéhez simultam. Lestat letett az ágyra és ott bújtunk szorosan egymáshoz. Lestat átkarolta a hátam, én pedig hozzá simultam, és mielőtt észbe kaphattam volna, kicsúszott a számon:
- Szeretlek.
- Te bajod – felelte Lestat, de még egy kicsit szorosabban vont magához és egy csókot nyomott a hajamra.
- Hé, ez nem jó válasz – morogtam.
- Viszont ez az igazság – morogta. - Te gonosz szirén.
- De én Norah vagyok.
- Igaz – sóhajtott fel. - Az én Norahm – susogta édesen.

Egy buliból gyalogoltam haza Lestattal. Nagy mennyiségű alkohol volt bennem, ezért támogatás kellett ahhoz, hogy egyenesen és lehetőleg esés nélkül tudjak menni. Lestat a derekamat átkarolva fogott, mégis olyannyira távol volt tőlem, amennyire csak lehetett. Nem bírta az alkohol szagot, ami belőlem áradt. Le is szidott emiatt.
- Olyan a szagod, mint egy alkoholista vénasszonynak – fintorodott el.
- Jajj, bele ne halj! - szemtelenkedtem.
- Ne szemtelenkedj velem! - figyelmeztetett szigorúan.
Vissza akartam szólni, de a nem szólaltam meg, csak fáradtan felsóhajtottam. Röpke fél óra alatt haza értünk. Lestat felkísért a szobámba, majd bosszús tekintettel leült egy székre.
- Most meg minek durcázol, mint egy hisztis tyúk? - flegmáskodtam.
- Norah, ezt most fejezd be! - állt fel dühösen.
- Hoppá! - kaptam a szám elé meglepetséget színlelve. - Felidegesítettem a kis vámpírt. Jajj, most mindjárt sírok! - kuncogtam.
- Fogd be! - sziszegte dühösen.
- Te meg rohadj meg! - ordítottam az arcába.
Valójában minden villámgyorsan történt. Alighogy rákiabáltam, megragadta a hajam, és a falhoz préselt. A kiáltásom kettészelte a levegőt, miközben Lestat karját átkulcsolva, ösztönösen próbáltam a fájdalmas ütközést enyhíteni. Lestat kihasználva az alkalmat, másik kezével mindkét csuklómat megragadta, majd a fejem felett a falnak nyomta.
Végül legalább a hajam elengedte, de a hirtelen jött megkönnyebülésem azonnal elpárolgott, egyrészt az éles, egyenletlen faltól, mely helyenként csupasz bőrömbe fúródott, másrészt a bizonytalanságtól, amiatt, hogy Lestatnak milyen tervei lehettek vajon az így szabaddá vált kezével.
Nem ütött meg, viszont megragadott a torkomnál fogva – ugyan nem annyira erősen, hogy ne kapjak levegőt, vagy esetleg fájjon, de eléggé, hogy a fejem semmikép se tudjam megmozdítani. Így nem voltam abban a helyzetben, hogy beszéljek, vagy szükség esetén kegyelemért esedezzek.
Furcsa módon azonban egyáltalán nem féltem. Még a dühöm is elpárolgott. A fájdalmat ugyan még éreztem, de már az is kezdett a háttérbe szorulni. Hogy miért, az számomra is érthetetlen volt, de ebben az esetben tudtam, hogy bármit képes lennék elviselni, ami ezután következik, de a szívem mélyén tudtam, hogy Lestat nem fog bántani.
A dühtől eltorzult arcra néztem – mélyen belemerülve a félelmetesen villámló, keskeny réssé szűkített szemekbe – és nem éreztem mást, csupán az ürességet.

Amikor Lestat Norah csuklóit megragadta, és a fölötte lévő falnak préselte, fejébe hasított a felismerés – egy kép a múltból a valóság felé emelkedett egy másik nő, szőke, kicsivel kerekdedebb, kevésbé nőies, de hasonlóan fiatal nézett rá ijedt szemekkel.
A nő ott állt előtte, s tiszta rémület volt az arcára írva, amikor a torkánál fogva megragadta. Lestat behunyta a szemét, hogy ne kelljen állnia a tekintetét, főkét azonban azért, hogy összeszedje magát, és a magával szembeni iszonyatot, ami azzal fenyegetett, hogy elhatalmasodik fölötte, visszaszorítsa a mélybe, ahonnan feltört.
Amint ismét kinyitotta a szemét, Norah arcát látta maga előtt. Azon sem pánik, sem elutasítás sem látszott, de még csak a félelem legkisebb nyoma sem. Teljes nyugalommal nézett rá.
Ahogyan lassan tudatosult benne, mit tesz, enyhült a szorítása. Hogyan lehetséges, hogy ez a lány így néz rá, holott bántalmazta?
Ezzel egyidejűleg bizonyossá vált számára, hogy képtelen lenne bántani a lányt – soha nem lenne képes sem fájdalmas, de végeredményében veszélytelen fenyegető gesztust tenni, sem pedig ténylegesen testileg vagy lelkileg megkínozni. Ettől a váratlan, ugyanakkor mélyen érzett bizonyosságtól végre megkönnyebülve vett levegőt.
Amint Norahnak alkalma nyílt rá, kiszabadította kezeit Lestat szorításából. Azután kezét Lestat kezére fektette, mellyel még mindig a torkát fogta, majd gyengéden, ugyanakkor állhatatosan lefejtette nyakáról, ajkához emelte, és egy gyengéd csókolt lehelt a tenyerébe. Tekintete rendületlenül fogva tartotta a másik pillantását, akinek arcán egy olyan kifejezés jelent meg, amelyet korábbról sohasem ismert, és amelyről a hosszú hetek során elképzelni sem tudta, hogy megjelenhet – Lestat de Lioncourt szégyellte magát.
- Nagyon sajnálom – suttogta rekedten, miközben másik kezét is kiszabadította.
- Semmi baj, Lestat – felelte halkan, majd felemelte fejét, és megcsókolta, először gyengéden és csábosan, kis idő múlva pedig már egyértelműen követelőzően, miközben átkarolta a másik nyakát.
Lestat hasonló mohósággal viszonozta a csókot.
- Soha ne adj okot arra, hogy fájdalmat akarjak neked okozni! - mondta rekedten Lestat.