19. rész

A Cullen ház étkezőjében ültünk. Dr. Cullen és felesége, Edward és én. Edward elmagyarázta a szüleinek, hogy szörnyen összevesztem Sandrával ezért nincs hova mennem. Dr. Cullen és felesége csak bólogattak és mosolyogva beleegyeztek, hogy megszálljak náluk pár napra. Én viszont szörnyen szégyelltem magam amiért ilyen pancser vagyok. Az úton többször is elmagyaráztam Edwardnak, hogy tiszteletlenség csak úgy berontani a Cullenék közé és ott aludni. Edward csak nevetett, mint mindig.
A kivesézés után Edward felkísért a legfelső emeletre. Ezen a szinten egy faborítású folyosó futott végig. Edward szobája leghátul volt, az utolsó ajtó nyílt oda. Délre nézett, közvetlen Rosalie és Emmett szobája fölött van, ahogy Edward mesélte, de az ő szobája négyszögletű. Faltól falig ablaka volt, amelyen keresztül gyönyörű volt a kilátás. A gardróbja és a fürdője a szoba távolabbi felében volt, közel az ajtóhoz. A szoba nyugati falát teljesen beborították a Cd-k százait tartó polcok, és ott a sarokban található volt még egy igen komolynak tűnő zenei stúdió berendezés. Nem volt ágya, csak egy hatalmas fekete bőr kanapé, egy vastag aranyszínű szőnyeg, a falakat pedig csupán egy árnyalattal sötétebb, nehéz anyagok borították.
- Mindjárt szerzek egy lepedőt a kanapéra, hogy ne legyen kényelmetlen – szólalt meg Edward.
- Köszönöm – bólintottam és leültem a kanapéra. - Nagyon szép a szobád – tekintettem körbe.
- Kössz – mosolygott rám halványan és leült mellém.
- Holnap haza megyek – feleltem.
- Maradhatsz – mondta Edward.
- Haza szeretnék menni.
- Majd megbeszéljük holnap. - felelte és kezemet az ölébe húzta és ott kezdte el simogatni.
Csönd telepedett közénk, amely nem volt kínos. Tökéletes csönd volt. Csak a lélegzetvételünk hallatszódott. Míg ő a kezemet simogatta addig én szemügyre vettem Edwardot. Nem illik egy fiúra ilyet mondani, de Edward kétségkívűl gyönyörű teremtmény volt. A bőre olyan volt, mint a márvány – nagyon sápadt és jédhideg. Arca is tökéletes volt – szögletes, szikár, magas arccsontja volt, éles és erős állkapcsa, egyenes orra és telt ajkai voltak. A haja, ami mindig kócos, bronz árnyalatú volt, amit még biológia anyjától, Elizabehtől örökölt emberként. Szemei, melyek eredetileg zöldek voltak, általában aranyszínben pompáztak, most viszont fekete volt, mint az éjszaka. Lila karikák díszelegtek a szeme körül, ami azt bizonyította, hogy éhes. De nem féltem. Az én illatom nem érezte, ezért nem is zavartattam magam. Közelebb húzodtam hozzá. Edward csak elmosolyodott, de nem nézett rám. Még közelebb húzodtam hozzá és egy apró csókot nyomtam jéghideg arcára. Edward nem csinált semmit. Arcáról lefagyott a mosoly és csak mereven ült mellettem. Kezemet sem simogatta, hanem gyengéden kisöpörte az öléből. Újra bepróbálkoztam. Egy határozottab csókot nyomtam az arcára és épp adtam volna mégegyet, amikor fejét felém fordította és szájon csókolt. Ismét jött a szárnyalás, a boldogság. Ő viszont nem csinált semmit. Amikor eltávolodott akkor sem mosolyodott el, ahogy rég. Helyette szomorkás csillogás jelent meg szemeiben, ajkait lebigyesztette.
- Nekünk ezt nem szabad – suttogta gyöngén.
- Ne haragudj! - morogtam és felálltam mellőle.
A bőrőndőmből kivettem egy fehérneműt és a pizsamám és fürdőbe rohantam lezuhanyozni. Beálltam a langyos víz alá és csukott szemmel álltam. Gondolatok ezrei kavarogtak bennem, az ajkamon még ott égett a csókja. De nem volt jó. Szörnyen rossz volt és úgy éreztem, mintha a szám is lerohadna. Ez nem a mi csókunk. Ez egy olyan ember csókja volt, aki nem az enyém. Tudtam, hogy Edward Bellát választotta, engem pedig eldobott, mint egy gyűrött papírt. És ez szörnyen rosszul esett. Fájt a szívem és úgy éreztem, hogyha most nem szívok el egy cigarettát, akkor helyben meghalok. De nem másztam ki a víz alól. Gondolatban többször végig mentem a forgatókönyvön. Kimegyek egy törölközöben, kiveszek egy cigit a táskámból, meggyújtom és visszajövök a fürdőbe. Ám olyan lusta és félénk voltam, hogy nem mertem kimenni. Helyette saját magamat kínoztattam. Percekig álltam a víz alatt és vártam a kitörő dühöt, ami kijön belőlem, ha nem gyújtok rá. De sajnos kis idő múlva lenyugodtam. Mérgemben azt csináltam, hogy ujjaimat a nyakam köré fontam és szorosan szorítani kezdtem, még levegőért sem kapkodtam. Nyugodt voltam. Egy ideig bírtam, ám kis idő múlva a tüdőm egy adag friss levegőért könyörgött. Én viszont tovább játszottam. Éreztem, hogy szédülök már és hogy már homályosan is látok, de nem érdekelt. Tovább játszottam. Közben gondolatban elképzeltem, ahogy a légszomjjal küszködve elájulok és itt fulladok meg. Edward talán meg se hallaná, hogy gondolatban arra gondolok, hogy milyen jó lenne levegőt venni. Biztos csak vállat vonna és azt mondaná, hogy ijeszgettem őt.
Szenvedve lecsúsztam a csempén és éreztem, ahogy a testem elernyedmég levegőért sem kapkodtam. Már nem küzd önmagam ellen. De az ujjaimat még mindig szorosan a nyakamon hagytam. Lehunytam a szemem és vártam a fényt, amiről mindenki beszél. Vagy esetleg vártam egy vörös színű, óriási férfit, akinek szarvai vannak és a kezét nyújtva behúz a pokolba. Ott kiröhög az ocsmány barátaival együtt és örök bolyongást ad nekem. Talán élvezném, talán nem.
Éreztem ahogy teljesen elhagy az élet és útba vagyok az édes halál felé. Egy sötét ösvényen találtam magam, ahol a végén egy halovány fehér fény pompázott. Méla lépekkel haladtam végig az ösvényen. Utamat az őszi levelek hullás kísérte. Az én álmaim, barátaim, érzéseim hullása volt ez. Gyönyörű angyalok és ocsmány bestiák kísértek végig, támogattak, hogy célba érhessek. A táj egyre kopárabb lett, a felélénkülő szelek borzongva cirógatták testemet. Könnycsepp gördült ki a szememből, de nem töröltem le. Méla léptekkel haladtam tovább. Az árnyak közre fogtak. Lelkem nehéz volt, súlyos terhet vonszoltam magammal az ismeretlenbe. Hosszú volt az út, míg idáig eljutottam, de már halvány derengés vonta körbe a közeli távolban felbukkanó célállomást. Még egy könnycsepp szántotta végig arcomat, mégsem torpanhattam meg, nem fordulhattam vissza. Mögöttem már nem volt út. A múltat fölégettem, csupán egy hang maradt az emlékeim között:
- Norah!
Felkaptam a fejem. Ismerős volt a hang, de nem tudtam, hogy honnan jött. Megálltam egy pillanatra és összevont szemöldökkel hallgatóztam tovább. Kis idő múlva az ocsmány bestiák üvölteni kezdtek, mire én tovább mentem.
Hosszú volt az út, s talán titkon már régóta vártam a végét. Megleltem, mit kerestem. Szinte rohant felém a fény az alagút végéről, de elbizonytalanodok. Valóban erre vágytam, ezt kell tennem?
- Norah! Ébredj! Nyisd ki a szemed! - hallottam újra a kétségbeesett hangot, de nem érdekelt. Tovább mentem.
Kétségek és bizonytalanság lepte el a szívemet. Még néhány apró lépés volt, de mindeközben a teher egyre súlyosabb, egyre égetőbb a mögöttem futótűzként közeledő zuhatag. Menni kell, lelkem is ezt suttogta. Már csak egy utolsó mozdulat volt, mielött célba érkeztem. Vállaimon erős szorítást éreztem és a felsőtestem ide-oda rángatozott, miközben egy mély hang a nevemet kiabálta. Oldalra fordítottam a tekintetem, s az angyalok és a bestiák biztató arcá formálódtak, s halkan suttogták, de annál magabiztosabban:
- Ez csupán valami újnak a kezdete.
Újabb könncseppek jelentek meg szemeimben. A mindent felemésztő tűznyelvek utolértek, s az angyalok és a bestiák mosolygásuk közepette semmiéve válnak. Csak Ő maradt még. Kérdőn pillantok rá könnyeim fátyolán keresztül.
- Miért csinálod ezt, ha ennyire maradni akarsz? - kérdezte. Hangjától már eltűnt az általam oly nagyra tartott gúnyossága. Fekete tekintetéből is csupán az érdeklődés tükröződött felém.
Nem válaszoltam, hanem lehajtottam a fejem. Nem mertem megmondani neki, hogy hiányzik és hogy egy vámpír miatt lettem öngyilkos. Kis ideig csönd telepedett közénk, amikor a távolban felhangzik egy ismerős hang:
- Norah! Hallasz?! Ébredj már fel, kérlek! - hallom a kétségbeesett hangot, mely számomra világossá vált, hogy kié. Edwardé.
Felpillantottam rá, ám az ő arca csak nyugodságot mutatott. Nem ő kiabált. Hanem valaki más. Edward volt az.
- Azt hiszem ideje visszamenned – mondta.
Épp ellenkeztem volna, amikor a vállamon erős rántást éreztem. Zuhanni kezdtem, sötétség tárult a szemem elé. Pislogni próbáltam, de nem ment. A hang újra felordított:
- Norah!
Erős kezeket éreztem a vállaimon és apró pofonokat az arcomon. Résnyire sikerült kinyitni a szemem. De aztán újra lecsukodott a szemhéjam. Majd nagy erőfeszítések közepette sikerült kinyitnom a szemem. Edward tekintetével találtam szembe magam.
- Hallasz, Norah? - kérdezte halkan.
- Igen – nyögtem gyengén.
- Mégis mi a francot csináltál? - vicsorított idegesen.
Felhúzott a hideg csempéről és beletekert egy apró, fehér törölközöbe. Utána bekísért a szobájába, lefektetett a kanapéra és nyakig betakart, majd a kanapé mellé húzott egy széket és leült rá. Kezeit összefonta és szemöldökeit pedig mérgesen összevonta.
- Sose csinálj ilyet – motyogta.
- Nem akarok beszélni veled – morogtam.
- Sajnálom, Norah – suttogta.
- Már hallottam – feleltem – És már nem érdekel.
- Azért is lettél majdnem öngyilkos a fürdőben – gúnyolódott.
- Semmit se tudsz te rólam – sziszegtem dühösen.
- Mert nem engedsz közel magadhoz – fakadt ki.
- Mert nem akarlak – vágtam vissza, majd hátat fordítottam neki és elaludtam.