Edward szobájában voltunk. Edward szobájában faltól falig üveg volt, amelyen keresztül gönyörű volt a kilátás. Itt ültünk mindaketten a semmibe lógatva a lábunkat és beszélgettünk. Több hét után most az először beszélgettünk azokról a fontos dolgokról, amelyek végig kísérik a napjainkat. Család, iskola, barátok, szerelem. Külső szemlélettel ez biztos furcsa, hisz, hogy lehet az, hogy két ember, aki ismeri egymást több, mint egy hónapja, nem beszél ezekről a dolgokról? Hát most megtettük.
Az az igazság, hogy engem nem igazán érdekelt, hogy kijön-e a testvéreivel vagy a nevelőszüleivel, mint ahogy arra sem voltam kíváncsi, hogy milyenek a jegyei a suliban. Talán ez az, amikor nem érdekel a másik háttere, amikor csak az számít, hogy milyen amikor veled van.
- És jól kijössz Bellával? - tettem fel azt a kérdést, amire a gyomrom görcsbe rándult.
- Nem igazán – húzta el a száját, rám pillantva egy kis időre. - Norahnak szólítottam véletlenül.
Elkerekedett szemekkel néztem rá, majd kínosan köhintettem egyet és csendben a tájt kezdtem figyelni.
- És ti jól kijöttök? - kérdezte. - Persze a verést kivéve.
- Az nem verés volt! - ráncoltam össze a szemöldököm. - Csak felidegesítettem, ennyi. És én nem haragszom rá, és mielőtt újra elkezdenéd az atyai szövegedet, előre szólok, hogy szeretem őt és nem vagyok kíváncsi a mondandódra. Elhiszem, hogy aggódsz és köszönöm is, de nagy lány vagyok már – figyelmeztettem.
- Bocsáss meg! - sütötte le szemeit.
- Nem kell bocsánatot kérned! - simítottam végig a karján. - És mit szólt Bella ahhoz, hogy Norahnak hívtad őt? - kérdeztem vigyorogva.
- Elmesélem, jó? - kérdezte mosolyogva. Én pedig bólintottam.
Az az igazság, hogy engem nem igazán érdekelt, hogy kijön-e a testvéreivel vagy a nevelőszüleivel, mint ahogy arra sem voltam kíváncsi, hogy milyenek a jegyei a suliban. Talán ez az, amikor nem érdekel a másik háttere, amikor csak az számít, hogy milyen amikor veled van.
- És jól kijössz Bellával? - tettem fel azt a kérdést, amire a gyomrom görcsbe rándult.
- Nem igazán – húzta el a száját, rám pillantva egy kis időre. - Norahnak szólítottam véletlenül.
Elkerekedett szemekkel néztem rá, majd kínosan köhintettem egyet és csendben a tájt kezdtem figyelni.
- És ti jól kijöttök? - kérdezte. - Persze a verést kivéve.
- Az nem verés volt! - ráncoltam össze a szemöldököm. - Csak felidegesítettem, ennyi. És én nem haragszom rá, és mielőtt újra elkezdenéd az atyai szövegedet, előre szólok, hogy szeretem őt és nem vagyok kíváncsi a mondandódra. Elhiszem, hogy aggódsz és köszönöm is, de nagy lány vagyok már – figyelmeztettem.
- Bocsáss meg! - sütötte le szemeit.
- Nem kell bocsánatot kérned! - simítottam végig a karján. - És mit szólt Bella ahhoz, hogy Norahnak hívtad őt? - kérdeztem vigyorogva.
- Elmesélem, jó? - kérdezte mosolyogva. Én pedig bólintottam.
Edward leült a puha ágyra és hátra dőlt. Fejét neki döntötte a falnak és várt. Bella vizes hajjal, egy lyukas polóban és egy rövid nadrágban érkezett be a szobába. Félénken elmosolyodott és bemászott a mozdulatlan Edward mellé. Mellig betakarózott és mosolyogva pillantott fel a barátjára. Edward csak felsóhajtva Bella felé fordult és végig simított az arcán. Aztán elmosolyodott és egy lágy csókot nyomott Bella ajkaira. Aztán újra, újra és újra. Míg végül ki nem nyögte:
- Szeretlek, Norah – susogta szerelmesen, mire Bella elhúzta a fejét.
- Norah?! - kiáltott fel döbbenten, majd hirtelen a szájára tapaszotta a kezét. A kelleténél hangosabb volt.
- Kivel beszélgetsz, Bella? - kiáltott fel Charlie Swan rendőrfönők gyanakodva.
- Csak telefonálok! – szólt vissza Bella, gyilkos szemekkel nézve Edwardot.
- Én nem Norah vagyok – sziszegte mérgesen Bella és kiszállt az ágyból. Undorodott Edwardtól és az első gondolata az volt, hogy újra Norahval volt, mielőtt ide jött volna. Ezt szóvá is tette.
- Már megint Norahnal voltál? - tette karba kezeit. - Azt hittem már vége – szűkítette össze szemeit dühösen.
- Félre érted – ült fel Edward.
- Edward – szólt közbe Bella. - Ezen mit lehet félre érteni? Ezt pont jól lehet érteni. Szóval válaszolj! Megint Norahval voltál?
- Nem – mondta az igazat Edward.
- Ne hazudj! - fenyegetőzött Bella.
- Nem voltam vele – mondta újra Edward. - Nem beszélünk egymással.
- Nem hiszek neked.
- Akkor higgy annak, akinek akarsz – morogta Edward és eltűnt az ablakban.
- És a mai után – forgatta meg a szemét, majd folytatta -, azt hiszem teljesen egyértelmű volt, hogy mi nagyonis beszélünk egymással.
- Sajnálom.
- Nem kell sajnálnod – ellenkezett mosolyogva. - Tudod, néha jó tilosba járni. Hisz a tiltott gyümölcs a legédesebb! - nézett rám huncutul mosolyogva.
- Igazi rossz fiú lettél – csóváltam meg a fejem vigyorogva.
- A legjobbtól tanultam – szemtelenkedett.
- Hogy az a...! - emeltem fel a hangom és nyakon vágtam, mire Edward leesett. - Edward! - visítottam kétségbeesetten.
Edward csak röhögve talpra esett, mint egy macska, majd felugrott egy fára és felmászott rá, aztán beugrott a szobába és újra mellém ült.
- A szívbaj hoztad rám! - tettem a szívemre a kezem, lihegve.
- Jéé, tényleg! - vigyorgott, majd némán hallgatta a szívemet. - Azért nem vagyok ennyire jó pasi – húzta ki magát magabiztosan, vigyorogva.
Én csak nevetve megcsóváltam a fejem, majd kis idő múlva már csak csendben ültünk egymás mellett. Egyszercsak Edward lenézett a köztünk levő kezemre – amire támaszkodtam -, és óvatosan végig simított a kézfejemen mutató ujjával. Aztán újra, és újra, és újra, mígvégül csak körözött apró kezemen.
- Norah! - szólt, de olyan hangon ejtette ki a nevem, amitől a gerincemen végig futkosott a hideg.
- Igen? - kérdeztem halkan, miközben a kezét figyeltem, hogy milyen mozdulatokkal cirógatja a kezem.
- Mi lenne, ha... - sóhajtott fel. - Mi lenne, ha vámpírrá tennélek? - nézett rám csillogó szemekkel. - Mit mondanál?
- Nemet – vágtam rá gondolkodás nélkül. Válaszom meghökkentette.
- Miért?
- Nem igazán tetszik ez az öröklét – húztam el a szám. - Ha örökké élhetsz, akkor miért élsz? - emelte rá a tekintetem kérdően. - És nem igazán szeretnék kimaradni azokból a dolgokból, amelyet az emberi lét ad meg. Például gondolok itt a szülésre, a dolgozásra, a megbetegedésekre és még sok minden emberi dologra. Meg tudod ezt érteni?
- Értem – bólintott. - És teljes mértékben igazad van – bólintott.
- Bella vámpír akar lenni, igaz? - tapintottam a lényegre. Bólintott.
- Nem tudja megérteni, hogy az emberlét sokkal jobb, mint az öröklét.
- Hát miért nem magyarázod el neki? - vontam fel a szemöldököm érdeklődően.
- Már vagy ezerszer megpróbáltam – hunyta le szemeit fáradtan. Így igazán olyannak tűnt, mint egy alvó angyal. Egy alvó angyal, akinek több gondja van, mint a Jó Istennek. Ekkor hirtelen felpattantak a szemei és úgy nézett rám, mint aki egy óriási ötletet talált ki.
- Mi lenne, ha te magyaráznád el ezt Bellának? - kérdezte reménykedve.
- Ez nem igazán lenne jó ötlet, Edward – ráztam meg a fejem ellekezésemet kimutatva.
- De hát miért? - tárta szét a karjait kérdően.
- Bella nem bír – húztam el a szám.
- Figyelj, ha nem akar meghallgatni, akkoris megfog – vigyorgott. - Megtennéd ezt? Értem? - rebegtette meg pilláit csábosan és kérlően.
- Rendben – sóhajtottam fel. - De ha egy rossz szót szól, ami nekem nem tetszik, akkor megtépem – figyelmeztettem, miközben a mutató ujjamat ráztam fenyegetően. Edward csak vigyorogva bólintott.
Nem beszélgettünk, nem is csináltunk semmit, egyszerűen feküdtünk Edward szobájában. Edward a hajam simogatta, néha-néha rátért a hátamra is, kicsalva belőlem a jóleső sóhajokat. Én pedig a mellkasára hajtottam a fejem. Nem úgy feküdtünk, mint két szerelmes, csak mint két barát. Teljesen természetes volt a helyzet, úgyhogy nem éreztem azt, hogy ez most megcsalás lenne. Ellazultam és most nem is vágytam beszélgetésre. Nem vágytam a kérdésekre, a mesélésekre és még arra sem voltam kíváncsi, hogy ki van a házban, hisz ha valaki benyit, akkor eléggé félre érheti a helyzetet.
Néha felsóhajtottam, majd arcomal kőkemény mellkasába bújtam, de más nem történt.
- Nori – szólított először a becenevemen.
- Ne hívj így! - kértem.
- Ne butáskodj, ez olyan aranyos! - lelkendezett.
- Csak a szüleim szoktak így hívni, meg a nagymamám!
- Nekem tetszik – mosolygott.
- Épp ezért ne hívj így! - morogtam, erre összekócolta a hajam, mire én felmordultam.
Ekkor Emmett nyitott be vigyorogva. Mikor meglátott először a teljes megdöbbenés rajzolódott ki az arcára, aztán a gyanakvás, majd egy sunyi vigyor terült szét az arcán, amivel azt sugallta Edwardnak: ,, Hmm... Beverted neki újra a lompost, ugye bátyó?”
- Nem vertem be semmilyen lompost – vágta rá Edward. Hitetlenkedve felnéztem Edwardra. - Mi az? - nézett rám, mire én kacagásba kezdtem. - Na, szállj le rólam, te majom! - morogta, majd felültem, mire Emmett kezdett óriási kacagásba.
- Most meg mi van? - ráncoltam össze a szemöldököm.
- Úgy nézel ki, mint aki motorral jött – vigyorgott rám gonoszul Edward. Kellett egy kis idő mire leesett a tantusz, majd dühös arcot vágtam.
- Edward – morogtam halkan és rendbe szedtem szétálló hajtincseimet.
- Min röhögtél az elöbb? - kérdezte Edward.
- Mibe fogadunk, hogy Emmett azt gondolta, hogy ,,Hmm... Beverted neki újra a lompost, ugye bátyó?”? - vigyorogtam és olyasmi fejet vágtam, amilyet Emmett az elöbb.
- Ez a lány látnok – csapott a homlokára Emmett csodálkozóan. - Bocsásson meg, hölgyem, túlzott perverzségemért! - hajolt meg és egy csókot lehelt a kézfejemre.
- Nincs bocsánat – húztam fel az orrom sértődötten.
Ekkor Edward és Emmett egymásra néztek és sokatmondóan elvigyorodtak. Halkan felmordultak, valahonnét a torkuk mélyéről. Ajkaikat hátra húzták tökéletes fogsorukról. Hirtelen testtartást váltottak, félig lelapultak, izmaik megfeszültek, olyanok voltak, mint két ugrani készülő oroszlánok.
- Most meg mit csináltok, vámpírfiúk? - kérdeztem, miközben hátrálni kezdtem előlük, és közben kihívóan incselkedtem.
- Csikihalál! - kiáltották, aztán rám vetették magukat. Nem láttam, hogy hogy – túlságosan gyorsan történt. A következő pillanatban a levegőben találtam magam, aztán lezuhantunk az ágyra, az meg nekiszánkázott a falnak. Karjaik közben egész idő alatt, mint védelmező vaspánt fogtak körül – jóformán meg se ütöttem magam. Megpróbáltam kiszabadulni.
De Edward és Emmett nem hagyta. Ehelyett Edward összecsomagolt, és a mellére szorított, biztosabban tartott, mintha vasláncokkal fűzött volna magához. Rémültem pislogtam, hogy most mi lesz, amikor Emmett eszeveszetten csipkedni kezdtem az oldalam, kicsikarva belőlem az óriási visítozásokat és Edwardból a diadalittas kacagásokat.
- Hagyjátok abba! - sikítoztam.
Ekkor Emmett a karomra tért, ami számomra nem volt csikis. Semmit se éreztem, csak néha-néha egy két kellemelten szorítást.
- Ha elengedtek, akkor megöllek! - vicsorogtam Edward arcába.
- Meghiszem azt! - nevetett, majd hirtelen az ajkaimra nyomult.
Azonnal vége lett a csipkedéseknek, és még abba a pillanatban a csóknak is. Ledöbbenve néztem Edwardra, aki bizonytalanul nézett a szemeimbe. Nem tudtunk egy szót sem szólni, sőt, még Emmett is kigülledt szemekkel nézett minket. Majd csakhogy oldja a feszültséget elnevette magát.
- Mostmár engedj el! - mondtam erőtlen hangon.
Edward szó nélkül elengedett és leszállt rólam, majd a kezét nyújtotta és segített felülni.
- Bejöhetünk? - érdeklődött egy lágy hang a folyosóról.
- Ne butáskodj már, Alice – hallottunk Rosaliet. - Nehogymár engedélyt kelljen kérni! Mik vagyunk mi? Szobalányok?! - szidta le Alicet, és szó nélkül benyitott a szobába.
- Gyertek csak! - morogta Edward.
Mindakét lány betáncolt kecsesen a szobába és leültek az ágyra közénk.
- Úgy hangzott, mintha éppen elfogyasztanátok Noraht ebédre, és azért jöttünk, hogy megkérdezzük, jut-e nekünk is belőle – közölte Rosalie.
Egy pillanatra a vér is meghűlt bennem. Hallottam Rosalieról elég sok csúnya dolgot, mint például azt, hogy utálja Bellát, szóval engem se kedvelhetett annyira, hiszen ember vagyok, de aztán láttam, hogy Edwardék mosolyognak – hogy Rosalie megjegyzésén-e, vagy az én reakciómon, azt nem tudtam eldönteni.
- Rossz, mint az Isten nyila – húzta el a száját Emmett a véremre célozva, mire mindenki elnevette magát.
Eközben Rosalie keresztbe tett lábakkal ült az ágy szélén. Magassarkúja volt vagy tíz centiméter, én mégis megbabonázva néztem vékony és formás lábait, na meg azt, hogy milyen gönyörű cipője van. Hogy a francba tud ilyenekbe járni?!
Maga elé tartotta jobb kezét és körmeiben gyönyörködött. Néha-néha megigazította rajta a matricákat, majd megnyomogatta őket, hogy a helyükön maradjanak. Kíváncsian mellé csusszantam és érdeklődve néztem gyönyörű, hosszú körmeit.
- Műkörmöd van, vagy a tiéd? - kérdeztem a körmére célozva.
- Tip zselés műköröm – válaszolt hanyagul.
- Gönyörűek! - néztem a kezeit ámulva. - Hol szoktad csináltatni? Én is szeretnék ilyet – mosolyogtam.
Rosalie csodálkozóan rám nézett, majd Edwardra. Norah az én emberem. Szakíts Bellával! - parancsolta gondolatban Edwardnak. Edward csak mosolygott.
- Port Angelesben van egy fiatal lány – kezdte Rosalie mosolyogva - , ő szokta csinálni nekem, nagyon ügyes. Majd egyszer elviszlek hozzá, ha gondolod – kacsintott rám. Azt hiszem, beloptam magam Rosalie szívébe.
- Az nagyon jó lenne – vigyorogtam. - Majd megbeszélünk egy időpontot.
- Alig várom – mondta őszintén Rosalie mosolyogva és Emmett ölébe mászott.
- Norah! - ült mellém Alice. - Szeretsz vásárolni? - kérdezte csillogó szemekkel.
- Imádok – csillantak fel a szemeim. - Mond azt, hogy te is! - néztem rá kérdően.
- Imádok – suttogta és a megragadta a kezem. - Wááá! - visított fel, majd megölelt. - Akkor majd egyszer elmegyünk vásárolni, jó? - nézett rám.
- Hát persze – bólintottam.
Akkor és ott beloptam magam a többiek szívébe és úgy éreztem, hogy igaz barátokra leltem, akik különlegesek, de maguk módján nagyon is emberiek. A világ legjobb emberei.
- Szeretlek, Norah – susogta szerelmesen, mire Bella elhúzta a fejét.
- Norah?! - kiáltott fel döbbenten, majd hirtelen a szájára tapaszotta a kezét. A kelleténél hangosabb volt.
- Kivel beszélgetsz, Bella? - kiáltott fel Charlie Swan rendőrfönők gyanakodva.
- Csak telefonálok! – szólt vissza Bella, gyilkos szemekkel nézve Edwardot.
- Én nem Norah vagyok – sziszegte mérgesen Bella és kiszállt az ágyból. Undorodott Edwardtól és az első gondolata az volt, hogy újra Norahval volt, mielőtt ide jött volna. Ezt szóvá is tette.
- Már megint Norahnal voltál? - tette karba kezeit. - Azt hittem már vége – szűkítette össze szemeit dühösen.
- Félre érted – ült fel Edward.
- Edward – szólt közbe Bella. - Ezen mit lehet félre érteni? Ezt pont jól lehet érteni. Szóval válaszolj! Megint Norahval voltál?
- Nem – mondta az igazat Edward.
- Ne hazudj! - fenyegetőzött Bella.
- Nem voltam vele – mondta újra Edward. - Nem beszélünk egymással.
- Nem hiszek neked.
- Akkor higgy annak, akinek akarsz – morogta Edward és eltűnt az ablakban.
- És a mai után – forgatta meg a szemét, majd folytatta -, azt hiszem teljesen egyértelmű volt, hogy mi nagyonis beszélünk egymással.
- Sajnálom.
- Nem kell sajnálnod – ellenkezett mosolyogva. - Tudod, néha jó tilosba járni. Hisz a tiltott gyümölcs a legédesebb! - nézett rám huncutul mosolyogva.
- Igazi rossz fiú lettél – csóváltam meg a fejem vigyorogva.
- A legjobbtól tanultam – szemtelenkedett.
- Hogy az a...! - emeltem fel a hangom és nyakon vágtam, mire Edward leesett. - Edward! - visítottam kétségbeesetten.
Edward csak röhögve talpra esett, mint egy macska, majd felugrott egy fára és felmászott rá, aztán beugrott a szobába és újra mellém ült.
- A szívbaj hoztad rám! - tettem a szívemre a kezem, lihegve.
- Jéé, tényleg! - vigyorgott, majd némán hallgatta a szívemet. - Azért nem vagyok ennyire jó pasi – húzta ki magát magabiztosan, vigyorogva.
Én csak nevetve megcsóváltam a fejem, majd kis idő múlva már csak csendben ültünk egymás mellett. Egyszercsak Edward lenézett a köztünk levő kezemre – amire támaszkodtam -, és óvatosan végig simított a kézfejemen mutató ujjával. Aztán újra, és újra, és újra, mígvégül csak körözött apró kezemen.
- Norah! - szólt, de olyan hangon ejtette ki a nevem, amitől a gerincemen végig futkosott a hideg.
- Igen? - kérdeztem halkan, miközben a kezét figyeltem, hogy milyen mozdulatokkal cirógatja a kezem.
- Mi lenne, ha... - sóhajtott fel. - Mi lenne, ha vámpírrá tennélek? - nézett rám csillogó szemekkel. - Mit mondanál?
- Nemet – vágtam rá gondolkodás nélkül. Válaszom meghökkentette.
- Miért?
- Nem igazán tetszik ez az öröklét – húztam el a szám. - Ha örökké élhetsz, akkor miért élsz? - emelte rá a tekintetem kérdően. - És nem igazán szeretnék kimaradni azokból a dolgokból, amelyet az emberi lét ad meg. Például gondolok itt a szülésre, a dolgozásra, a megbetegedésekre és még sok minden emberi dologra. Meg tudod ezt érteni?
- Értem – bólintott. - És teljes mértékben igazad van – bólintott.
- Bella vámpír akar lenni, igaz? - tapintottam a lényegre. Bólintott.
- Nem tudja megérteni, hogy az emberlét sokkal jobb, mint az öröklét.
- Hát miért nem magyarázod el neki? - vontam fel a szemöldököm érdeklődően.
- Már vagy ezerszer megpróbáltam – hunyta le szemeit fáradtan. Így igazán olyannak tűnt, mint egy alvó angyal. Egy alvó angyal, akinek több gondja van, mint a Jó Istennek. Ekkor hirtelen felpattantak a szemei és úgy nézett rám, mint aki egy óriási ötletet talált ki.
- Mi lenne, ha te magyaráznád el ezt Bellának? - kérdezte reménykedve.
- Ez nem igazán lenne jó ötlet, Edward – ráztam meg a fejem ellekezésemet kimutatva.
- De hát miért? - tárta szét a karjait kérdően.
- Bella nem bír – húztam el a szám.
- Figyelj, ha nem akar meghallgatni, akkoris megfog – vigyorgott. - Megtennéd ezt? Értem? - rebegtette meg pilláit csábosan és kérlően.
- Rendben – sóhajtottam fel. - De ha egy rossz szót szól, ami nekem nem tetszik, akkor megtépem – figyelmeztettem, miközben a mutató ujjamat ráztam fenyegetően. Edward csak vigyorogva bólintott.
Nem beszélgettünk, nem is csináltunk semmit, egyszerűen feküdtünk Edward szobájában. Edward a hajam simogatta, néha-néha rátért a hátamra is, kicsalva belőlem a jóleső sóhajokat. Én pedig a mellkasára hajtottam a fejem. Nem úgy feküdtünk, mint két szerelmes, csak mint két barát. Teljesen természetes volt a helyzet, úgyhogy nem éreztem azt, hogy ez most megcsalás lenne. Ellazultam és most nem is vágytam beszélgetésre. Nem vágytam a kérdésekre, a mesélésekre és még arra sem voltam kíváncsi, hogy ki van a házban, hisz ha valaki benyit, akkor eléggé félre érheti a helyzetet.
Néha felsóhajtottam, majd arcomal kőkemény mellkasába bújtam, de más nem történt.
- Nori – szólított először a becenevemen.
- Ne hívj így! - kértem.
- Ne butáskodj, ez olyan aranyos! - lelkendezett.
- Csak a szüleim szoktak így hívni, meg a nagymamám!
- Nekem tetszik – mosolygott.
- Épp ezért ne hívj így! - morogtam, erre összekócolta a hajam, mire én felmordultam.
Ekkor Emmett nyitott be vigyorogva. Mikor meglátott először a teljes megdöbbenés rajzolódott ki az arcára, aztán a gyanakvás, majd egy sunyi vigyor terült szét az arcán, amivel azt sugallta Edwardnak: ,, Hmm... Beverted neki újra a lompost, ugye bátyó?”
- Nem vertem be semmilyen lompost – vágta rá Edward. Hitetlenkedve felnéztem Edwardra. - Mi az? - nézett rám, mire én kacagásba kezdtem. - Na, szállj le rólam, te majom! - morogta, majd felültem, mire Emmett kezdett óriási kacagásba.
- Most meg mi van? - ráncoltam össze a szemöldököm.
- Úgy nézel ki, mint aki motorral jött – vigyorgott rám gonoszul Edward. Kellett egy kis idő mire leesett a tantusz, majd dühös arcot vágtam.
- Edward – morogtam halkan és rendbe szedtem szétálló hajtincseimet.
- Min röhögtél az elöbb? - kérdezte Edward.
- Mibe fogadunk, hogy Emmett azt gondolta, hogy ,,Hmm... Beverted neki újra a lompost, ugye bátyó?”? - vigyorogtam és olyasmi fejet vágtam, amilyet Emmett az elöbb.
- Ez a lány látnok – csapott a homlokára Emmett csodálkozóan. - Bocsásson meg, hölgyem, túlzott perverzségemért! - hajolt meg és egy csókot lehelt a kézfejemre.
- Nincs bocsánat – húztam fel az orrom sértődötten.
Ekkor Edward és Emmett egymásra néztek és sokatmondóan elvigyorodtak. Halkan felmordultak, valahonnét a torkuk mélyéről. Ajkaikat hátra húzták tökéletes fogsorukról. Hirtelen testtartást váltottak, félig lelapultak, izmaik megfeszültek, olyanok voltak, mint két ugrani készülő oroszlánok.
- Most meg mit csináltok, vámpírfiúk? - kérdeztem, miközben hátrálni kezdtem előlük, és közben kihívóan incselkedtem.
- Csikihalál! - kiáltották, aztán rám vetették magukat. Nem láttam, hogy hogy – túlságosan gyorsan történt. A következő pillanatban a levegőben találtam magam, aztán lezuhantunk az ágyra, az meg nekiszánkázott a falnak. Karjaik közben egész idő alatt, mint védelmező vaspánt fogtak körül – jóformán meg se ütöttem magam. Megpróbáltam kiszabadulni.
De Edward és Emmett nem hagyta. Ehelyett Edward összecsomagolt, és a mellére szorított, biztosabban tartott, mintha vasláncokkal fűzött volna magához. Rémültem pislogtam, hogy most mi lesz, amikor Emmett eszeveszetten csipkedni kezdtem az oldalam, kicsikarva belőlem az óriási visítozásokat és Edwardból a diadalittas kacagásokat.
- Hagyjátok abba! - sikítoztam.
Ekkor Emmett a karomra tért, ami számomra nem volt csikis. Semmit se éreztem, csak néha-néha egy két kellemelten szorítást.
- Ha elengedtek, akkor megöllek! - vicsorogtam Edward arcába.
- Meghiszem azt! - nevetett, majd hirtelen az ajkaimra nyomult.
Azonnal vége lett a csipkedéseknek, és még abba a pillanatban a csóknak is. Ledöbbenve néztem Edwardra, aki bizonytalanul nézett a szemeimbe. Nem tudtunk egy szót sem szólni, sőt, még Emmett is kigülledt szemekkel nézett minket. Majd csakhogy oldja a feszültséget elnevette magát.
- Mostmár engedj el! - mondtam erőtlen hangon.
Edward szó nélkül elengedett és leszállt rólam, majd a kezét nyújtotta és segített felülni.
- Bejöhetünk? - érdeklődött egy lágy hang a folyosóról.
- Ne butáskodj már, Alice – hallottunk Rosaliet. - Nehogymár engedélyt kelljen kérni! Mik vagyunk mi? Szobalányok?! - szidta le Alicet, és szó nélkül benyitott a szobába.
- Gyertek csak! - morogta Edward.
Mindakét lány betáncolt kecsesen a szobába és leültek az ágyra közénk.
- Úgy hangzott, mintha éppen elfogyasztanátok Noraht ebédre, és azért jöttünk, hogy megkérdezzük, jut-e nekünk is belőle – közölte Rosalie.
Egy pillanatra a vér is meghűlt bennem. Hallottam Rosalieról elég sok csúnya dolgot, mint például azt, hogy utálja Bellát, szóval engem se kedvelhetett annyira, hiszen ember vagyok, de aztán láttam, hogy Edwardék mosolyognak – hogy Rosalie megjegyzésén-e, vagy az én reakciómon, azt nem tudtam eldönteni.
- Rossz, mint az Isten nyila – húzta el a száját Emmett a véremre célozva, mire mindenki elnevette magát.
Eközben Rosalie keresztbe tett lábakkal ült az ágy szélén. Magassarkúja volt vagy tíz centiméter, én mégis megbabonázva néztem vékony és formás lábait, na meg azt, hogy milyen gönyörű cipője van. Hogy a francba tud ilyenekbe járni?!
Maga elé tartotta jobb kezét és körmeiben gyönyörködött. Néha-néha megigazította rajta a matricákat, majd megnyomogatta őket, hogy a helyükön maradjanak. Kíváncsian mellé csusszantam és érdeklődve néztem gyönyörű, hosszú körmeit.
- Műkörmöd van, vagy a tiéd? - kérdeztem a körmére célozva.
- Tip zselés műköröm – válaszolt hanyagul.
- Gönyörűek! - néztem a kezeit ámulva. - Hol szoktad csináltatni? Én is szeretnék ilyet – mosolyogtam.
Rosalie csodálkozóan rám nézett, majd Edwardra. Norah az én emberem. Szakíts Bellával! - parancsolta gondolatban Edwardnak. Edward csak mosolygott.
- Port Angelesben van egy fiatal lány – kezdte Rosalie mosolyogva - , ő szokta csinálni nekem, nagyon ügyes. Majd egyszer elviszlek hozzá, ha gondolod – kacsintott rám. Azt hiszem, beloptam magam Rosalie szívébe.
- Az nagyon jó lenne – vigyorogtam. - Majd megbeszélünk egy időpontot.
- Alig várom – mondta őszintén Rosalie mosolyogva és Emmett ölébe mászott.
- Norah! - ült mellém Alice. - Szeretsz vásárolni? - kérdezte csillogó szemekkel.
- Imádok – csillantak fel a szemeim. - Mond azt, hogy te is! - néztem rá kérdően.
- Imádok – suttogta és a megragadta a kezem. - Wááá! - visított fel, majd megölelt. - Akkor majd egyszer elmegyünk vásárolni, jó? - nézett rám.
- Hát persze – bólintottam.
Akkor és ott beloptam magam a többiek szívébe és úgy éreztem, hogy igaz barátokra leltem, akik különlegesek, de maguk módján nagyon is emberiek. A világ legjobb emberei.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése