- Várj! – tolt el lihegve magától – Mi lenne, ha...? Mit szólnál ahhoz, ha megcsókolnálak? - kérdezte.
- Erről eddig nem volt szó. - ráztam meg a fejem, miközben félve pillantottam az engem ölelő karokra. Esélyem sem volt.
- Kérlek. Esküszöm, hogy nem lesz baj. - kezdett bele ismét a győzködésbe – Most sem volt. Sosem hazudnék neked.
- Nem arról van szó, csak ez egy sokkal mélyebb dolog – okoskodtam.
- Nem foglak bántani. - súgta édesen.
- Akkor sem lehet. Nem tudhatod, hogy milyen lesz.
- Félsz, hogy Bella haragudni fog? - tette fel a kérdést csendesen, mire halványan bólintottam.
- Nem fogja megtudni. Ne félj! - magyarázta türelmesen – Ez más lesz, Norah. Kérlek!
Tudtam, hogy mire értette a “más” szót. Ez tényleg az volt. Ha egyszerű szórakozás lett volna, akkor nem reszketett volna egyikünk sem, nem öleltük volna át egymást. Napokkal ezelőtt átléptük a határt, csak most tudatosult mindkettőnkben. Így mi értelme lett volna az ellenkezésemnek? Csak gerjesztettem volna benne a vágyat, ahogy magamban is. Akartam Őt. Mindennél jobban akartam.
- Rendben. - hunytam le a szemeimet, ezzel beletörődve abba, hogy a következő pillanatban valami olyasmi fog történni, ami darabokra tör bennem mindent, amit magamban megalkottam a fiú-lány barátsággal kapcsolatban. Azt hittem, hogy nem fog megtörténni. Ám ha mégis akkor tudni fogom, hogy kivel, mikor és hol. Ám a tópart és a szőke herceg helyett Forks városában, egy ház szobájában, egy olyan herceggel, aki nem volt se szőke, se kék szemű, ló helyett is csak a családja volt. Ám valahogy mégis valódibb és mesésebb volt minden elképzelésemnél. Mert valahol az enyém volt. Engem szeretett, az ismeretlen lányt. Én pedig Őt, a herceget, aki egyik mesébe sem illet bele, mégis csodálatosabb volt a többinél. Ezek voltunk mi, meg persze a történet, amit együtt írtunk meg.
Furcsa, egyben mégis fantasztikus érzés volt. Sokkal valódibb, mint a filmekben. Ajkai forrón tapadtak az enyéimre. Ismét jött a szárnyalás, a boldogság és az a felemelő tudat, hogy most igenis életemben először csókolt meg egy vámpír. Azonban rövidesen elvált tőlem, el is mosolyodott azon, ahogy kaptam volna utána, még, mohón, egyre többet kívánva.
- Mi lenne, ha most becsúsztatnám a nyelvemet is? - kérdezte vigyorogva – Nyugi, nem fog fájni.
- Gonosz vagy. - mosolyodtam el, de azért kicsit kinyújtottam a nyakamat.
- Ennyire jó volt? - hajolt közelebb és borzongatóan a kulcscsontomra lehelt.
- Direkt csinálod. - mondtam elnyújtottan.
- Szóval...? - tekintete az ajkaimon időzött el ismét.
- Rendben. - bólintottam sokadjára immáron ezen az estén, hagyva, hogy az uralma alá hajtson.
Az elkövetkező mozdulatokat, az éjjel megtörténteket, a sóhajtásokat, borzongásokat, minden érzelmet Ő váltott ki belőlem. Nem bántam. Egyáltalán nem bántam. Életem leggyönyörűbb estéje volt.
Elhatároztam magamban, hog bármi történik velem, akármilyen messzire sodródom tőle, akárki lesz az oldalamon, senki és semmi nem férkőzhet a helyére. Még akkor sem, ha gyűlölni fogom Őt. Örökre belevéste magát a szívembe és a lelkembe egyaránt. Azon az estén hűséget fogadtam magamban. Attól a perctől egészen a halálomig csak az övé vagyok. Senki másé.
- Erről eddig nem volt szó. - ráztam meg a fejem, miközben félve pillantottam az engem ölelő karokra. Esélyem sem volt.
- Kérlek. Esküszöm, hogy nem lesz baj. - kezdett bele ismét a győzködésbe – Most sem volt. Sosem hazudnék neked.
- Nem arról van szó, csak ez egy sokkal mélyebb dolog – okoskodtam.
- Nem foglak bántani. - súgta édesen.
- Akkor sem lehet. Nem tudhatod, hogy milyen lesz.
- Félsz, hogy Bella haragudni fog? - tette fel a kérdést csendesen, mire halványan bólintottam.
- Nem fogja megtudni. Ne félj! - magyarázta türelmesen – Ez más lesz, Norah. Kérlek!
Tudtam, hogy mire értette a “más” szót. Ez tényleg az volt. Ha egyszerű szórakozás lett volna, akkor nem reszketett volna egyikünk sem, nem öleltük volna át egymást. Napokkal ezelőtt átléptük a határt, csak most tudatosult mindkettőnkben. Így mi értelme lett volna az ellenkezésemnek? Csak gerjesztettem volna benne a vágyat, ahogy magamban is. Akartam Őt. Mindennél jobban akartam.
- Rendben. - hunytam le a szemeimet, ezzel beletörődve abba, hogy a következő pillanatban valami olyasmi fog történni, ami darabokra tör bennem mindent, amit magamban megalkottam a fiú-lány barátsággal kapcsolatban. Azt hittem, hogy nem fog megtörténni. Ám ha mégis akkor tudni fogom, hogy kivel, mikor és hol. Ám a tópart és a szőke herceg helyett Forks városában, egy ház szobájában, egy olyan herceggel, aki nem volt se szőke, se kék szemű, ló helyett is csak a családja volt. Ám valahogy mégis valódibb és mesésebb volt minden elképzelésemnél. Mert valahol az enyém volt. Engem szeretett, az ismeretlen lányt. Én pedig Őt, a herceget, aki egyik mesébe sem illet bele, mégis csodálatosabb volt a többinél. Ezek voltunk mi, meg persze a történet, amit együtt írtunk meg.
Furcsa, egyben mégis fantasztikus érzés volt. Sokkal valódibb, mint a filmekben. Ajkai forrón tapadtak az enyéimre. Ismét jött a szárnyalás, a boldogság és az a felemelő tudat, hogy most igenis életemben először csókolt meg egy vámpír. Azonban rövidesen elvált tőlem, el is mosolyodott azon, ahogy kaptam volna utána, még, mohón, egyre többet kívánva.
- Mi lenne, ha most becsúsztatnám a nyelvemet is? - kérdezte vigyorogva – Nyugi, nem fog fájni.
- Gonosz vagy. - mosolyodtam el, de azért kicsit kinyújtottam a nyakamat.
- Ennyire jó volt? - hajolt közelebb és borzongatóan a kulcscsontomra lehelt.
- Direkt csinálod. - mondtam elnyújtottan.
- Szóval...? - tekintete az ajkaimon időzött el ismét.
- Rendben. - bólintottam sokadjára immáron ezen az estén, hagyva, hogy az uralma alá hajtson.
Az elkövetkező mozdulatokat, az éjjel megtörténteket, a sóhajtásokat, borzongásokat, minden érzelmet Ő váltott ki belőlem. Nem bántam. Egyáltalán nem bántam. Életem leggyönyörűbb estéje volt.
Elhatároztam magamban, hog bármi történik velem, akármilyen messzire sodródom tőle, akárki lesz az oldalamon, senki és semmi nem férkőzhet a helyére. Még akkor sem, ha gyűlölni fogom Őt. Örökre belevéste magát a szívembe és a lelkembe egyaránt. Azon az estén hűséget fogadtam magamban. Attól a perctől egészen a halálomig csak az övé vagyok. Senki másé.
Alighogy megvirradt, én azonban már ébren voltam. Mereven néztem a plafont. Úgy tűnt, mintha az éjszaka történtek csak valami álom részei lettek volna. Aztán eljött a reggel, az a bűnös reggel, ami minden piszkos kis részletre rávilágított és az én szemeimből is elűzte azt a rózsás fátylat, aminek köszönhetően teljesen magától értetődő, normális cselekedetnek láttam a tegnap eseményeit. Most pedig ott feküdtem, egy fiú mellett, egy lány jogos helyén, azzal a tudattal, hogy tegnap nemcsak először csókolóztam egy vámpírral, hanem tettestárs is lettem egy megcsalásnál. Az a bizonyos kis affér, ami minden kapcsolatban élő nőneműnek a rémálmai közé tartozik és amit elítél a világ társadalma, nem mellesleg a legszörnyűbb szitkokat mormolják rá a családos anyukák. Ennyit ért a kemény neveltetés, az édesapám nem nevezhető intelmei és a hosszú éveken át tartó, anyai szigor, ami eddig helyes úton tartott. Csupán egy kis levegőváltoztatásra és egy fiúra volt szükségem, no meg egy estére, hogy mindezeket porba döntsem. Hát ez lett volna az Én életművem.
Felébredtem. Mosolygott, én azonban valami halvány, grimasszá torzult arcmozdulattal viszonoztam. Ezzel a gesztusommal pedig meghatároztam a nap további menetelét. Szótlanság. Nem beszéltem vele, nem néztem a szemébe, nem értem hozzá. Nem akartam, hogy szóba kerüljön a tegnap este. Inkább önként választottam a hallgatást és az Ő megrökönyödött pillantásait. Nem tudta mire vélni, hogy mitől lettem olyan távolságtartó. Én meg makacsul folytattam az előre meghatározott tervemet. Minden pontját hűen követtem, várva, hogy végre leülhessek tanulni és kizárni a külvilágot. Edward nem is próbált ellenkezni. Túl sok érzés kavargott benne. Ő is talán ugyanennyi szabályt szegett meg, mint én. Zavart volt és inkább meg sem próbált valódi kapcsolatot felvenni velem. Nem szeretett volna tovább rontani a helyzeten.
- Jó reggelt – motyogta.
- Neked is – fel sem néztem rá.
- Norah...
- Nem. - pillantottam rá hasonló magabiztos tekintettel, amivel neki sikerült tegnap végzetesen komoly dolgokra rávenni. Nem akartam, hogy folytatódjon a játszadozás, bármennyire is szerettem volna az este minden egyes mozzanatát megismételni.
- Jó reggelt – motyogta.
- Neked is – fel sem néztem rá.
- Norah...
- Nem. - pillantottam rá hasonló magabiztos tekintettel, amivel neki sikerült tegnap végzetesen komoly dolgokra rávenni. Nem akartam, hogy folytatódjon a játszadozás, bármennyire is szerettem volna az este minden egyes mozzanatát megismételni.
Az ajkaiba harapott és úgy figyelte, ahogyan a lány bórus arcvonásai egy pillanat alatt eltűntek és olyan hangon beszélt az édesanyjával, mintha mi sem történt volna. Ő pedig ott ült, torzul vigyorogva. Valami megszakadt, és egy új dolog elkezdődött. Boldog volt, de egyben határtalanul bűnösnek érezte magát. Bella tönkre fog menni, ha megtudja. Márpedig el kell neki mondania, hiszen szereti. De Norah is tönkre fog menni. Már akkor nem volt vele semmi rendben, ahogy látta azt a kesernyés csillogást a szemeiben, valahányszor ránézett. Norah nem ilyen volt. Neki pedig meg kellett volna vele beszélnie mindent, de valahogy nem ment. Csak annyit kellett volna mondania, hogy “Sajnálom, többször nem fordul elő”. Mégsem tudta megtenni. Nem akart csalódást okozni a lánynak, ahogy saját magától sem akarta megtagadni azt az élvezetet, hogy magához ölelje a törékeny kis testet.
Hamar eljött a búcsú ideje. Ott lebegett a fejünk fölött a tegnap este legelső pillanata. Félve szorongattam a kezét, nem akartam, hogy elengedjen. Legbelül viszont készültem rá, hogy Edward elmegy és maga mögött kell hagynia engem. Talán örökre. Minden egyes pillanat egy örökkévalóság volt. Míg elmagyarázta, hogy segítenie kell Emettnek autót szerelni, majd utána Alice-t kell elvinnie vásárolni. Megkért, hogy néha azért küldjek neki egy sms-t, hogy jól vagyok, hogy ne aggódjon feleslegesen. Én pedig néma csendben hallgattam, kezét egyre görcsösebben szorongattam. Nem tudtam elhinni, hogy itt véget ért. Nemcsak a tegnap estének, hanem a kalandunknak és a boldogságomnak is. Túl gyors volt. Túl gyors...
- Menj haza. - mondtam csendesen – Várnak rád.
- Szeretnék még maradni – pillantott le rám.
Szemei bánatosan csillantak meg és lassan elengedte a kezemet.
- Kinyitom az ablakot neked, oké? - kérdeztem, mire Ő némán bólintott.
Kinyitottam az ablakot, Ő pedig egy nag sóhaj közepette fordult meg, végig nézte, ahogyan kinyitottam az ablakot, aztán minden szó nélkül felé fordultam. Akár a végtelenségig tudtam volna ezt csinálni, csak ne kelljen itt hagynia engem. Csak még tartson tovább a pillanat, legyen minden nap ősz, őszi szünet, haverok , Ő és az átbeszélgetett hosszú órák. El sem tudtam magamban képzelni, hogy eljön ez a pillanat is és búcsúznom kell tőle. Nem találtam szavakat arra, hogy pontosan leírjam neki, mit éreztem tegnap és akkor mit éreztem a szobámban állva. Felesleges lett volna, hiszen Ő is ugyanazt érezte.
- Mostmár menj! - mondtam csendesen, miközben az asztalomon lévő órára pillantottam.
- Norah – emelte fel az államat.
- Csak nem gondoltad komolyan, hogy újra? - pillantottam rá félve.
- Leteszteljük, hogy nem-e felejtettem el, hogyan kell – huncut mosoly suhant át az arcán és egy apró csókot lehelt az ajkaimra.
Szárnyalás, öröm és egy pillanatnyi nyugalom a hatalmas zajban, ami a konyhából jött és a gondolatok forgatagában. Aztán elszakadt tőlem. Elengedte a kezemet, engem és az életemet is talán. Egy kocsi elrohant az utcán, Ő pedig hátrált, ahogy én is. Az ablak pedig zárult, kérhetetlenül. Halványan intettem neki, ahogy Ő is nekem. Ő pedig elindult és egyre távolodott. Ujjaimmal megtapintottam az ajkaimat. Szinte felfoghatatlan volt számomra, hogy alig egy perce még az enyém volt...
Hamar eljött a búcsú ideje. Ott lebegett a fejünk fölött a tegnap este legelső pillanata. Félve szorongattam a kezét, nem akartam, hogy elengedjen. Legbelül viszont készültem rá, hogy Edward elmegy és maga mögött kell hagynia engem. Talán örökre. Minden egyes pillanat egy örökkévalóság volt. Míg elmagyarázta, hogy segítenie kell Emettnek autót szerelni, majd utána Alice-t kell elvinnie vásárolni. Megkért, hogy néha azért küldjek neki egy sms-t, hogy jól vagyok, hogy ne aggódjon feleslegesen. Én pedig néma csendben hallgattam, kezét egyre görcsösebben szorongattam. Nem tudtam elhinni, hogy itt véget ért. Nemcsak a tegnap estének, hanem a kalandunknak és a boldogságomnak is. Túl gyors volt. Túl gyors...
- Menj haza. - mondtam csendesen – Várnak rád.
- Szeretnék még maradni – pillantott le rám.
Szemei bánatosan csillantak meg és lassan elengedte a kezemet.
- Kinyitom az ablakot neked, oké? - kérdeztem, mire Ő némán bólintott.
Kinyitottam az ablakot, Ő pedig egy nag sóhaj közepette fordult meg, végig nézte, ahogyan kinyitottam az ablakot, aztán minden szó nélkül felé fordultam. Akár a végtelenségig tudtam volna ezt csinálni, csak ne kelljen itt hagynia engem. Csak még tartson tovább a pillanat, legyen minden nap ősz, őszi szünet, haverok , Ő és az átbeszélgetett hosszú órák. El sem tudtam magamban képzelni, hogy eljön ez a pillanat is és búcsúznom kell tőle. Nem találtam szavakat arra, hogy pontosan leírjam neki, mit éreztem tegnap és akkor mit éreztem a szobámban állva. Felesleges lett volna, hiszen Ő is ugyanazt érezte.
- Mostmár menj! - mondtam csendesen, miközben az asztalomon lévő órára pillantottam.
- Norah – emelte fel az államat.
- Csak nem gondoltad komolyan, hogy újra? - pillantottam rá félve.
- Leteszteljük, hogy nem-e felejtettem el, hogyan kell – huncut mosoly suhant át az arcán és egy apró csókot lehelt az ajkaimra.
Szárnyalás, öröm és egy pillanatnyi nyugalom a hatalmas zajban, ami a konyhából jött és a gondolatok forgatagában. Aztán elszakadt tőlem. Elengedte a kezemet, engem és az életemet is talán. Egy kocsi elrohant az utcán, Ő pedig hátrált, ahogy én is. Az ablak pedig zárult, kérhetetlenül. Halványan intettem neki, ahogy Ő is nekem. Ő pedig elindult és egyre távolodott. Ujjaimmal megtapintottam az ajkaimat. Szinte felfoghatatlan volt számomra, hogy alig egy perce még az enyém volt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése