Pár órával később még mindig a tisztáson voltunk és a fűben ültünk egymás elött törökülésben ülve. Jobb keze az ölemben volt, a bal pedig a kabátja szélét birizgálta.
Jéghideg kezét simogattam, nyomkodtam és ide-oda forgattam. Gyönyörű hosszú ujjai voltak. Férfias volt, ez tény.
- Rád ijesztettem? - kérdezte halkan.
- Nem – mosolyodtam el – De pénteken igen.
- Ne haragudj! - szabadkozott.
- Csak tetted amit kellett. Nem haragszom rád! - nyugtattam.
- Félsz – jelentette ki.
Számat szomoúran lebigyesztettem, torkomban újra fojtogató gombóc kezdett növekedni, kezem egy kicsit megremegett.
- Félek – bólintottam – De most már nem – néztem rá. - De szörnyen rosszul teszem – csóváltam meg a fejem rosszalóan.
- Nem foglak bántani!
- Tudom – nevettem halkan – Már megtetted volna!
- Úgy érzem mintha már ezer éve ismernénk egymást – suttogta.
- Csak bízunk egymásban, ez azért van.
- Miért vagy ilyen? - bizonytalanodott el.
- Milyen? - mosolyogtam.
- Ilyen megértő?
- Bella is az – vágtam rá.
- Bella más ember, mint a többi – vonta össze szemöldökét – Az ő gondolatait nem hallom. Az ő agya máshog működik, ahogy ő szokta mondani – nevetett.
- Akkor nem tudom – vontam meg a vállam – Tudod, a szüleim úgy neveltek, hogy ne külső alapján ismerjem meg az embereket. Az apám sötét bőrű, nagy darab férfi. Az anyám pedig egy törékeny, fehér nő. Gondolom megérted.
- Így már világos – nevetett – De ez egy jó szokás. Ne hagyd el! - figyelmeztetett.
- Nem tervem megválni tőle – mosolyogtam.
A csuklóján lévő karórára pillantott.
- Öt óra – mondta.
- Mennyi? - döbbentem le és gyorsan talpra ugrottam – Már rég otthon kéne lennem. Vigyél ki innen, kérlek! - kérleltem.
Edward csak bólintott és segített a hátára mászni. Két perc alatt kifutott az erdőből, majd a kocsim mellett letett.
- Minden vámpír ilyen gyors? - kérdeztem.
- Igen – bólintott.
- És minden vámpír tud gondolatban olvasni? - érdeklődtem tovább.
- Nem – komorodott el – Csak én.
- A testvéreidnek van képességük?
- Nekik nincs, csak Alicenak. Ő látja a jövőt.
- Elmehetne jósnőnek – viccelődtem.
- Nem mindig válnak valóra a jóslatait. Látja, hogy mi fog történni az adott emberrel. De addig látja, amíg meg nem változtatja a tervét.
- Szóval ha valaki állandóan váltogatja a tervét, akkor az őrületbe lehet kergetni a testvéred – találgattam.
- Sokan csinálták ezt vele – húzta el a száját.
- Sajnálom – mondtam.
Csönd telepedett közénk. Egyik lábamról a másikra álldogáltam, és az ajkam szélét harapdáltam.
- És most mi lesz velünk? - kérdeztem szégyenlősen.
- Bízunk egymásban – bólintott.
- A barátok szoktak egymásba bízni.
- Akkor mi barátok vagyunk? - kérdezte mosolyogva.
- Ha akarsz – pirultam el.
- Akarom – mosolygott – Barátok – nyújtotta a kezét.
Megfogtam a kezét és magamhoz húztam egy ölelésre.
- A barátok nem fognak kezet – suttogtam a fülébe.
- Sokat kell még tanulnom – nevetett a hajamba – Olyan furcsa veled lenni!
- Miért? - kérdezte és kihajoltam a nyakából, de karjaimat a nyakán hagytam, ő pedig karjait a derekamon hagyta.
- Nem érzem az illatod – szagolt bele a levegőbe – Csak a vanília illatod. És az nem lehet a véred illata.
- Bellának nem tudsz a gondolataiban olvasni, az én véremet pedig nem érzed – vigyorogtam.
- Hm. Lehet – vonta meg a vállát és elengedte a derekam.
Felnyúlt kezeimért, leszedte a nyakáról és egy csókot nyomott a tenyerembe.
- Vigyázz magadra! - mosolygott.
Orrát a csuklómhoz nyomta és bele szagolt.
- Te is – húztam el a kezem óvatosan – Holnap találkozunk! - mosolyogtam, majd beszálltam a kocsiba.
Mégegyszer intettem neki, és beindítottam az autót, majd elindultam haza.
Jéghideg kezét simogattam, nyomkodtam és ide-oda forgattam. Gyönyörű hosszú ujjai voltak. Férfias volt, ez tény.
- Rád ijesztettem? - kérdezte halkan.
- Nem – mosolyodtam el – De pénteken igen.
- Ne haragudj! - szabadkozott.
- Csak tetted amit kellett. Nem haragszom rád! - nyugtattam.
- Félsz – jelentette ki.
Számat szomoúran lebigyesztettem, torkomban újra fojtogató gombóc kezdett növekedni, kezem egy kicsit megremegett.
- Félek – bólintottam – De most már nem – néztem rá. - De szörnyen rosszul teszem – csóváltam meg a fejem rosszalóan.
- Nem foglak bántani!
- Tudom – nevettem halkan – Már megtetted volna!
- Úgy érzem mintha már ezer éve ismernénk egymást – suttogta.
- Csak bízunk egymásban, ez azért van.
- Miért vagy ilyen? - bizonytalanodott el.
- Milyen? - mosolyogtam.
- Ilyen megértő?
- Bella is az – vágtam rá.
- Bella más ember, mint a többi – vonta össze szemöldökét – Az ő gondolatait nem hallom. Az ő agya máshog működik, ahogy ő szokta mondani – nevetett.
- Akkor nem tudom – vontam meg a vállam – Tudod, a szüleim úgy neveltek, hogy ne külső alapján ismerjem meg az embereket. Az apám sötét bőrű, nagy darab férfi. Az anyám pedig egy törékeny, fehér nő. Gondolom megérted.
- Így már világos – nevetett – De ez egy jó szokás. Ne hagyd el! - figyelmeztetett.
- Nem tervem megválni tőle – mosolyogtam.
A csuklóján lévő karórára pillantott.
- Öt óra – mondta.
- Mennyi? - döbbentem le és gyorsan talpra ugrottam – Már rég otthon kéne lennem. Vigyél ki innen, kérlek! - kérleltem.
Edward csak bólintott és segített a hátára mászni. Két perc alatt kifutott az erdőből, majd a kocsim mellett letett.
- Minden vámpír ilyen gyors? - kérdeztem.
- Igen – bólintott.
- És minden vámpír tud gondolatban olvasni? - érdeklődtem tovább.
- Nem – komorodott el – Csak én.
- A testvéreidnek van képességük?
- Nekik nincs, csak Alicenak. Ő látja a jövőt.
- Elmehetne jósnőnek – viccelődtem.
- Nem mindig válnak valóra a jóslatait. Látja, hogy mi fog történni az adott emberrel. De addig látja, amíg meg nem változtatja a tervét.
- Szóval ha valaki állandóan váltogatja a tervét, akkor az őrületbe lehet kergetni a testvéred – találgattam.
- Sokan csinálták ezt vele – húzta el a száját.
- Sajnálom – mondtam.
Csönd telepedett közénk. Egyik lábamról a másikra álldogáltam, és az ajkam szélét harapdáltam.
- És most mi lesz velünk? - kérdeztem szégyenlősen.
- Bízunk egymásban – bólintott.
- A barátok szoktak egymásba bízni.
- Akkor mi barátok vagyunk? - kérdezte mosolyogva.
- Ha akarsz – pirultam el.
- Akarom – mosolygott – Barátok – nyújtotta a kezét.
Megfogtam a kezét és magamhoz húztam egy ölelésre.
- A barátok nem fognak kezet – suttogtam a fülébe.
- Sokat kell még tanulnom – nevetett a hajamba – Olyan furcsa veled lenni!
- Miért? - kérdezte és kihajoltam a nyakából, de karjaimat a nyakán hagytam, ő pedig karjait a derekamon hagyta.
- Nem érzem az illatod – szagolt bele a levegőbe – Csak a vanília illatod. És az nem lehet a véred illata.
- Bellának nem tudsz a gondolataiban olvasni, az én véremet pedig nem érzed – vigyorogtam.
- Hm. Lehet – vonta meg a vállát és elengedte a derekam.
Felnyúlt kezeimért, leszedte a nyakáról és egy csókot nyomott a tenyerembe.
- Vigyázz magadra! - mosolygott.
Orrát a csuklómhoz nyomta és bele szagolt.
- Te is – húztam el a kezem óvatosan – Holnap találkozunk! - mosolyogtam, majd beszálltam a kocsiba.
Mégegyszer intettem neki, és beindítottam az autót, majd elindultam haza.
- Merre voltál? - kérdezte Sandra mikor haza értem.
- A lányokkal beültünk egy kávézóba – válaszoltam – Bocs, hogy később jöttem haza.
- Szabad vagy! - vonta meg a vállát mosolyogva.
- A szobámban vagyok és tanulok – mondtam, majd felsiettem a szobámba.
Benyitottam a szobámba ahol sötétség uralkodott, az ablakom pedig tárva nyitva volt.
Én úgy emlékszem, hogy zárva volt – nyöszörgtem magamban.
- Zárva is volt – szólalt meg egy hang valahonnan a sarokból.
Az asztalomhoz ugrottam. Idegesen próbáltam felkapcsolni a lámpát, de nem sikerült.
- Ne erőlködj! - az alak még mindig a sötétben volt, de tisztán láttam, hogy körülbelül 185 cm magas, csuklyás alak volt.
Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy kiderüljön, hogy ki ő. Kis idő múlva kilépett a sarokból, majd megkönnyebülten felsóhajtottam: csak Edward volt.
- A szívbajt hoztad rám! - vádoltam meg.
- Ne haragudj – kacagott, majd leült az ágyamra – Jó a szobád!
- Nem Bellánál kéne lenned? - kérdeztem, elengedve a fülem mellett a bókját.
- Bella Angelaékkal van – válaszolt.
- Ó – csak ennyit tudtam kinyögni – De miért ide jöttél? - tettem csipőre a kezem.
- Jöttem meglátogatni a legjobb barátomat, baj? - húzta fel szemöldökét kérdően és hátra rakott kézzel megtámasztotta magát.
A legjobb barát szóra a szívem összeszorult, szemem pedig könnybe lábadt. Meghatódtam, de nagyon.
- Ez kedves tőled – suttogtam, majd elfordultam tőle és pakolni kezdtem.
- Mondj valamit! - szólt kedvesen.
- Mit mondjak? - kérdeztem.
- Nem tudom. Mesélj magadról, a családodról, a barátaidról, vagy csak beszélj valamiről.
- De miért? - értetlenkedtem.
- Te.. Te olyan vagy nekem, mint egy angyal – felelt – Mint egy csak nekem készített angyal, aki a mennyországból jött. Egy törékeny angyal, akinek nyugtató és kedves hangja van, gyönyörű vanília illata van és gyönyörű szép és törékeny – magyarázta el – Tudom, hogy őrültség – sóhajtott fel.
- Nem az – álltam meg a pakolásban, majd felé fordultam – Csupán őszinte vagy és kedvelsz. És ez az érzés kölcsönös.
- Ennek örülök – mosolygott, majd hátra dőlt az ágyamra – Itt maradhatok éjszaka?
- Ez nem jó ötlet – motyogtam.
- De hát miért? - teljes testével felém fordult, majd könyökölve megtámasztotta fejét a kezével – Zavarlak? - kérdezte kétségbeesetten.
- Nem, dehogy – ráztam meg a fejem – Csak félek, hogy Bella félre értené a dolgokat.
- Bella megbízik bennünk és ezt te is tudod – mondta.
- Akkor sem lenne jó ötlet – mondtam, majd az ágy mellett leguggoltam, így az arcunk egy magasságba volt – Alig vagyok itt egy hete és nem akarok bajba keveredni. Bocsáss meg – sütöttem le szemeimet bűnbánóan.
- Megértelek – morogta, majd felállt az ágyról – Most megyek.
- Ne haragudj! - álltam elé.
- Nem haragszom – mosolygott fájdalmasan.
- Azért ha nem bírsz magaddal este, akkor gyere át nyugodtan – mondtam – Nyitva hagyom az ablakot a számodra.
- Rendben – bólintott, majd az ablak felé fordult és kinyitotta – Hát szia! - köszönt el és kiugrott az ablakon bele a sötétségbe.
Éjszaka nehezen aludtam, mivel minden percben Edwardot vártam. Figyeltem az ablakom, hogy mikor mászik be és mosolyog rám. Alig ismertem pár órája mégis máris belopta magát a szívembe. Túlságosan hamar szerettem meg, ezért kínlódtam.
A hátamra fordultam és felsóhajtottam. Sose fog eljönni – gondoltam magamban. Ekkor kopogtak.
Vigyorogva felültem, majd elkiáltottam egy “gyere”-t.
- Nem alszol? - nyitott be a szobámba Sandra. Sajnos.
- Nem, mit szeretnél? - kérdeztem.
- Hallottam, hogy már órák óta szenvedsz. Gondoltam, át jövök dumcsizni – ült le az ágyam szélére – Persze ha nem gond.
- Nem gond – ráztam meg a fejem – Csak becsukom az ablakot – másztam ki az ágyból.
- Jól teszed, hűvös van itt – dörzsölte meg a karját – Azért jöttem, hogy beszélgessünk.
- Miről? - másztam vissza az ágyba miután becsuktam az ablakot.
- Alig beszélgetünk és nem szeretném, ha úgy éreznéd, mintha nem foglalkoznék veled. Foglakozok veled, csak kicsit sok a munkám – mentegetőzött.
Ezután csak beszélt, beszélt és beszélt. Beszélt a munkájáról és néha-néha kérdezett engem is az eddigi napjaimról. Egy ilyen dumálás közben az ablak felé pillantottam, amikor megláttam Edwardot amint az ablakomban – bizonyára egy ágon ül – és integet vigyorogva, ázottan, mivel esett az eső.
- Öhh... Sandra, álmos vagyok mostmár – ásítottam el magam – És fáj a fejem is.
- Biztos az eső miatt – fordult volna az ablak felé, amikor elkiáltottam magam.
- Sandra! Van valami a hajadban – kaptam az arcáért és magam felé fordítottam. A hajába nyúltam és kitéptem egy hajszálat.
- Norah, ez fájt! - hisztizett fejét dörzsőlve.
- Ne haragudj! - vigyorogtam édesen – Most menj! - takaróztam be – Reggel találkozunk!
Sandra csak bólintott és ki sietett a szobámból. Egy ideig némán füleltem, majd az ablakomhoz ugrottam és kinyitottam, hogy Edward be tudjon jönni.
- Hát te? - kérdeztem.
- Azt mondtad, hogyha nem bírok magammal akkor jöjjek át. Hát nem bírtam magammal és itt vagyok – nevetett – Tudnál adni egy törölközöt? - vakarta meg a tarkóját szégyenlősen.
- Azonnal – mondtam, majd lehajoltam a fiókomhoz és kivettem egy fehér törölközöt és Edward kezébe nyomtam.
- Miért jöttél át? - kérdeztem, miközben leültem az ágyamra.
- Bellával összevesztem – törölte meg a haját – Miattad.
- Látod, ezt mondtam – csaptam magam mellé az ágyra dühösen.
- De kibékültünk – vigyorgott.
- Szerencséd – forgattam meg szemeim.
- Ha-ha – nyújtotta ki a nyelvét.
Mégegyszer át törölte a fejét a törölközővel, majd lerakta az asztalra.
- Nincs keded üldögélni velem egy kicsit? - ült le mellém vigyorogva.
- Annyira mondanék valamit... - motyogtam.
- Mit? - érdeklődött.
- Nem tudom – csóváltam meg a fejem – Csak annyira illene mondani valamit.
- Tudod, nem kell mindent megmagyaráznod, mert akkor megszűnne a varázs – sóhajtott fel, hűvös keze az enyémért nyúlt, amit ezután az ölébe húzott és simogatni kezdte – Jó most így – mosolygott.
- Igazad van – bólintottam, miközben azt figyeltem, hogy miképp babrálja a kezem.
- Apró kezed van – szólt Edward – Olyan mint egy gyereknek. Egy apró szorítás, és szó nélkül eltörne.
- Remélem nem akarod eltörni ezt az apró kezet – feleltem – Nézd, mozogni is tud – húztam ki a kezem kezei közül, és végig simítottam a hasán, mire ő felnevetett.
- Olyan könnyen megtudsz nevetetni – nevetett.
- Személyiségem varázsa.
- Az – bólintott mosolyogva.
- Ettél ma? - kérdezett.
- Nem – ráztam meg a fejem – Hat után nem eszem.
- Miért? - vonta fel szemöldökét kérdően.
- Rosszat álmodok – pirultam el.
Edward újra felkacagott.
- Te mindig megnevetetsz – mondta újra.
- Halkan röhögj már! - szóltam rá – Még a végén lebukunk.
- Ó, bocsánat – mondta, majd újra felkacagott.
- Bunkó – morogtam.
- A lányokkal beültünk egy kávézóba – válaszoltam – Bocs, hogy később jöttem haza.
- Szabad vagy! - vonta meg a vállát mosolyogva.
- A szobámban vagyok és tanulok – mondtam, majd felsiettem a szobámba.
Benyitottam a szobámba ahol sötétség uralkodott, az ablakom pedig tárva nyitva volt.
Én úgy emlékszem, hogy zárva volt – nyöszörgtem magamban.
- Zárva is volt – szólalt meg egy hang valahonnan a sarokból.
Az asztalomhoz ugrottam. Idegesen próbáltam felkapcsolni a lámpát, de nem sikerült.
- Ne erőlködj! - az alak még mindig a sötétben volt, de tisztán láttam, hogy körülbelül 185 cm magas, csuklyás alak volt.
Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy kiderüljön, hogy ki ő. Kis idő múlva kilépett a sarokból, majd megkönnyebülten felsóhajtottam: csak Edward volt.
- A szívbajt hoztad rám! - vádoltam meg.
- Ne haragudj – kacagott, majd leült az ágyamra – Jó a szobád!
- Nem Bellánál kéne lenned? - kérdeztem, elengedve a fülem mellett a bókját.
- Bella Angelaékkal van – válaszolt.
- Ó – csak ennyit tudtam kinyögni – De miért ide jöttél? - tettem csipőre a kezem.
- Jöttem meglátogatni a legjobb barátomat, baj? - húzta fel szemöldökét kérdően és hátra rakott kézzel megtámasztotta magát.
A legjobb barát szóra a szívem összeszorult, szemem pedig könnybe lábadt. Meghatódtam, de nagyon.
- Ez kedves tőled – suttogtam, majd elfordultam tőle és pakolni kezdtem.
- Mondj valamit! - szólt kedvesen.
- Mit mondjak? - kérdeztem.
- Nem tudom. Mesélj magadról, a családodról, a barátaidról, vagy csak beszélj valamiről.
- De miért? - értetlenkedtem.
- Te.. Te olyan vagy nekem, mint egy angyal – felelt – Mint egy csak nekem készített angyal, aki a mennyországból jött. Egy törékeny angyal, akinek nyugtató és kedves hangja van, gyönyörű vanília illata van és gyönyörű szép és törékeny – magyarázta el – Tudom, hogy őrültség – sóhajtott fel.
- Nem az – álltam meg a pakolásban, majd felé fordultam – Csupán őszinte vagy és kedvelsz. És ez az érzés kölcsönös.
- Ennek örülök – mosolygott, majd hátra dőlt az ágyamra – Itt maradhatok éjszaka?
- Ez nem jó ötlet – motyogtam.
- De hát miért? - teljes testével felém fordult, majd könyökölve megtámasztotta fejét a kezével – Zavarlak? - kérdezte kétségbeesetten.
- Nem, dehogy – ráztam meg a fejem – Csak félek, hogy Bella félre értené a dolgokat.
- Bella megbízik bennünk és ezt te is tudod – mondta.
- Akkor sem lenne jó ötlet – mondtam, majd az ágy mellett leguggoltam, így az arcunk egy magasságba volt – Alig vagyok itt egy hete és nem akarok bajba keveredni. Bocsáss meg – sütöttem le szemeimet bűnbánóan.
- Megértelek – morogta, majd felállt az ágyról – Most megyek.
- Ne haragudj! - álltam elé.
- Nem haragszom – mosolygott fájdalmasan.
- Azért ha nem bírsz magaddal este, akkor gyere át nyugodtan – mondtam – Nyitva hagyom az ablakot a számodra.
- Rendben – bólintott, majd az ablak felé fordult és kinyitotta – Hát szia! - köszönt el és kiugrott az ablakon bele a sötétségbe.
Éjszaka nehezen aludtam, mivel minden percben Edwardot vártam. Figyeltem az ablakom, hogy mikor mászik be és mosolyog rám. Alig ismertem pár órája mégis máris belopta magát a szívembe. Túlságosan hamar szerettem meg, ezért kínlódtam.
A hátamra fordultam és felsóhajtottam. Sose fog eljönni – gondoltam magamban. Ekkor kopogtak.
Vigyorogva felültem, majd elkiáltottam egy “gyere”-t.
- Nem alszol? - nyitott be a szobámba Sandra. Sajnos.
- Nem, mit szeretnél? - kérdeztem.
- Hallottam, hogy már órák óta szenvedsz. Gondoltam, át jövök dumcsizni – ült le az ágyam szélére – Persze ha nem gond.
- Nem gond – ráztam meg a fejem – Csak becsukom az ablakot – másztam ki az ágyból.
- Jól teszed, hűvös van itt – dörzsölte meg a karját – Azért jöttem, hogy beszélgessünk.
- Miről? - másztam vissza az ágyba miután becsuktam az ablakot.
- Alig beszélgetünk és nem szeretném, ha úgy éreznéd, mintha nem foglalkoznék veled. Foglakozok veled, csak kicsit sok a munkám – mentegetőzött.
Ezután csak beszélt, beszélt és beszélt. Beszélt a munkájáról és néha-néha kérdezett engem is az eddigi napjaimról. Egy ilyen dumálás közben az ablak felé pillantottam, amikor megláttam Edwardot amint az ablakomban – bizonyára egy ágon ül – és integet vigyorogva, ázottan, mivel esett az eső.
- Öhh... Sandra, álmos vagyok mostmár – ásítottam el magam – És fáj a fejem is.
- Biztos az eső miatt – fordult volna az ablak felé, amikor elkiáltottam magam.
- Sandra! Van valami a hajadban – kaptam az arcáért és magam felé fordítottam. A hajába nyúltam és kitéptem egy hajszálat.
- Norah, ez fájt! - hisztizett fejét dörzsőlve.
- Ne haragudj! - vigyorogtam édesen – Most menj! - takaróztam be – Reggel találkozunk!
Sandra csak bólintott és ki sietett a szobámból. Egy ideig némán füleltem, majd az ablakomhoz ugrottam és kinyitottam, hogy Edward be tudjon jönni.
- Hát te? - kérdeztem.
- Azt mondtad, hogyha nem bírok magammal akkor jöjjek át. Hát nem bírtam magammal és itt vagyok – nevetett – Tudnál adni egy törölközöt? - vakarta meg a tarkóját szégyenlősen.
- Azonnal – mondtam, majd lehajoltam a fiókomhoz és kivettem egy fehér törölközöt és Edward kezébe nyomtam.
- Miért jöttél át? - kérdeztem, miközben leültem az ágyamra.
- Bellával összevesztem – törölte meg a haját – Miattad.
- Látod, ezt mondtam – csaptam magam mellé az ágyra dühösen.
- De kibékültünk – vigyorgott.
- Szerencséd – forgattam meg szemeim.
- Ha-ha – nyújtotta ki a nyelvét.
Mégegyszer át törölte a fejét a törölközővel, majd lerakta az asztalra.
- Nincs keded üldögélni velem egy kicsit? - ült le mellém vigyorogva.
- Annyira mondanék valamit... - motyogtam.
- Mit? - érdeklődött.
- Nem tudom – csóváltam meg a fejem – Csak annyira illene mondani valamit.
- Tudod, nem kell mindent megmagyaráznod, mert akkor megszűnne a varázs – sóhajtott fel, hűvös keze az enyémért nyúlt, amit ezután az ölébe húzott és simogatni kezdte – Jó most így – mosolygott.
- Igazad van – bólintottam, miközben azt figyeltem, hogy miképp babrálja a kezem.
- Apró kezed van – szólt Edward – Olyan mint egy gyereknek. Egy apró szorítás, és szó nélkül eltörne.
- Remélem nem akarod eltörni ezt az apró kezet – feleltem – Nézd, mozogni is tud – húztam ki a kezem kezei közül, és végig simítottam a hasán, mire ő felnevetett.
- Olyan könnyen megtudsz nevetetni – nevetett.
- Személyiségem varázsa.
- Az – bólintott mosolyogva.
- Ettél ma? - kérdezett.
- Nem – ráztam meg a fejem – Hat után nem eszem.
- Miért? - vonta fel szemöldökét kérdően.
- Rosszat álmodok – pirultam el.
Edward újra felkacagott.
- Te mindig megnevetetsz – mondta újra.
- Halkan röhögj már! - szóltam rá – Még a végén lebukunk.
- Ó, bocsánat – mondta, majd újra felkacagott.
- Bunkó – morogtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése