2010. december 13., hétfő

28. rész

Órára siettem, amikor Brian csapódott mellém. Arca komor volt és érdeklődő. Mintha kérdezni akart volna valamit.
- Szia! - motyogta.
- Szia! - mosolyogtam rá bájosan.
- Hogy vagy? Mizujs? - kérdezte.
- Mit akarsz, Brian? - forgattam meg a szemem.
- Honnan tudod, hogy akarok valamit? - kapta fel a fejét.
- Ismerlek – böktem meg a hasát, nevetve.
- Hallottam, hogy van egy barátod – állt meg és a falnak dőlt.
- Nem járok Edwarddal, ha erre célzol – vágtam rá.
- Nem Cullenra gondolok – felelte. - Állítólag egy Lestat nevű fiúval. Mond csak! Jól megvagytok? - nézett a szemembe.
Lélegzetvisszafojtva néztem rá. Eszembe jutott a tegnap este, amikor Lestat majdnem nekem jött.
- Megvagyunk, kössz – bólogattam hevesen. - Miért?
- Nem bántott, ugye?
- Brian! Dehogy – szűkítettem össze szemeim bosszúsan. - Miért? Kiküldött? - fonta össze karjaimat a mellem előtt.
- Edward – felelte és elnézett a vállam felett.
Kérdően hátrafordultam és Edwarddal találtam szembe magam. Kezemet ökölbe szorítottam és a szemem lángolt a dühtől és az utálattól. Mérgesen megragadtam Edward kezét és magam után húzva elindultam a régi biológia szertár felé, ahol múltkor összekaptunk. Belöktem az ajtón, én pedig magam után jó erősen becsaptam az ajtót. Karba tettem a kezem és az ajtónak dőltem. Fejemet hátrahajtottam, szememet lehunytam és fáradtan felsóhajtottam.
- Őrjöngsz. – szólalt meg. - Legalábbis gondolatban. - kuncogott.
- Mit akarsz? - emeltem fel a fejem és ránéztem.
- Tudok a tegnapról. – mondta.
- Nem tudom mire gondolsz!
- Alice látta. – mondta. - Bántott?
- Kérdezd meg Alicet. – feleltem és felültem az egyik pad tetejére.
- Én tőled akarom tudni, nem Alicetól – mondta. - Szóval, bántott vagy nem?
- Nem bántott.
- Norah, ne hazudj!
- Nem hazudok. – ráztam meg a fejem. - Tényleg nem bántott.
- Csak majdnem. – felelte, én pedig bólintottam. - Norah! Szakíts vele! - hadarta.
- Mi van?! - döbbentem le. - Miért?
- Nem hozzád való. – válaszolt. - Meg amúgyis! Túl durva hozzád.
- Akkor ki való hozzám? - vontam fel a szemöldököm. - Talán te? - vigyorodtam el.
- Ne terelj! - figyelmeztetett.
- Kettőnk közül te terelsz. – vigyorogtam. - Szóval...?
- Nem úgy értettem, Norah. - mondta, majd továbbá elkezdte a beszédét, miszerint Lestat durva és sose lehet tudni, egyszer tényleg megüt. Aztán elmagyarázta, hogy fontos vagyok a számára és szeretné, hogyha boldog lennék egy normális ember mellett. Ezután még több száz dolgot mondott, de nem figyeltem rá.
Egy pillanatban hirtelen a homlokom nyirkos lett az izzadságtól. Görcsösen nyeltem, hányingerem támadt. Lehunytam a szemem, próbáltam koncentrálni, de úgy zúgott a fülem, hogy alig hallottam. A fejem megfájdult és szédülni kezdtem.
- Norah, jól vagy? - hallottam Edward rémült hangját.
Lehunyt szemekkel halványan megráztam a fejem. Hallottam, ahogy Edward talpra szökken. Átfogta a derekamat, és karomat fölrángatta a vállára, én pedig teljes súlyommal ránehezedtem. A folyosó üres volt, nyílván már javában ment a tanítás.
Edward óvatosan áttámogatott az iskolaudvaron. Amikor befordultunk a menza sarkánál, ahol már nem láthatott minket Mr. Banner – mivel vele lett volna órám – megálltam.
- Hadd üljek le egy pillanatra, jó? - kérleltem.
Leültetett a járdára. Még mindig szédültem. Oldalra dőltem, homlokomat a járda fagyos, nyirkos betonjához szorítottam, és lehunytam a szemem. Ez segített is egy kicsit, hisz a levegővételeim lassabbak voltak és az émelygés is kezdett elmúlni.
- Norah. - Edward hangja egész közvetlen közelről csengett, talán a fülem mellől. - Hallasz engem?
- Hagyj. - nyöszörögtem. - Épp ezért tűnj innen!
Edward elnevette magát.
- Elviszlek a gyengélkedőbe. - jelentette ki Edward.
Hirtelen eltűnt alólam a járda. Meglepetésemben felpattant a szemem. Edward olyan könnyedén kapott a karjába, mintha öt kiló lettem volna, nem pedig ötvenöt.
- Tegyél le! - szóltam rá.
- Rémesen nézel ki! - közölte vigyorogva, ügyet sem vetve a parancsomra.
- Azonnal tegyél le! - nyafogtam.
A karja közti ringatózás miatt újra rám tört a hányinger. Eltartott magától, miközben teljes súlyom a karjára nehezedett, de meg se kottyant neki.
- Szóval elájulsz, ha valaki megmondja a véleményét? - mulatott rajtam.
Nem feleltem. Szorosra zárt szemmel és szájjal küzdöttem a hágyinger ellen, na meg persze az erőm ellen, nehogy lecsapjak neki egy fülest.
- És még csak nem is téged piszkáltalak! - folytatta. Úgy láttam, kitűnően szórakozik.
Nem tudom, miként nyitotta ki az ajtót, miközben engem cipelt, de hirtelen meleg lett körülöttem, ebből tudtam, hogy benn vagyunk az épületben.
- Te jó ég! - szisszent fel egy női hang.
- Elájult órára menet! - magyarázta Edward.
Kinyitottam a szemem. Edward öles léptekkel átvágott a tanulmányi irodán a gyengélkedő felé. Ms. Cope, a vörös hajú titkárnő loholt előtte, hogy kinyissa neki az ajtót. A nagymama korú ápolónő döbbentem nézett föl a könyvéből, amikor Edward nagy lendülettel belépett velem a helységbe, majd gyöngéden lefektetett a zizegő papírral leterített műbőr vizsgálóasztalra. Aztán félreállt a fal mellé, amilyen távolra csak tehette abban a szűk szobába. A szeme ragyogott.
- Csak elájult – nyugtatta meg a riadt ápolónőt Edward. - Sokat evett óra előtt és elájult.
- Igen, olyankor mindig itt kötnek ki egypáran!
Edward elfojtott egy mosolyt.
- Csak feküdj nyugodtan egy percig, drágám, mindjárt elmúlik!
- Ja – sóhajtottam. A hányingerem máris csillapulni kezdett.
- Gyakran előfordul ez veled? - kérdezte az ápolónő.
- Néha. Főleg ha bablevest eszek – ismertem be. Edward köhögött, hogy nevetését leplezze.
- Nyugodtan visszamehet az osztályba, fiatalember – mondta neki az ápolónő.
- Norahval kell maradnom! - közölte Edward olyan határozott magabiztossággal, hogy a nővér inkább sértetten összepréselte az ajkait, de nem vitatkozott vele.
- Megyek, hozok egy kis jeget a homlokodra – fordult hozzám, aztán kisietett a szobából.
- Az előbb alaposan megijesztettél – vallotta be. - Azt hittem, hogy valamit beszedtél.
- Ha-ha – gúnyolódtam, szemem még mindig csukva volt, de percről percre jobban éreztem magam.
Nyílt az ajtó, a nővér igyekezett befelé, jeges borogatással a kezébe.
- Tessék! - szólt, és a homlokomra tette a borogatást. - Máris jobban nézel ki – kuncogott.
- Azt hiszem, már jól vagyok – ültem fel. A fülem egy kicsit zúgott még, de már nem forgott velem a világ.
Láttam az ápolónő arcán, hogy mindjárt rám szól, hogy feküdjek vissza, de ekkor kinyilt az ajtó, és Ms. Cope dugta be a fejét.
- Van egy újabb páciensünk! - szólt be.
Leszökkentem az asztalról, hogy szabaddá tegyem a következő gyengélkedő számára.
- Tessék! Nekem már nincs szükségem rá! - mondtam, és odanyújtottam a borogatást.
A következő pillanatban Mike botorkált be az ajtón a halálsápadt Bellát támogatva. Bella kérdően rám pillantott, Mike kajánul vigyorgott Edwardra, Edward sajnálkozóan nézett Bellára, én pedig lesütött szemekkel álltam.
- Menjünk! - mormolta Edward, majd megfogta a kezem és kihúzott a szobából.
- Bella féltékeny – jelentettem ki.
Szeméből nem tudtam kiolvasni semmit.
- Most mi van? - kérdeztem.
- Semmi.
Még egy ideig farkassszemet néztünk, amikor újra elfogott a rosszullét.
- Ülj le! - motyogta.
Leültem az egyik nyikorgós, összecsukható székbe, nekidöntöttem a fejem a falnak, és lehunytam a szemem. Újra szédültem, hányingerem támadt és a hasam szörnyen fájni kezdett.
Edward halkan odaszólt a pult mögött ülő nőnek.
- Ms. Cope!
- Igen?
- Úgy látom,még nem jött teljesen rendbe Norah. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha haza vinném. Tudna adni egy igazolást? - kérdezte édes hangon.
- Neked is szükséged van igazolásra, Edward? - kérdezte pirulva Ms. Cope.
- Igen.
- Oké – bólintott Ms. Cope. - Mindjárt jövök, csak elintézek egy-két dolgot. Várjatok meg! - majd megfordult és eltűnt egy másik ajtó mögött.
Edward leült mellém és hátra dőlt. Kezeimet egymásba fontam és úgy úsztam a hasamban lévő fájdalomban. Olyan görcsösen fogtam össze a két kezem, hogy körmeim már mélyen a tenyerembe mélyedtek, így fennállt a veszélye, hogy megsebzem magam. Edward a kezem után nyúlt, és megfogta az egyik kezem, mire én szívszaggatóan szeretetteljes pillantást vetettem rá.
Ms. Cope-t – aki ez idő alatt visszaért az irodába – annyira meghatotta ez a jelenet, hogy ki kellett törölnie egy könnycseppet a szeme sarkából.
- Mindent elrendeztem. Jobbulás, Norah! - szólt oda nekünk. Erőtlenül bólintottam.
- Tudsz járni, vagy akarod, hogy a karjaimban vigyelek? - kérdezte és ahogy a titkárnő elfordult, Edward csúfondárosan nézett rám.
- A saját lábamon megyek.
Óvatosan felálltam, és nem estem össze. Edward udvariasan kitárta nekem az ajtót, de a szeme kinevetett. Odakint éppen szemerkélni kezdett az eső. Jó érzés volt, lemosta az arcomról a ragacsos izzadságot és a fejemet is kitisztította.
- Kösz – mondtam, amikor Edward is kilépett utánam. - Veled megéri veszekedni, ha az ember ellóghatja az óráját.
- Bármikor csak egy szavadba kerül – hunyorogva nézett az esőbe.
- Mit csinálsz a hétvégén? - kérdeztem és reméltem, hogy azt mondja, hogy semmit, bár valószínűtlennek tűnt.
- Semmit.
- Nincs kedved elmenni valahova? Velem? - próbáltam leolvasni valamit az arcáról. A szeme mintha hajszálnyival összébb szűkült volna.
Fanyarul elmosolyodott.
- Nem hinném, hogy ez jó ötlet lenne.
Fölsóhajtottam.
- Igaz is.
- Jobb, ha mi ketten nem feszítjük tovább a húrt! Még a végén elpattan! - A szeme csillogott.
- Kit érdekel? - morogtam, és közben Bella utálkozó arca lebegett a szemem előtt.
Már a parkoló közelében jártunk. Balra kanyarodtam Edward kocsija felé, mire megragadta a dzsekimet és visszarántott.
- Hová mész? - kérdezte.
- Nem megyek haza – jelentettem ki. - Azt akarom, hogy vigyél a házatokba és amikor vége a sulinak, akkor pedig vigyél haza. Nem akarok ilyen állapotban haza menni. Sandra hülyét kapna!
- És erről nem kellett volna megkérdezni engem? - vonta fel a szemöldökét.
- De – pirultam el. - Megengeded? - rebegtettem meg a szempilláim.
- Persze – bólintott vigyorogva.
Kinyitotta nekem az utasfelőli ajtót és segített beszállni. Utána megkerülte az autót és beült a volán mögé. Nem mondott semmit. Kapcsolgatott valamit a műszerfalon, fölcsavarta a fűtést és lehalkította a zenét. Kitolatott a parkolóból. Hallgattam a zenét, kényelmesen hátradőlve a világosszükre bőrülésen. Hatalmába kerített a megnyugtató dallam. Az esőfüggöny szürkészöld foltokká mosta össze az ablakon kívűli világot. Edward nagyon gyorsan hajtott, de az autó olyan egyenletesen siklott, hogy csak az tűnt fel, hogy a város úgy suhant el mellettünk, mint a villám.
- Milyen az édesapád? - kérdezte hirtelen Edward. Meglepett a kérdése, de válaszoltam neki.
- Nagyon hasonlítunk egymásra, csupán ő sokkal szókimondóbb – mondta. Edwar kérdőn felvonta a szemöldökét. - Épp ezért jövünk ki nehezen egymással. Édesanyámmal más a helyzet – hirtelen elhalgattam. Attól, hogy a szüleimről bszéltem, úrrá lett rajtam a rosszkedv.
- Hány éves vagy, Norah? - kérdezte.
- Tizenhét – feleltem kissé zavartan. - Januárban töltöm be a tizennyolcat.
- Többnek látszol!
Elnevettem magam.
- Te sem nézel ki úgy, mint egy középiskolás.
Grimaszt vágott, és másra terelte a szót.
- És az unokatestvéreid milyenek?
- Huszonhárman vagyunk – szóltam. - Mindenki más egyéniség, ezért nehéz megtalálni velük a közös hangot. Klikkesedések vannak és nagyon sok balhé. De nem igazán foglalkozom velük – mondtam fejcsóválva.
- És a szüleid nagylelkűek? Akárkit is választasz? - kérdezte hirtelen nagyon komolyan, és kutatva nézett a szemembe.
- Azt hiszem – motyogtam. - De ők a szülők, én pedig a gyerek vagyok. Szóval, ez egy kicsit más.
- Akkor lehetőleg ne legyen túl riasztó az illető, igaz?
- Az attól függ, mit értesz riasztón? De lehetőleg normális legyen, na meg boldoggá tegyen.
- Mit gondolsz, én tudnék félelmetes lenni? - vonta föl az egyik szemöldökét, és halványan elmosolyodott.
- Igen – vágtam rá gondolkodás nélkül. - Ha nagyon akarnál.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése