Reggel, mikor felkeltem Edward már nem volt a szobában. Hirtelen ötlettől vezérelve felpattantam és gyorsan magamra rángattam a ruháimat. A táskámat a vállamra dobtam és lesettenkedtem a lépcsőn. A szívem a torkomban dobogott, a tenyerem pedig szörnyen izzadt. Mikor leértem a lépcső aljára, körbe néztem és felsóhajtottam. Gyors léptekkel az ajtó felé igyekeztem, amikor megszólalt mögöttem egy fagyos hang:
- Hova, hova?
Dühtől forrt fejjel megfordultam és gúnyosan elvigyorodtam.
- Mindegy, csak el innen – feleltem.
- Miért nem maradsz? - kérdezte.
- A tegnapi után – forgattam meg a szemem – Elmegyek. Majd beszélünk! - fordultam meg.
- Maradj itt pár napra! - termett mögöttem.
- Edward – sóhajtottam fel – El kell mennem – mondtam tagoltan – Majd hívlak.
- Norah, sajnálom a tegnapit – szólt – Én nagyon szeretlek.
- Én is szeretlek, te bolond – fordultam felé.
- Szakítok Bellával, ha ezt akarod – mondta mélyen a szemembe nézve.
- Azt akarom, hogy Bellával maradj és engem pedig felejts el! - feleltem.
- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte lebigyesztett ajkakkal.
Csillogó szemekkel tekintettem szemeibe. A sírás fojtogatta a torkom és sikerült is neki pár könnyet kicsikarni a szememből. Szörnyen rosszul esett, hogy Edward képes lenne Bellával szakítani miattam. Tényleg ennyire ragaszkodik hozzám?! Idegesítő volt. Szörnyen az volt. Szörnyű érzés volt, hogy Edward ilyen könnyen feladja. Hogy ilyen könnyen beadja a derekát.
- Ezt akarom – bólintottam és gyorsan az arcához hajoltam és egy csókot nyomtam az ajkaira, utána pedig kirohantam az ajtón, egészen a kocsimig. Beindítottam az autót és útnak indultam. Zsebemből kitokortam a telefonom és felhívtam azt az embert, akire a legnagyobb szükségem volt.
- Szia Bella! Nem gond, ha átugrok egy pár órára? - kérdeztem.
- Hova, hova?
Dühtől forrt fejjel megfordultam és gúnyosan elvigyorodtam.
- Mindegy, csak el innen – feleltem.
- Miért nem maradsz? - kérdezte.
- A tegnapi után – forgattam meg a szemem – Elmegyek. Majd beszélünk! - fordultam meg.
- Maradj itt pár napra! - termett mögöttem.
- Edward – sóhajtottam fel – El kell mennem – mondtam tagoltan – Majd hívlak.
- Norah, sajnálom a tegnapit – szólt – Én nagyon szeretlek.
- Én is szeretlek, te bolond – fordultam felé.
- Szakítok Bellával, ha ezt akarod – mondta mélyen a szemembe nézve.
- Azt akarom, hogy Bellával maradj és engem pedig felejts el! - feleltem.
- Biztos, hogy ezt akarod? - kérdezte lebigyesztett ajkakkal.
Csillogó szemekkel tekintettem szemeibe. A sírás fojtogatta a torkom és sikerült is neki pár könnyet kicsikarni a szememből. Szörnyen rosszul esett, hogy Edward képes lenne Bellával szakítani miattam. Tényleg ennyire ragaszkodik hozzám?! Idegesítő volt. Szörnyen az volt. Szörnyű érzés volt, hogy Edward ilyen könnyen feladja. Hogy ilyen könnyen beadja a derekát.
- Ezt akarom – bólintottam és gyorsan az arcához hajoltam és egy csókot nyomtam az ajkaira, utána pedig kirohantam az ajtón, egészen a kocsimig. Beindítottam az autót és útnak indultam. Zsebemből kitokortam a telefonom és felhívtam azt az embert, akire a legnagyobb szükségem volt.
- Szia Bella! Nem gond, ha átugrok egy pár órára? - kérdeztem.
- Köszönöm, hogy szakítasz rám egy kis időt – ittam bele a forró teámba.
Belláék házában ültem a konyhában Bellával. Ő a pultot támasztotta és érdeklődő tekintettel figyelt engem. Még egy forró teával is megkínált, ami igazán kedves volt tőle.
- Miért jöttél át? - kérdezte csendesen.
- Beszélni – feleltem és sokatmondóan rápillantottam.
- Edward már elmondta, hogy mi történt – mondta, miközben a padlót bámulta.
- Sajnálom – szóltam – Én igazán nem akartam. Csak... elkapott mindket a hév. - magyarázkodtam.
- Edward elmesélte, hogy mi volt, amikor veled volt – mondta – Meg tudom őt érteni – húzta el a száját.
- Sajnálom, hogy nem tehet veled azt, amit szeretne – sütöttem le a szememet.
- Már megszoktam – legyintett.
Csendben ültünk és magunk elé bámultunk. Kis idő múlva felnevettünk ezen a beszóláson. Mindketten tudtuk, hogy az ilyet nem lehet megszokni.
- És hol fogsz aludni? - kérdezte egy idő után.
- Még nem tudom – könyököltem az asztalra fel – Valószínűleg egy motelban. - kevergettem meg a teám.
- Mi lenne, ha itt maradnál pár napra? - kérdezte mosolyogva.
- Az édesapád nem igazán örülne neki – húztam el a szám – Ígyse bírja a pofám. - sütöttem le szemeimet.
- Majd beszélek vele – felelte Bella.
- Nem zavarnálak? - pillantottam rá.
- Legalább nem unatkozok – vigyorgott.
- Köszönöm – mosolyogtam rá.
Ezt a pillanatot a telefonom csörgése zavarta meg. Nyűgősen felsóhajtottam és előkotortam a bömbölő mobilom. Megnéztem a kijelzőt és elmosoyodtam. Megnyomtam a zöld gombocskát és a fülemhez emeltem a telefonom.
- Szia hercegnő! - szólt a telefonba Brian – Nincs kedved egy kis szórakozáshoz? - kérdezte huncutul.
- Milyen szórakozás? - vontam fel a szemöldököm kérdőn.
- Találkozunk a 666-os ház előtt este tízkor – felelt Brian.
- Rendben – sóhajtottam fel.
- Mibe fogadunk, hogy nem mersz bemenni? - kérdezte kajánul Tyler.
Egy régi ház előtt álltunk. Brian, Tyler, Jessica, Mike és én. Mike szerint a ház egy szörnyetegnek a háza, mely embereket eszik. Egy ostoba rémtörténet volt, ezért egyből bele egyeztem a fogadásba.
- Elkísérünk az előszobáig – mutatott a házra Mike – Utána tied a pálya – kacsintott rám és megindult a házhoz, mi pedig követtük.
A ház ajtaja eléggé nehezen tudtuk kinyitni és az előszobában a padló állandóan recsegett-ropogott. Minden percben attól féltem, hogy befog szakadni alattunk. A ház belülről talán még egyszerűnek mondható volt, de mivel sötétség és több száz csuszó-mászó, na meg patkány uralkodott itt, ezért félelmet keltő volt.
- Körbe kell járnod az egész házat. Az emeleten kezded! - mutatott a lépcsőre Brian.
- És ne csalj! - szólt közbe Jessica – Figyelünk! - kacsintott rám.
- Indulj! - lökött a lépcsőhöz óvatosan Mike.
- Sok szerencsét! - vigyorgott Tyler.
Felpillantottam az emeletre és újra a többiekre néztem nagyot nyelve. Fussak el a hajamat tépve, sikítva? Vagy bátran menjek fel nézzek szembe egy mumussal? Felsóhajtottam és fel léptem az első lépcsőfokra, ami hangosan nyikorgott a lábam alatt. A szívem gyorsabban kezdett verni, a torkomban óriási gombóc kezdett nőni. Tovább mentem. Minden egyes lépcsőfok fülsértően recsegett-ropogott. Amint felértem az emeletre körbe tekintettem és a többiek felé fordultam.
- És most merre? - kérdeztem szét tárt karokkal.
- Arra mész, amerre akarsz – felelte Mike.
- Csak körbe kell járnod a házat – kacsintott rám Brian.
Fáradtan felsóhajtottam és elindultam jobbra. A folyóson sötét volt, így nehezen is láttam, de szerencsére halványan azért láttam az ajtók vonalait. A kezeim remegtek, a lábaimat is alig mertem megemelni, aztán letenni csakhogy tovább jussak. Féltem. Egész testemben féltem.
Lentről sustorgás hallatszódott, majd egy rögtönzött, hangos ajtócsapódás. Ijedtemben összrezzentem és beugrottam az egyik ajtón, egy szobába. A falhoz simultam és összeszorított szemmel próbáltam mély levegőt venni. Mikor kinyitottam a szemem egy szobában találtam magam. A szobában villany égett és a falak mentén – amely úgy nézett ki, mintha nemrég lett volna lefestve – vasszekrények álltak. Egykor talán egy öltöző lehetett.
Síri csönd volt. Csak az én levegővételem hallatszódott. Ekkor kinyílt az egyik szekrény ajtaja. Majd a mögötte lévő és ezután a többi is. Az ajtókon apró tükrök lógtak le egy szögről. Mikor az összes ajtó kinyílt, az összesről le is esett a tükör. Hangos zajt csapva hullottak a földre. Ezután az összes ajtó nyikorogva és lassan be is csukódott. Kivéve egyet. A legutolsó ajtó nem csukódott be és nem is esett le róla a tükör. Teljesen sértetlenül állt.
Lélegzetvisszafojtva meredtem a tükörre. Teljesen levoltam döbbenve. Nem látszódtam a tükörben, csak a mögöttem lévő falat lehetett látni. Szemöldökömet összevontam, majd felsóhajtottam és pislogtam egyet, amikor a tükörben egy égett és talán már rohadt arc nézett rám. Egy női arc, mely régen egy gyönyörű nő tulajdona lehetett.
Érdeklődve figyelt rikító kék szemeivel. Kedves mosolyra húzodtak ajkai, majd ezután szemei kigülledtek és torka szakadtából üvölteni kezdett, mintha valami rosszat látott volna.
Sikítani kezdtem én is és a fülemet befogva, mialatt térdre rogytam. Teljesen kétségbeestem. Majd mikor észrevettem, hogy a nő csak pár lépéssel állt előttem, gyorsan felpattantam és kirohantam a szobából. Le a lépcsőn és gyorsan a bejárati ajtó elé ugrottam. A kilincsre fontam az ujjaim és magam felé húztam. De zárva volt. Rángatni kezdtem, miközben a könnyeim folytak végig az arcomon.
A nő még mindig kétségbeesve visítozott.
Nem tudtam gondolkozni, nem tudtam semmit sem csinálni. A fülsértő hang teljesen kikapcsoltatta az agyam. A nő egyre jobban közeledett és hogy mentsem a bőröm, a lépcső mögötti szobába rohantam. Egy apró szoba volt, ahol még az orromig se láttam el. A nő már abbahagyta az ordítozást, csak a házban csoszogott ide-oda. Kezemet a számra tapasztottam, hogy vissztartsam a sírást. Óriási könnyek folytak végig az arcomon, miközben eszembe jutott az utóbbi pár nap. Edward megismerése, a barátságunk kezdte, az első csókunk és az első veszekedésünk. Minden gondolatom Edward körül járt, mert hogyha meghalok, akkor Ő legyen az utolsó gondolatom. Az Ő arca lebegjen az arcom előtt. Az Ő érintését érezzem utoljára az arcomon. Mert számomra Edward egy angyal volt. Egy angyal, aki már vétett hibákat, mégis a világ legcsodálatosabb embere volt. Edward betöltötte az egész életem. Ez ellen nem volt mit tenni.
Az arcomat megtöröltem és pár percig némán füleltem, majd mikor tiszta lett a levegő, szélsebesen az ajtóhoz futottam. Rángatni kezdtem az ajtót, dörömböltem rajta, sőt, még egy széket is hozzá vágtam, ami közvetlenül mellettem volt. De az ajtó nem nyílt ki.
Itt a vég – csak ez járt az eszemben. Szemeim újra könnybe lábadtak és felsóhajtva a homlokomat az ajtónak nyomtam. Beletörődtem már abba, hogy én itt halok meg. Nagyon nyeltem és lélegeztem. Ekkor léptek zaja hallatszódott a hátam mögül. Megfordultam és a hang irányába kaptam a fejem, amikor megláttam a nőt a szoba sarkában egy késsel a kezében. Kaján vigyor ragadt arcára, és hívogatóan intett a kezével. Az ajtóhoz simultam, majd mikor a nő tett egy lépést felém, akkor gyorsan felfutottam a lépcsőn, egészen a második emeletig. Futottam, nem mertem megállni. A nő pedig pár méterrel mögöttem futott hisztérikusan kacagva. A torkom már fájt a futástól, a poros levegő pedig fullasztott. Egyszercsak egy erős rántást éreztem a jobb karom felől. Valaki behúzott egy sötét szobába. Egy erős és hideg kéz fonódott erősen a számra, a testemet pedig egy erős kar tartotta. Az erős ütés – ami a számat érte – felkiáltottam, de mivel be volt fogva a szám, ezért csak egy morgás hallatszódott.
- Maradj csöndben, kérlek! - suttogta a fülembe.
Nem zihált, sőt, még nem is tűnt kétségbeesettnek. Csak csendben állt mögöttem, miközbe vaskarmai között álldogálltam. Érintése megnyugtatott, illata pedig mosolyt csalt az arcomra, ami hamarosan le is hervadt.
A nő újra hisztérikusan felnevetett. Futott, majd a lihegéséből ítélve az ajtó előtt állt. Edward a sarokba húzott, de még mindig nem eresztett el. Az ajtó kinyílt és a nő bedugta a fejét az ajtón. Fejét ide-oda forgatta és közben bele szagolt a levegőbe, majd hirtelen megdermedt. Újra beleszagolt a levegőbe és elfintorodott arccal becsapta maga mögött az ajtót. Pár percig némán álltunk. Ezután Edward eleresztett és a kezemet fogva az ajtóhoz húzott. Fejét kidugta az ajtón, majd maga után húzva futni kezdett. Őrült gyorsan futott, alig bírtam lépést tartani vele. Sőt, kétszer orra is buktam, de Edward csak húzott maga után. Ekkor hirtelen megállt, én pedig hatalmas hátának mentem és visszapattantam, mint egy labda.
- Tűnj az utamból, Rey! - szólt Edward halkan, mégis követelőzően.
Háta mögül kilestem és ledöbbenve vettem tudomásul, hogy Edward a nővel beszélget.
- Edward – mosolygott a nő bájosan – Még mindig bűzlesz! - húzta el a száját.
Mi?! Ezek ismerik egymást? - kérdeztem gondolatban.
- Te sem panaszkodhatsz – mérte végig a nőt fintorogva Edward – További jó éjszakát! - indult meg, de a nő kitette elé a kezét, eltorlaszolva az utunkat.
- Miért nem hagyod itt? - pillantott rám a nő.
- Velem van – vonta meg a vállát Edward – Amúgy se jó – pillantott rám – Túl rágos – suttogta a nőnek, nehogy meghalljam.
- Nem baj. Hagyd itt! - követelőzőtt a nő.
- Nem – mondta Edward határozottan.
A nő kérdőn tekintett Edwardra.
- Szia, Rey! - motyogta Edward, és az kiment a házból, maga után húzva engem. Most nyitva volt az ajtó, szerencsére.
Robert egészen a kocsimig húzott. El sem eresztett. Berakott az anyós ülésre, bekapcsolta a biztonsági övet és erősen becsapta az ajtót maga után. Pillanatok alatt mellettem termett és hihetetlen gyorsasággal útnak indultunk. Én eközben az arcát figyeltem. Dühös volt Edward, szörnyen dühös.
- Te nem vagy normális – morogta Edward – Nem kellett volna oda menned. Meg akarsz te halni? - emelte fel a hangját.
- Ne kiabálj velem! - emeltem fel a hangom én is. - És amúgyis. Tuti, hogy te ezt már végig csináltad – tettem karba a kezem durcásan.
Belláék házában ültem a konyhában Bellával. Ő a pultot támasztotta és érdeklődő tekintettel figyelt engem. Még egy forró teával is megkínált, ami igazán kedves volt tőle.
- Miért jöttél át? - kérdezte csendesen.
- Beszélni – feleltem és sokatmondóan rápillantottam.
- Edward már elmondta, hogy mi történt – mondta, miközben a padlót bámulta.
- Sajnálom – szóltam – Én igazán nem akartam. Csak... elkapott mindket a hév. - magyarázkodtam.
- Edward elmesélte, hogy mi volt, amikor veled volt – mondta – Meg tudom őt érteni – húzta el a száját.
- Sajnálom, hogy nem tehet veled azt, amit szeretne – sütöttem le a szememet.
- Már megszoktam – legyintett.
Csendben ültünk és magunk elé bámultunk. Kis idő múlva felnevettünk ezen a beszóláson. Mindketten tudtuk, hogy az ilyet nem lehet megszokni.
- És hol fogsz aludni? - kérdezte egy idő után.
- Még nem tudom – könyököltem az asztalra fel – Valószínűleg egy motelban. - kevergettem meg a teám.
- Mi lenne, ha itt maradnál pár napra? - kérdezte mosolyogva.
- Az édesapád nem igazán örülne neki – húztam el a szám – Ígyse bírja a pofám. - sütöttem le szemeimet.
- Majd beszélek vele – felelte Bella.
- Nem zavarnálak? - pillantottam rá.
- Legalább nem unatkozok – vigyorgott.
- Köszönöm – mosolyogtam rá.
Ezt a pillanatot a telefonom csörgése zavarta meg. Nyűgősen felsóhajtottam és előkotortam a bömbölő mobilom. Megnéztem a kijelzőt és elmosoyodtam. Megnyomtam a zöld gombocskát és a fülemhez emeltem a telefonom.
- Szia hercegnő! - szólt a telefonba Brian – Nincs kedved egy kis szórakozáshoz? - kérdezte huncutul.
- Milyen szórakozás? - vontam fel a szemöldököm kérdőn.
- Találkozunk a 666-os ház előtt este tízkor – felelt Brian.
- Rendben – sóhajtottam fel.
- Mibe fogadunk, hogy nem mersz bemenni? - kérdezte kajánul Tyler.
Egy régi ház előtt álltunk. Brian, Tyler, Jessica, Mike és én. Mike szerint a ház egy szörnyetegnek a háza, mely embereket eszik. Egy ostoba rémtörténet volt, ezért egyből bele egyeztem a fogadásba.
- Elkísérünk az előszobáig – mutatott a házra Mike – Utána tied a pálya – kacsintott rám és megindult a házhoz, mi pedig követtük.
A ház ajtaja eléggé nehezen tudtuk kinyitni és az előszobában a padló állandóan recsegett-ropogott. Minden percben attól féltem, hogy befog szakadni alattunk. A ház belülről talán még egyszerűnek mondható volt, de mivel sötétség és több száz csuszó-mászó, na meg patkány uralkodott itt, ezért félelmet keltő volt.
- Körbe kell járnod az egész házat. Az emeleten kezded! - mutatott a lépcsőre Brian.
- És ne csalj! - szólt közbe Jessica – Figyelünk! - kacsintott rám.
- Indulj! - lökött a lépcsőhöz óvatosan Mike.
- Sok szerencsét! - vigyorgott Tyler.
Felpillantottam az emeletre és újra a többiekre néztem nagyot nyelve. Fussak el a hajamat tépve, sikítva? Vagy bátran menjek fel nézzek szembe egy mumussal? Felsóhajtottam és fel léptem az első lépcsőfokra, ami hangosan nyikorgott a lábam alatt. A szívem gyorsabban kezdett verni, a torkomban óriási gombóc kezdett nőni. Tovább mentem. Minden egyes lépcsőfok fülsértően recsegett-ropogott. Amint felértem az emeletre körbe tekintettem és a többiek felé fordultam.
- És most merre? - kérdeztem szét tárt karokkal.
- Arra mész, amerre akarsz – felelte Mike.
- Csak körbe kell járnod a házat – kacsintott rám Brian.
Fáradtan felsóhajtottam és elindultam jobbra. A folyóson sötét volt, így nehezen is láttam, de szerencsére halványan azért láttam az ajtók vonalait. A kezeim remegtek, a lábaimat is alig mertem megemelni, aztán letenni csakhogy tovább jussak. Féltem. Egész testemben féltem.
Lentről sustorgás hallatszódott, majd egy rögtönzött, hangos ajtócsapódás. Ijedtemben összrezzentem és beugrottam az egyik ajtón, egy szobába. A falhoz simultam és összeszorított szemmel próbáltam mély levegőt venni. Mikor kinyitottam a szemem egy szobában találtam magam. A szobában villany égett és a falak mentén – amely úgy nézett ki, mintha nemrég lett volna lefestve – vasszekrények álltak. Egykor talán egy öltöző lehetett.
Síri csönd volt. Csak az én levegővételem hallatszódott. Ekkor kinyílt az egyik szekrény ajtaja. Majd a mögötte lévő és ezután a többi is. Az ajtókon apró tükrök lógtak le egy szögről. Mikor az összes ajtó kinyílt, az összesről le is esett a tükör. Hangos zajt csapva hullottak a földre. Ezután az összes ajtó nyikorogva és lassan be is csukódott. Kivéve egyet. A legutolsó ajtó nem csukódott be és nem is esett le róla a tükör. Teljesen sértetlenül állt.
Lélegzetvisszafojtva meredtem a tükörre. Teljesen levoltam döbbenve. Nem látszódtam a tükörben, csak a mögöttem lévő falat lehetett látni. Szemöldökömet összevontam, majd felsóhajtottam és pislogtam egyet, amikor a tükörben egy égett és talán már rohadt arc nézett rám. Egy női arc, mely régen egy gyönyörű nő tulajdona lehetett.
Érdeklődve figyelt rikító kék szemeivel. Kedves mosolyra húzodtak ajkai, majd ezután szemei kigülledtek és torka szakadtából üvölteni kezdett, mintha valami rosszat látott volna.
Sikítani kezdtem én is és a fülemet befogva, mialatt térdre rogytam. Teljesen kétségbeestem. Majd mikor észrevettem, hogy a nő csak pár lépéssel állt előttem, gyorsan felpattantam és kirohantam a szobából. Le a lépcsőn és gyorsan a bejárati ajtó elé ugrottam. A kilincsre fontam az ujjaim és magam felé húztam. De zárva volt. Rángatni kezdtem, miközben a könnyeim folytak végig az arcomon.
A nő még mindig kétségbeesve visítozott.
Nem tudtam gondolkozni, nem tudtam semmit sem csinálni. A fülsértő hang teljesen kikapcsoltatta az agyam. A nő egyre jobban közeledett és hogy mentsem a bőröm, a lépcső mögötti szobába rohantam. Egy apró szoba volt, ahol még az orromig se láttam el. A nő már abbahagyta az ordítozást, csak a házban csoszogott ide-oda. Kezemet a számra tapasztottam, hogy vissztartsam a sírást. Óriási könnyek folytak végig az arcomon, miközben eszembe jutott az utóbbi pár nap. Edward megismerése, a barátságunk kezdte, az első csókunk és az első veszekedésünk. Minden gondolatom Edward körül járt, mert hogyha meghalok, akkor Ő legyen az utolsó gondolatom. Az Ő arca lebegjen az arcom előtt. Az Ő érintését érezzem utoljára az arcomon. Mert számomra Edward egy angyal volt. Egy angyal, aki már vétett hibákat, mégis a világ legcsodálatosabb embere volt. Edward betöltötte az egész életem. Ez ellen nem volt mit tenni.
Az arcomat megtöröltem és pár percig némán füleltem, majd mikor tiszta lett a levegő, szélsebesen az ajtóhoz futottam. Rángatni kezdtem az ajtót, dörömböltem rajta, sőt, még egy széket is hozzá vágtam, ami közvetlenül mellettem volt. De az ajtó nem nyílt ki.
Itt a vég – csak ez járt az eszemben. Szemeim újra könnybe lábadtak és felsóhajtva a homlokomat az ajtónak nyomtam. Beletörődtem már abba, hogy én itt halok meg. Nagyon nyeltem és lélegeztem. Ekkor léptek zaja hallatszódott a hátam mögül. Megfordultam és a hang irányába kaptam a fejem, amikor megláttam a nőt a szoba sarkában egy késsel a kezében. Kaján vigyor ragadt arcára, és hívogatóan intett a kezével. Az ajtóhoz simultam, majd mikor a nő tett egy lépést felém, akkor gyorsan felfutottam a lépcsőn, egészen a második emeletig. Futottam, nem mertem megállni. A nő pedig pár méterrel mögöttem futott hisztérikusan kacagva. A torkom már fájt a futástól, a poros levegő pedig fullasztott. Egyszercsak egy erős rántást éreztem a jobb karom felől. Valaki behúzott egy sötét szobába. Egy erős és hideg kéz fonódott erősen a számra, a testemet pedig egy erős kar tartotta. Az erős ütés – ami a számat érte – felkiáltottam, de mivel be volt fogva a szám, ezért csak egy morgás hallatszódott.
- Maradj csöndben, kérlek! - suttogta a fülembe.
Nem zihált, sőt, még nem is tűnt kétségbeesettnek. Csak csendben állt mögöttem, miközbe vaskarmai között álldogálltam. Érintése megnyugtatott, illata pedig mosolyt csalt az arcomra, ami hamarosan le is hervadt.
A nő újra hisztérikusan felnevetett. Futott, majd a lihegéséből ítélve az ajtó előtt állt. Edward a sarokba húzott, de még mindig nem eresztett el. Az ajtó kinyílt és a nő bedugta a fejét az ajtón. Fejét ide-oda forgatta és közben bele szagolt a levegőbe, majd hirtelen megdermedt. Újra beleszagolt a levegőbe és elfintorodott arccal becsapta maga mögött az ajtót. Pár percig némán álltunk. Ezután Edward eleresztett és a kezemet fogva az ajtóhoz húzott. Fejét kidugta az ajtón, majd maga után húzva futni kezdett. Őrült gyorsan futott, alig bírtam lépést tartani vele. Sőt, kétszer orra is buktam, de Edward csak húzott maga után. Ekkor hirtelen megállt, én pedig hatalmas hátának mentem és visszapattantam, mint egy labda.
- Tűnj az utamból, Rey! - szólt Edward halkan, mégis követelőzően.
Háta mögül kilestem és ledöbbenve vettem tudomásul, hogy Edward a nővel beszélget.
- Edward – mosolygott a nő bájosan – Még mindig bűzlesz! - húzta el a száját.
Mi?! Ezek ismerik egymást? - kérdeztem gondolatban.
- Te sem panaszkodhatsz – mérte végig a nőt fintorogva Edward – További jó éjszakát! - indult meg, de a nő kitette elé a kezét, eltorlaszolva az utunkat.
- Miért nem hagyod itt? - pillantott rám a nő.
- Velem van – vonta meg a vállát Edward – Amúgy se jó – pillantott rám – Túl rágos – suttogta a nőnek, nehogy meghalljam.
- Nem baj. Hagyd itt! - követelőzőtt a nő.
- Nem – mondta Edward határozottan.
A nő kérdőn tekintett Edwardra.
- Szia, Rey! - motyogta Edward, és az kiment a házból, maga után húzva engem. Most nyitva volt az ajtó, szerencsére.
Robert egészen a kocsimig húzott. El sem eresztett. Berakott az anyós ülésre, bekapcsolta a biztonsági övet és erősen becsapta az ajtót maga után. Pillanatok alatt mellettem termett és hihetetlen gyorsasággal útnak indultunk. Én eközben az arcát figyeltem. Dühös volt Edward, szörnyen dühös.
- Te nem vagy normális – morogta Edward – Nem kellett volna oda menned. Meg akarsz te halni? - emelte fel a hangját.
- Ne kiabálj velem! - emeltem fel a hangom én is. - És amúgyis. Tuti, hogy te ezt már végig csináltad – tettem karba a kezem durcásan.
- Igen – bólintott – De én veled ellentétben túléltem! - nézett rám mérgesen.
- Én is túl éltem – vágtam vissza.
- Ha nem lettem volna ott, akkor nem – felelte – Miért nem tudsz vigyázni magadra?!
- Miért apáskodsz?!
- Mert hülye vagy! - kiabált rám.
Megszeppenve néztem rá. Sose láttam még ilyen dühösnek. Ezért fel is dühödtem.
- Te meg egy vén és parancsolgatós vámpír vagy, aki csak apáskodni tud! - keltem ki magamból – Utállak! Ne szólj hozzám sohatöbbé! - szóltam, és az ablak felé fordulva és rágyújtottam egy cigarettára.
- Azért csinálom ezt mert szeretlek, Norah – mondta mostmár nyugodtan – Visszamegyünk Chicagóba. Meglátogatjuk a szüleid, jó? - kérdezte.
Nem szóltam semmit, csak vállat vontam. Mérges voltam Edward és a szótlanságommal büntettem Őt. Mert megérdemelte.
- Én is túl éltem – vágtam vissza.
- Ha nem lettem volna ott, akkor nem – felelte – Miért nem tudsz vigyázni magadra?!
- Miért apáskodsz?!
- Mert hülye vagy! - kiabált rám.
Megszeppenve néztem rá. Sose láttam még ilyen dühösnek. Ezért fel is dühödtem.
- Te meg egy vén és parancsolgatós vámpír vagy, aki csak apáskodni tud! - keltem ki magamból – Utállak! Ne szólj hozzám sohatöbbé! - szóltam, és az ablak felé fordulva és rágyújtottam egy cigarettára.
- Azért csinálom ezt mert szeretlek, Norah – mondta mostmár nyugodtan – Visszamegyünk Chicagóba. Meglátogatjuk a szüleid, jó? - kérdezte.
Nem szóltam semmit, csak vállat vontam. Mérges voltam Edward és a szótlanságommal büntettem Őt. Mert megérdemelte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése