1. rész

A kocsiban ültünk. Anya, Apa meg én. A reptér felé tartottunk. Az ablakok résnyire nyitva voltak, hogy a Chicagói szél beszökjön hozzánk, és teljes nyugodtsággal lélegezzük be. Az ablakon kinéztem és igyekeztem minden egyes utcát, házat, boltot és még sok minden mást az agyamba vésni. Sok emlék kötött ide, itt is születtem.
Azt az elvetemült ötletet találtam ki, hogy Forksban akarom elvégezni a középiskola utolsó évét a keresztanyámnál.
Forks egy kisváros az Olimpiai-félszigeten, Washington állam északnyugati részén. E hely fölött jóformán mindig felhős az ég. Ebben a kisvárosban többet esik az eső, mint bárhol másutt az Államokban. Ebbe a kisvárosba költözött egy éve a keresztanyám, Sandra. Természetesen nagyra törő tervekkel és azzal az elgondolással, hogy itt végre mindent előröl kezdhet, szerez egy rendes munkát és egy jól kereső férjet, akinek tud szülni pár gyerkőcöt, és kész kalap, kabát meg van a család. Csakhogy ez nehezen ment neki.
Előző éveiben nem volt túl sikeres a munkában és a szerelmi életben. Egyik szakítása csúfosabb volt a másiknál, állást pedig legalább havonta váltott. Persze ezt mind tudtam, hisz mindig Anyut hívta fel, ha gondja volt, aztán pedig Anya nekem lelkizett. Elhordta mindennek Sandrát, de aztán mosolyogva bejelentette, hogy remélhetőleg majd Isten megsegíti őt.
Igazából Sandra az anyám húga. Csak 15 éves volt, amikor megszülettem és felajánlották neki a keresztanya szerepet. Szerintem rossz döntés. Az első 5 évben leste minden kívánságom és mindig mellettem volt, csak aztán elérte a felnőtt kort és elfelejtett. Persze az elején szörnyen rosszul esett, de az idő múlásával már nem is törődtem vele. Ha pedig be akartam szólni neki, akkor Anyu mindig leállított és valami vicces megjegyzéssel egyből elfelejtette velem Sandra iránt érzett haragomat. Ebből is látszik, hogy az anyám egy angyal.
Most pedig az anyós ülésen ült kisírt szemekkel. Kezében zsebkendőt szorongatott, amivel percenként törölte meg az orrát vagy a szemét. Teljesen kikészítette a tudat, hogy egy teljes évig nem leszek otthon, és attól még jobban félt, hogy véletlenül Forksban akarom elvégezni még a főiskolát is. Nem próbált lebeszélni a tervemről, csak az elején, de szerencsére támogatott. Azt mondta, hogy neki a boldogságom a legfontosabb, de szeretné, ha majd haza jönnék párszor. Nem tudja kibírni a kislánya nélkül, én pedig szívtelenül a szemébe mondtam, hogy nem vagyok már kislány, és hogy felnőtt nőként akarok élni mostmár. Nem ellenkezett. Apu annál inkább.
Görcsösen szorongatta a kormányt és sokszor sóhajtott fel dühösen. Neki végképp nem tetszett, hogy egy kisvárosban akarom elvégezni a középiskola utolsó évét, amikor százszor jobb iskolák vannak Chicagóban. Hetekig csak veszekedni tudtunk egymással, és életemben először a sarkamra álltam és megkértem, hogy ne irányítsa az életem. Sőt, egyesen megparancsoltam neki, majd az arcomba ordította, hogy ne hisztizzek, ha nem lesz jó a suli. Na igen, Apu eléggé szigorú volt és mindennél jobban szeretett, és persze mindigis a legjobbat akarta nekem. A legjobb ruhát, a legjobb telefont, a legjobb szobát és a legjobb iskolákat, hogyha arra kerül a sor, akkor jól tudjak keresni. Ne kelljen más fenekét nyalnom, hogy pénzt kapjak – ahogy ő mondta.
Most mégis mindketten feszült csöndben ültek és bámultak ki a fejükből. Kissé bűntudatom volt, mivel biztos, hogy nagyon keményen megbántottam őket, de mostmár mindegy. Már nem volt menekvés.
- A hétvégén hazajövök, ha szeretnétek – mondtam halkan.
- Nem muszáj – mondta Apu. Még mindig dühös volt – Nem erőltetjük.
- Hadd jöjjön haza! - szólt közbe Anyu – De te döntesz, Norah. A te életed.
- Majd még meglátom – mondtam, majd az út további részében csönden ültünk.
Csak a reptéren beszéltünk pár szót, ez pedig három mondat volt; a szeretlek, a vigyázz magadra és a hívj. A bemondóból egy kedves női hang utasított, hogy a Port Angelesbe tartó repülőre fel lehet szállni.
Mégegyszer megöleltem a szüleimet, majd a kapuhoz siettem, ami mögött fel lehetett szállni a gépre. A gépen megkerestem a helyemet, majd leültem és arcomat a kezembe temettem és vettem pár mély levegőt. A torkomban gombóc kezdett nőni és szemeim megteltek könnyel, de nem sírhattam. Estére tartogattam.
Ekkor a mellettem lévő helyre leült valaki, mire én kihúzott háttal az illető felé fordultam. Egy 50 év körüli nő volt mellettem, aki fülig érő mosollyal fordult felém.
- Szervusz kincsecském – köszönt furcsa akcentussal – Valami gond van? - váltott aggódó hangnemre, arcáról a mosoly pillanatok alatt eltűnt.
- Nincs semmi gond, köszönöm – mosolyogtam – Csak kicsit kimerült vagyok – nevettem el magam fáradtan.
- Akkor aludj egy kicsit. Felébresztelek, ha leszállunk – paskolta meg a kezem, majd elővett egy újságot.
Én pedig azt tettem, amit mondott. Kicsit lejjebb csúsztam a székben, fejemet hátrahajtottam, szememet lehunytam és pillanatok alatt elaludtam.
Pár órával később felébresztett az idős hölgy és figelmeztetett, hogy hamarosan leszállunk. Megköszöntem neki, hogy felébresztett, majd szemeimet dörzsölve feljebb ültem. Hajamat összefogtam egy hajgumival, majd amikor lehetett felálltam és leszállás után az épületbe mentem. Ott megszereztem a bőröndömet és leültem a váróba megvárni Sandrát, mivel megbeszéltük, hogy értem jön.
Bő fél óra múlva egy harminc év körüli nő sietett felém a nevemet kiabálva. Ez volt Sandra, a keresztanyám, akinél megszálltam egy ideig.
- Norah! Nagyon sajnálom, hogy késtem, de el se fogod hinni, hogy mi történt.
Kezében egy kocsikulcsot szorongatott, miközben előrébb hajolt, hogy több levegőhöz jusson. Sötét színű tincsei az arcába borultak. Majd pár másodperc múlva kiegyenesedett, vállig érő tincseit a füle mögé tűrte, így rálátást kaptam finom vonású arcára és nagy zöld szemeire, úgy nézett ki, mint az anyám.
Érdeklődve pillantottam rá, miközben próbált szóhoz jutni és elmesélni nekem azt a hihetetlen történetet, ami miatt kis híján háromnegyed órát késett. Persze a szemei ki voltak festve, száján is ott csillogott egy leheletnyi szájfény, de még az ízléses és leheletfinom smink sem tudta eltűntetni az idő vasfoga által okozott apró hibákat. A szeme sarkánál lévő sza.rkalábakat, a homlokába vésődött ráncokat és a sápadtas bőrét. Persze a korához képest remekül tartotta magát, vékony volt és mindig a lehető legdivatosabb ruhákban járt. Ízig-vérig olyan volt, mint Anyu, le se tagadhatták egymást. Csak Anyu kicsivel több felelősségérzettel volt megáldva, de ez lehet, azért van, mert van egy lánya, Sandrának pedig nincs. Ki tudja.
- A mosógépem megadta magát és az egész fürdőszoba úszott. - tette homlokára a kezét – El sem tudod képzelni, hogy nézett ki. Muszáj volt feltakarítanom, mielőtt az egész ház elázik.
A nyelvemre ráharaptam, így magamba tudtam tartani egy jó beszólást, mivel Anyunak megígértem, hogy tartom a szám – amit Apu ellenzett.
- Legalább eljöttél – nevettem idiótán – Már kezdtem azt hinni, hogy itt kell éjszakáznom – álltam fel.
- Ugyan, dehogy – legyintett – És mi a terv? Egy jó kis buli a városban? - kacsintott rám.
- Csak aludni akarok – igazítottam meg magamon a kabátom.
Sandra ledöbbent arccal nézett rám, majd zavarában elnevette magát.
- Látom, nem vagy bulizós.
- Nem – ráztam meg a fejem – Időpocsékolás.
Sandra intett és a bőröndömet magam után húzva követtem a keresztanyám.
- Jó, hogy itt vagy, Norah – mondta Sandra mosolyogva a kocsiban – Samantha hogy van? - kérdezett anyámról – És Josh? - majd apámról.
- Meg vannak mindketten, köszönöm kérdésed – válaszoltam udvariasan.
- Teljesen meglepődtem, amikor felhívott Samantha, hogy hozzám költözöl. Majd kiugrottam a bugyimból – pirult el.
Nem szóltam semmit, csak megvontam a vállam. Szörnyen fáradt voltam, és letörten gondoltam a holnapi napra, amikor be kell vásárolnom a sulira. Reméltem, hogy Sandra nem jön velem.
- Holnap elmegyek veled vásárolni – mondta jókedvűen – Veszünk pár sulis cuccot, aztán eltáncolunk egy menő ruha boltba.
- Még az utazás előtt vettem magamnak ruhát – morogtam.
- Akkor majd magamnak vásárolok, te pedig nézed – vágta rá.
Láthatólag teljesen felturbózta Sandrát a vásárlás. Nem értem miért. Mármint én is szeretek vásárolni, de nem ennyire.
Az út további részében viszont csöndben ült mellettem. Ez jó is volt, mivel nem volt kedvem válaszolni az idióta kérdéseire és állandóan vigyorogni, mint a vadalma, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
A táj gyönyörű volt. Minden zöldben pompázott: a fák, a törzsüket borító moha, a lombsátor, a páfránnyal benőtt talaj. Minden zöld volt itt. Túlságosan zöld.
Végül megérkeztünk az új lakhelyemre. Azt hittem, hogy egy lepukkant házban fogunk élni, de tévedtem. Egy óriási családi ház előtt parkoltunk le. Mellettünk egy nagy fekete autó volt, ami az enyém volt.
A lakás olyan volt, mint Sandra. Zűrzavaros, ám mégis rettentően bájos. Sandra elmondása szerint az emeleten a folyosó végén van egy kisebb erkély, ahonnan remek kilátás nyílik az erdőre, és a hó borította hegyekre. A folyóson kívül volt egy fürdőszoba, egy konyha, és egy igen tágas nappali. Az emeleten pedig két hálószoba és egy közös fürdőszoba.
Sandra előrébb terelgetett és a lakás mindenegyes helységébe bekísért és elmondott mindenféle fontos dolgot. Elsőnek a nappaliba terelt.
Anya azt mondta, hogy nagyon kicsi lakásba fogok élni, de úgy látszik, hogy hazudott. Vagy pedig Sandra oldotta meg ügyesen, hogy a kis lakás nagynak tűnjön.
A nappali egyszerű volt, és halványsárga színű. Ahogy beléptünk a boltíven keresztül egyből a nagy ablakokkal találtam szembe magam. A jobb oldalon a fal előtt egy piros kanapé állt, mellette még két fotellal, egy dohányzó asztallal és ezek előtt volt – a bal oldali falnál – egy óriási plazma tévé. Az ajtótól balra volt egy nagy barna szekrény, és az ajtótól jobbra pedig egy íróasztal, ahol papírok és egyéb dolgok álltak. A szembe lévő ablak mindkét oldalán könyvespolcok voltak, amin különféle könyvek sorakoztak. Sandra elmondása szerint ABC sorrendbe vannak rakva, így nem kell szenvednem, ha kell egy könyv.
A nappaliból nyílt a konyha. Apró konyha volt, de ettől függetlenül lehetett benne főzni, sütni és még ami kell. A fal itt is halványsárga színű volt, a bútorok pedig bordó színűek voltak, a munkalapok pedig sárgák. Itt egy nagyon pici ablak volt, és volt a falnál egy apró asztal is, amin mindenféle főzéshez való cucc volt. Étkező asztal nem volt, így valószínűleg Sandra a hálószobájában vagy a nappaliban szokott enni. Az egyik sarokban pedig volt egy nagy, fehér hűtő, amin mindenféle hűtő mágnesek voltak, és papírok, meg egy bevásárló lista.
A konyha után felmentünk a lépcsőn, ami az emeletre kísért. Ott Sandra bekísért a fürdőbe és a mosdóba, és mutatott két polcot, ahova pakolhatom a cuccaim. Aztán egyenesen a szobámba vitt. Nem mutatta meg a hálószobáját, így sejtettem, hogy olyan kupi van bent, mintha egy bomba robbant volna, de nem szóltam érte. Azaz ő magánélete, így szó nélkül mentem be az új szobámba.
A szobában a falak halvány narancssárga színűek voltak. Az ajtóval szembe volt a francia ágy, amin volt két nagy párna, egy kisebb és egy óriási takaró, amin bordó színű huzat volt.
- Baldachinos ágyat akartam venni, de anyád lebeszélt róla – mondta Sandra.
A szobában barna színű bútorok voltak, egy nagy íróasztal, ahol volt egy kisebb lámpa. Ezen kívül volt még egy nagy ablak, ahonnan az utcára lehetett nézni.
Egy hatalmas sóhajjal vetődtem le az ágyamra és onnan figyeltem a szoba közepén álló keresztanyámat, aki idegesen tördelte a kezeit.
- Eltelt majdnem egy év, mióta ide jöttem. Nem váltottam sem állást, sem lakhelyet, de még pasiból se volt olyan sok – mondta büszkén – Az itteni férfiak eléggé csendesek. Talán a rezervátumban vannak helyes pasik, de azokkal nem kezdhetek ki - vigyorgott.
- Sandra! - vágtam hozzá egy kispárnát – Te sosem változol!
- Veled ellentétben nem. Amikor utoljára láttalak még csak 15 éves voltál. Most meg pillanatok alatt 18 éves vagy. Kész felnőtt nő – csapta össze tenyereit, majd visszadobta az ágyra a kispárnát.
- Az az idő elmúlt – mosolyogtam – De igazad van. Nagyon gyorsan elment az idő. Sose gondoltam volna, hogy itt végezhetem el a középiskola utolsó évét.
- Egyszerűen csak szerencséd van. Jó helyre születtél, a legjobb szülők lányaként.
- Lehet – vontam meg a vállam – És milyen a középiskola?
- Nem tudom – vonta meg vállait – Majd te mesélsz róla. Most hagylak kipakolni! Szia – fordult meg és kiment a szobámból.
Az ablak felé fordítottam tekintetem. Esett az eső és villámlott. Vehettem volna ezt rossz előjelnek, de nem igazán foglalkoztam vele.
Hátra dobtam magam és lehunytam a szemem. Pillanatok alatt halkan szuszogva aludtam el.
Később álmosan emeltem fel a fejem és egyből a falon lógó órára pillantottam. Reggel fél kilenc volt, ezért gyorsan kipattantam az ágyból és átvettem egy másik ruhát. A hajamat megfésültem, és a nappaliba siettem, ahol már Sandra ült egy cigarettát szívva és kávét szürcsölgetve, még pizsamában.
- Jó reggelt – mosolygott rám, majd arrébb csúszott és maga mellett megpaskolta a kanapét, jelezve, hogy üljek le.
- Neked is – ásítottam – Mikor megyünk vásárolni? - kérdeztem.
- Megiszom a kávém, átöltözök és mehetünk – mosolygott – Hogy aludtál az éjszaka?
- Köszönöm, jól – mosolyogtam – Van még kávé?
- Van. Menj, önts magadnak! - intett fejével a konyha felé.
A konyhában öntöttem magamnak kávét, amibe sok cukrot és tejet raktam. Az ablak felé fordultam és kis híján eldobtam a bögrét. Csak sűrű ködöt láttam, így egyből a klausztrofóbia kerülgetett. Itt soha nem lehet látni az eget. Mintha egy ketrecbe lennék zárva, és ez eléggé aggasztó volt. Egyből elszállt a jó kedvem, és láthatatlan súlyú rosszkedv nehezedett a vállaimra.