101. rész - Boldogtalan befejezés (Befejező rész)

 A könnyeimmel küszködve pakoltam a táskámba a legfontosabb cuccaimat. Kintről csak a csend hallatszódott, esetleg egy-két szipogás és pusmogás. Nyílván mindenki rám várt. A visszavonhatatlan és  bekövetkező búcsúra, esetleg a veszekedésre.

 A szívem összeszorult, és a falon lévő naptárra néztem. Pár nap múlva lesz a névnapom. Pont ekkor halt meg David is pár évvel ezelőtt. Pont ekkor vett egy hatalmas fordulatot az életem, és pont ekkor vesztettem el azt az ember, aki számomra a legfontosabb volt. Az emlék akaratlanul is lejátszódott a szemem előtt.

- David! Kérlek, ne csináld ezt! - könyörögtem a telefonba.

- Norah, te ezt nem érted – hallottam a vonal túlsó végéről fojtott hangját. - Te  ezt nem tudod felfogni. Én egy senki vagyok, még téged sem érdemellek meg.
- David – súgtam. - Fejezd be ezt! Gyere haza, és beszéljük meg! Hátha tudok...

- Nem! - szólt a telefonba emelt hangon. - Nem tudsz segíteni.
- Hát persze, hogy nem tudok, ha nem hagyod, bassza meg! - emeltem fel én is a hangomat, és a düh egyre jobban elhatalmasodott rajtam.

- Ne beszélj velem így, Norah! - szólt halk hangon, tudtam, hogy próbálja visszatartani a dühét.

- De, így beszélek veled – folytattam tovább. - Ha nem füveznél folyamatosan, ha végre egy kicsit rám figyelnél, akkor minden rendben lenne. Ó, de nem! Te akkoris hülye vagy és azt a kibaszott szart szívod folyamatosan! Hát nem érted, David? Elfogsz veszíteni így. Sőt, már el is veszítettél.
- Ne mondd ezt! Nem veszítettelek el – morogta.
- De, elveszítettél! Felejts el, David, örökre!

- Jó, Norah, abba hagyom. Csak, kérlek, ne mondd ezt! Abbahagyom, csak gyere ide és beszéljük meg.
- Tudod, hányszor hallottam már ezt? - kérdeztem már sírva. - Abbahagyom, beszéljük meg, szeretlek, imádlak – affektáltam David hangján. - Már elegem van ebből! Nem megyek sehova. Felejts el, jó? Legyen vége.
- Norah, nem lesz vége! Én szeretlek, értsd már meg! - hallottam kétségbeesett, mély hangját.

- Sajnálom, David.
- Ne! Gyere ide és beszéljük meg, kérlek. Ne hagyj el! Én nem tudok nélküled élni. Én... én öngyilkos leszek, ha elhagysz.
- Szeretlek! - súgtam, miközben a könnyeim már úgy hulltak, mint a záporeső, és kinyomtam a telefont.

 Remegő sóhajjal leültem az ágy szélére, és a kezembe temettem az arcomat. Közben kétségbeesetten kapkodtam levegő után, és valami elfogadható terv után kutattam a fejemben, hogy rendbe hozzak mindent. Mert én mindig mindent rendbe tudtam hozni. De most csődöt mondott az eszem. Semmi ötletem nem volt, csak menthetetlen vágyam az volt, hogy David itt legyen velem.

 Ekkor felkaptam a fejem, és egy hang folyamatosan azt súgta; „Öngyilkos leszek!”
- Úristen! - kiáltottam, és azonnal lerohantam a földszintre.

 Magamra kaptam a cipőmet és a kabátomat, és azonnal a szüleim kocsijába ültem. Beindítottam az autót, és padlógázzal a szálloda felé mentem, ahol David volt. Közben magamban azért imádkoztam, hogy egy zsaruval se találkozzak, mert még jogsim sincs.

 Fél óra alatt az óriási épület elé értem. Kipattantam a kocsiból, és hihetetlen gyorsasággal beszaladtam a recepcióra.
- Jó estét! Egy barátom itt szállt meg délelőtt – hadartam a fiatal recepciós nőnek.

 A nő tágra nyílt szemekkel végig nézett rajtam, majd megköszörülte a torkát és kedvesen elmosolyodott.
- Milyen néven foglalták a szobát? - kérdezte, és a monitor felé fordította a fejét.

- Öhh... David Enke – feleltem.

 A nő bólintott, és bepötyögte a gépbe a nevet. Pár másodpercig a monitort figyelte, aztán rám mosolygott.
- A 315-ös szoba, 6. emelet – közölte.
 Én pedig azonnal szaladtam a lift irányába, és pont szerencsém volt; ekkor nyílt ki előttem a lift ajtó, én pedig azonnal beugrottam és őrült módjára nyomogatni kezdtem a gombot, amibe egy fekete hatos szám volt belekarcolva.

 A lift ajtaja lustán bezárult, és lassan megindult a hatodik felé. A kezeim remegtek, és közben egész végig káromkodtam. Végül a lift kinyílt, én pedig azonnal kiugrottam, és elkezdtem szaladni a folyóson megkereseni a megfelelő ajtót. 312... 313... 314... 315. Megvan!

 Azonnal lenyomtam a kilincset, és belöktem az ajtót, és lemerevedtem. Egy test a szoba közepén, a vajszínű szőnyegen feküdt. A szemem megtelt könnyel, és lassan megindultam a test felé. Letérdeltem mellé, és a test vállánál fogva a hátára fordítottam. A test feje azonnal felém fordult, én pedig riadtan hátra estem és a lehető leggyorsabban másztam egyre hátrébb, mindaddig amíg a hátam össze nem ütközött a hideg fallal. David volt az! Mozdulatlanul feküdt a földön. Vastag ajkai szét nyílva, zöld szemei, melyek már nem csillogtak oly huncutul, rám irányultak.

 Kezemet a szám elé tettem, és könnyes szemmel néztem farkasszemet az élettelen testtel. Percekig, talán órákig ültem a falnak dőlve, könnyes szemmel. Végül térden csúszva David mellé kúsztam, és megböktem a vállát.

- David! - szólítottam halk hangon. - David, kelj fel! Oké, bevettem, jól becsaptál! Most már kelj fel! - nevettem el magam, aztán hirtelen lehervadt a mosoly az arcomról. - David! - ráztam meg a vállát kétségbeesetten. - David, kelj fel! Kérlek, könyörgöm! Kelj már fel! - kiáltottam. - Kérlek, ne! Könyörgöm! Kelj fel! - könyörögtem, miközben újra folyni kezdtek a könnyeim.
 Megragadtam a karját, aztán hirtelen el is kaptam a kezem. Ujjaimra valami meleg, és piros folyt. Kérdően lenéztem a kezemre, és eltátottam a szám. A vére volt az. David vörösen csillogó, drága vére volt az.

- David – nyöszörögtem, és az ölembe húztam az élettelen testet. - Kérlek, ébredj fel! - súgtam, és simogatni kezdtem selymes, barna haját. - Szeretlek! Kérlek szépen, kelj fel! Ne hagyj itt! Ne halj meg! - sírtam.
 Órákig ültem a hotel szoba közepén Daviddel az ölemben. Halkan sírtam, miközben David arcát simogattam. Ekkor valami rezgő érzést éreztem a combomnál. Benyúltam a zsebembe és a fülemhez emeltem a telefont.
- Norah, hol vagy? - hallottam Anyu aggodó hangját.
- David... - súgtam.
- Mi? Mi van Daviddel, Norah?
- Meg... meghalt... - súgtam, aztán sötétség borult a szemem elé.

 Megráztam a fejem, és letöröltem az arcomról pár könnycseppet, ami az erőfeszítésüknek hála – kitudtak szökni a szemem rabságából. Akadozva felsóhajtottam, és a vállamra kanyarítottam a fekete táskámat. Még egy utolsó pillantást vetettem a szobámra, aztán kiléptem a folyosóra. Hallottam a nappaliból kiszűrödő pusmogásokat, de a szavakat nem halottam. Talán nem is akartam.
- Még van két órám az indulásig – szóltam, mikor a nappaliba értem, mire a szobában ülök egyszerre rezzentek össze. - Lassan indulnom kell.
 Mindannyain bólintottak, én pedig végig néztem a nappaliban ülőkön. Az utóbbi időben minden percet úgy kezeltem, mintha különleges jelentőségű volna. Úgy figyeltem az arcukat és a hangukat, hogy soha ne tudjam elfelejteni. Tudtam, hogy legtöbbjüket soha nem fogom látni, és majd' megszakadt a szívem emiatt, de ennek így kellett lennie.

 Végignéztem Nicky vörösre sírt szemein, Sean kifejezéstelen arcán, Alice és Rosalie szomorú arcán, és tudtam; ha tudnának sírni, akkor már valószínűleg térden csúszva zokognának. Emmett idegesen tördelte az ujjait, és csakúgy mint Jasperé, az ő szemöldöke sötét ráncokba szaladt.

 Jó lett volna elmagyarázni nekik, hogy miért teszem mindezt. Jó lett volna elmondani nekik, hogy nagyon szeretem őket, még ha olykor ezt nem mutattam ki a megfelelő módon. Jó lett volna elmondani nekik mindazt, amit eddig még nem tudtam. De nem tettem semmit. Csak csendben álltam a falnak dőlve, és hallgattam a csendet.
- Norah – törte meg a csendet Alice szépen csöngő hangja. - Nem kell elmenned! - közölte halk, bársonyos hangon.
 Tudtam, hogy azért mondja ezt, hogy maradásra bírjon. Hetek óta ezt csinálja, de nem tudta elérni a várt hatást. Én továbbra is makacsul kitartottam a tervem mellet, és ellen tudtam állni Alice szomorúan csillogó, kiskutya szemeinek, és szívszaggató, könyörgő hangjának. Nagyjából mindenkinek ellen tudtam állni.
- Mennem kell – mondtam ezredjére. - Jobb lesz így.
- De kinek, Norah? - szólalt meg most az először Nicky, és rám nézett. - Kinek lesz jobb? Neked? Neked nem lesz az. Szenvedni fogsz, Norah, ígyis-úgyis.
- De idővel jobb lesz, Nicky. Te tudod a legjobban – Hangom már szinte könyörgő volt.
- És te is tudod, hogy nem ez a megfelelő mód arra, hogy megoldhasd a problémáidat. Miért futamodsz meg, Norah?
- Mert nincs más lehetőség – sziszegtem. - El... kell... mennem – szűrtem ki a fogaim közül a szavakat.
 Azzal felvettem a cipőmet, intettem a többieknek, aztán kiléptem a lakásból. Sietve, jóformán szaladva tettem meg az utat a liftig. A cipőm sarkának kopogása hangosan visszhangzott az élettelen folyosón, de nem érdekelt.
 Őrült módjára nyomogatni kezdtem a lift hívógombját, miközben a torkomban lévő gombóc egyre nagyobb lett. Menekülni akartam.
- A franca, gyere már! - ordítottam dühösen, és tudtam; ez a düh nem a hívógombnak szól, hanem nekem, az életemnek, és a sorsnak, amiért ilyen gonoszul elbánt velem.
 A lift lassan felért a hatodik emeletre. Én közben nagyokat nyeltem, és próbáltam visszatartani a sírást. Az lift ajtó kinyílt, és ezzel egy időben egy gyönyörű hang csengése ütött meg a fülemet:

- Norah – szólított a nevemen.
 A gerincemen végig futott a hideg. A testemen lévő összes szőr merőlegesbe állt, és a szívem is őrült módjára kalimpálni kezdett, közben a szemem megtelt könnyel. Tudtam, hogy kié ez a hang. Ezt a hangot még akkor is megismerném, ha éppenséggel a halálomon lennék. Ezt mindig és mindenhol megismerném.
- Ne menj el! Nem ez a megfelelő út a problémáid megoldásában – kezdte ő is a szentbeszédet.
- Nincs másik út, Edward – szóltam, és most először mertem felnézni az arcába.
 Arca sápadt volt. Sápadtabb, mint általában. Szemei alatt sötét karikák díszelegtek, és a szeme olyan sötét volt, mint az éjszaka, mint a halál. És benne oly mértékű fájdalom, amit el se tudtam képzelni.

 Némán nézett rám. Láttam a tekintetében, hogy szörnyen fáj ez neki. A búcsúzás, az, hogy itt fogom őt hagyni, egyedül. Mozdulatlanul álltam, és úgy néztem tökéletes arcát, mint egy művész a legtökéletesebb műalkotását. Elraktároztam magamban hideg és selymes bőrének érintését, a bronzvörös haját, a szemeit, melyek olykor a vesémbe láttak. Az egész lényét elraktároztam magamban, hogy évekkel később is emlékezzek rá.

- Sosem... - csuklott el a hangom. - Sosem foglak elfelejteni – sóhajtottam. - Edward – ejtettem ki a nevét oly lágyan, hogy még a térdem is beleremegett.
 Edward nem szólt semmit, csak halványan bólintott egyet. Még a tekintetét is levette rólam, és helyette vakon a padlót kezdte bámulni. Pár percig csak némán merültem el újra arcának gyönyörűségében, amikor egyszer csak a kezem megfogta az övét.

 Meglepetten nézett vissza rám, de azért az összekulcsolta az ujjait az enyéimmel.
- Hiányozni fog a belőled áradó meleg – közölte halkan. - Az egész lényed hiányozni fog.
 Úgy állt előttem, mintha megbabonázták volna. Az egyik keze gyengéden fogta az enyémet, a másik kezével pedig puhán az arcomat simogatta.
- Nem tudom elhinni, hogy ilyen gyorsan történt minden. Azt hiszem, túl gyors volt – merengett. - De egyáltalán nem bántam meg. Az az éjszaka megváltoztatta az életemet, és én ezért hálás vagyok.

 Tudtam, hogy miről beszél. Arról az éjszakáról beszél, amikor először kerültünk közelebb egymáshoz lelkileg és testileg egyaránt. Az emlék már vagy századjára játszódott le a szemem előtt.

 A dolgok menete hatalmas fordulatot fog venni. Ez a mondat járt a fejemben, mikor este beléptem a szobámba, nedves hajamat dörzsölgetve. Furcsa érzés volt ott lenni, a szobámban, miközben Ő a szobában sürgött-forgott. Azon az estén eltűntek a képek, az emléktárgyak és maga Bella jelenléte, ami mélyen átjárta eddig Edward lelkét. Nem értettem, miért akart ennyire maga mellett tartani. Hiszen eddig boldog volt, kiegyensúlyozott életet élt és utánam is ugyanezt tehette volna, mégis betegesen ragaszkodott hozzám. Szó nélkül kisétáltam volna az életéből, hiszen teljesen feleslegesnek éreztem magamat, Ő viszont minden egyes mozzanatával azt üzente, hogy igenis fontos voltam neki.
 Az utolsó gyertya meggyújtása után mosolyogva pillantott rám hátra. A szobát a füstölő kellemes illata lengte be. Biztosan azért csinálta, mert rengeteget mesélt nekem arról, hogy sok filmben látta, amint a barátok, szerelmesek fűszeres illatú füstölgők mellett érezték magukat a legjobban és nyíltak meg egymásnak. És valóban, nem virág volt, nem vanília, nem is fahéj. Fűszeres aromája volt. Ha nőként viselkedtem volna, akkor valószínűleg kilöktem volna az ablakon, azt kiabálva, hogy szörnyen megalázott. Barátként azonban csak megmosolyogtam az igyekezetét és finoman megdicsértem a füstölő rendkívűl kellemes illatát. Barát voltam, az is akartam maradni, így nem viselkedhettem sértett kisasszonyként és azt sem tehettem volna meg, hogy duzzogva üljek le az ágy mellé. Néma csendben befeküdtem az ágyba, magamra húztam a takarót és onnan figyeltem, ahogyan lázasan olvas Sandra gondolataiban. Aztán lekapcsolta a villanyt és csillogó szemekkel térdelt elém, mint egy kis gyerek, aki hallani akarta a dicséretet.
- Gyönyörű - mondtam halkan, miközben tekintetemet végig futattam a gyertyákon.
- Az első estét muszáj megszépíteni, amíg van időnk - sóhajtott fel, majd mellém dőlt.

 Egészen sötét volt a kis szobában, a gyertyák lángja haloványan pislákolt, kisérteties árnyékokat vetve a falra. Minden csendes volt és békés. Egy valódi, nyugodalmas őszi éjjel volt. A nyitott ablakon betódult az üdítően hűvös levegő. A külvilág, a város zajai megszűntek létezni és úgy éreztem magam, mintha otthon lettem volna. Semmiféle különbséget nem éreztem. Még Edward is ott volt mellettem, elfoglalva helyét az oldalamon. Abban a percben azt kívántam, hogy minden estém ugyanilyen legyen. Minden egyes nap mellette ébredjek, vele nevessek, sétáljak az erdőben a fák alatt az Ő oldalán. Aztán lefekvéskor megállapítsam, hogy nincsen honvágyam és remekül érzem magam mellette. Akár életem végéig folytatnám ezt. Mindegy egyes nap egy új kalandot ígért. Olyan kalandokat, amiket még sosem éltem át. Olyanokat, amelyeket sem sem a családommal, sem a barátaimmal nem tapasztalhattam meg. Némán sorolgattam magamban az élmények tárházát, cseppet sem figyelve Edwardra, aki még mindig engem nézett, miközben gondolkozott.
- Min gondolkodtál el? - kérdeztem.
- Keresem a jó érveket, hogy meglátogathassalak – mosolyodott el, bár szerette volna azt mondani, hogy sürgősen fel kell hívnia Bellát, hogy megkérdezze, hogy hogy van és hogy elmondja neki, hogy szereti és csak rá gondol.
 Azt mondtam volna neki, hogy hívja fel a Őt, vagy pedig szálljon kocsiba és menjen Phoenixbe Bella után, ám valami olyan abszurd kérdéssel álltam elő, ami gyökeresen megváltoztatta az addigi kapcsolatunkat.
- Edward, szívták már ki a nyakadat?
- Tessék? - kérdezte vigyorogva, minden gyanú nélkül.
- Jól hallottad. Csinálta már neked valaki? - ismételtem higgadtan, mégis egy csintalan mosoly villant át az arcomon.
- Arról biztosan tudnál - mosolygott – Nem, nem csinálták még nekem soha.
- És kipróbálnád? - csillantak fel szemeim.
 Edward csak bólintott. Ám én mégis megijedtem.
- Edward, ne legyél ostoba! - ráztam meg a fejem ellenkezve – Neked ott van Bella és nekem... Brian.
- De ez nem számít megcsalásnak – győzködött most Ő.
- Felejtsd el! Ilyet nem lehet. Így nem.
- Hogy?
- Nem ugorhatunk bele ebbe ilyen hirtelen - ingattam meg a fejem.
- Norah, legyél végre bátor. Olyannak ismertelek meg, aki nem hátrál meg - mosolyodott el.
 Bele haraptam az ajkaimba, miközben fölém hajolt. Nem tudtam gondolkodni, ellenkezésre és menekülésre pedig végképp nem maradt erőm. Némaságra ítélve figyeltem, ahogyan az egész életemet megváltoztatni készült. Brian és a többiek eltűntek. Éreztem, hogy a szívem hevesen zakatolt. Kezeimmel belemarkoltam a lepedőbe, féltem. Igen, féltem, de valahol vártam, hogy igazán hozzám érjen.
- Fájni fog? - kérdezte halkan, mire elmosolyodtam.
- Nem - ráztam meg a fejem, majd kezével gyengéden elfordította az államat a jobb hozzáférhetőség kedvéért. Valószínűleg Ő maga sem tudta, hogy mit és miért csinált. Csak cselekedett, én pedig remegve vártam a következő lépést.
 A legutolsó pillanatig hittem, hogy csak egy kis szórakozásról volt szó. Semmi érzelem, belső késztetés, vágy meg sem fordult a fejemben. De abban a másodpercben, ahogy hűvös ajkai a nyakamra tapadtak, elveszett minden gondolatom. Megszűnt minden, mintha egy új dimenzióba léptem volna, vele együtt. Nem arról volt szó, hogy a szűzies vámpírfiú átlépte a határait, sem pedig arról, hogy a csendes lány valami olyat tett, amiről álmodni nem mert volna. Különleges pillanat volt. Egy életre szóló kapocs született meg és mindkettőnk élete hatalmas fordulatot vett.
 Hirtelen csak erre tudtam gondolni, aztán arra, hogy milyen remek érzés, ahogyan finoman végig szánkázott ajkaival a nyakam ívén. Őrjítő volt egyszerűen, éreztem, hogy Ő is kizárta a világot, ahogy én.  Szemei csillogtak és talán még a kezei is megremegtek. Érzelmek millióit szabadította fel bennem. Legszívesebben felkiáltottam volna a boldogságtól, öleltem volna, kezeimet végighúztam volna a hátán, egészen az arcáig, mégis mozdulatlan maradtam. Csak néhány sóhaj szakadt fel belőlem, mikor már szinte el tudtam volna égni egy-egy célt talált érintésétől. Aztán véget ért a pillanat... Ajkai elszakadtak tőlem, ahogy kezei is lecsúsztak az arcomról. Hirtelen a csalódottság érzése uralkodott el rajtam. Most fel fog kelni mellőlem és kisétált a szobából. Talán csak ez volt a célja, egy kicsit megmutatni, milyen lehet vágytól reszketni, mégis fájdalmas mozdulatlanságra ítélve feküdni. Megtudni, milyen lehet szenvedni az elfojtott érzésektől. Vagy egyszerűen csak kíváncsi volt. Lehet, hogy örömöt jelentett neki, hogy egy tapasztalt lányt avathatott be az ügyetlen “szerelem titkaiba”. Kezeim elernyedtek. Az érzékek tomboló vihara hirtelen elült a lelkemben, mintahogy testem sem égett olyan forró lázban, mint percekkel ezelőtt. Hiába kutattam a szemeiben, nem láttam semmit. Abbak a köztes állapotban járhatott, mint én. Mikor már nem tudta egyikünk sem, hog barátként, egy közös titok őrzőjeként vagy szerelmesekként tekintsünk egymásra. Régen azt hittem, hogy létezik barátság és szerelem. A kettő pedig teljesen más, nem összekeverhető. Ebben a pillanatban azonban rá kellett jönnöm, hogy az édesapám téves megállapítást fogalmazott meg. Igenis volt kettős állapot, mikor egyszerűen nem tudod eldönteni, hog akkor most vajon mit érzel és hogyan nézz a másikra. Ennek következményeként pedig semmi rossz nem várt rám, semmiféle kötelezettség, elvárás, még bűnt sem követhettem el. Így mikor Edward azt kérte, hogy viszonozzam az apró gesztusát, aprócska ellenkezés után a lehető legnagyobb örömmel tettem eleget a kérésének. Határtalan odaadás és lelkesedés vezérelt, és persze a szikra is újra fellobant, mikor megéreztem karjait a derekamon. A kezdeti ügyetlen mozdulatok egy idő után megszűntek, percekkel később pedig már úgy sóhajtottam a nyakába, mint egy valódi, igazi nő, aki szinte egész életében ezt csinálta.
- Várj! – tolt el lihegve magától – Mi lenne, ha...? Mit szólnál ahhoz, ha megcsókolnálak? - kérdezte.
- Erről eddig nem volt szó.- ráztam meg a fejem, miközben félve pillantottam az engem ölelő karokra. Esélyem sem volt.
- Kérlek. Esküszöm, hogy nem lesz baj - kezdett bele ismét a győzködésbe – Most sem volt. Sosem hazudnék neked.
- Nem arról van szó, csak ez egy sokkal mélyebb dolog – okoskodtam.
- Nem foglak bántani - súgta édesen.
- Akkor sem lehet. Nem tudhatod, hogy milyen lesz.
- Félsz, hogy Bella haragudni fog? - tette fel a kérdést csendesen, mire halványan bólintottam.
- Nem fogja megtudni. Ne félj! - magyarázta türelmesen – Ez más lesz, Norah. Kérlek!
 Tudtam, hogy mire értette a “más” szót. Ez tényleg az volt. Ha egyszerű szórakozás lett volna, akkor nem reszketett volna egyikünk sem, nem öleltük volna át egymást. Napokkal ezelőtt átléptük a határt, csak most tudatosult mindkettőnkben. Így mi értelme lett volna az ellenkezésemnek? Csak gerjesztettem volna benne a vágyat, ahogy magamban is. Akartam Őt. Mindennél jobban akartam.
- Rendben - hunytam le a szemeimet, ezzel beletörődve abba, hogy a következő pillanatban valami olyasmi fog történni, ami darabokra tör bennem mindent, amit magamban megalkottam a fiú-lány barátsággal kapcsolatban. Azt hittem, hogy nem fog megtörténni. Ám ha mégis akkor tudni fogom, hogy kivel, mikor és hol. Ám a tópart és a szőke herceg helyett Forks városában, egy ház szobájában, egy olyan herceggel, aki nem volt se szőke, se kék szemű, ló helyett is csak a családja volt. Ám valahogy mégis valódibb és mesésebb volt minden elképzelésemnél. Mert valahol az enyém volt. Engem szeretett, az ismeretlen lányt. Én pedig Őt, a herceget, aki egyik mesébe sem illet bele, mégis csodálatosabb volt a többinél. Ezek voltunk mi, meg persze a történet, amit együtt írtunk meg.
 Furcsa, egyben mégis fantasztikus érzés volt. Sokkal valódibb, mint a filmekben. Ajkai forrón tapadtak az enyéimre. Ismét jött a szárnyalás, a boldogság és az a felemelő tudat, hogy most igenis életemben először csókolt meg egy vámpír. Azonban rövidesen elvált tőlem, el is mosolyodott azon, ahogy kaptam volna utána, még, mohón, egyre többet kívánva.
- Mi lenne, ha most becsúsztatnám a nyelvemet is? - kérdezte vigyorogva – Nyugi, nem fog fájni.
- Gonosz vagy.- mosolyodtam el, de azért kicsit kinyújtottam a nyakamat.
- Ennyire jó volt? - hajolt közelebb és borzongatóan a kulcscsontomra lehelt.
- Direkt csinálod - mondtam elnyújtottan.
- Szóval...? - tekintete az ajkaimon időzött el ismét.
- Rendben. - bólintottam sokadjára immáron ezen az estén, hagyva, hogy az uralma alá hajtson.
 Az elkövetkező mozdulatokat, az éjjel megtörténteket, a sóhajtásokat, borzongásokat, minden érzelmet Ő váltott ki belőlem. Nem bántam. Egyáltalán nem bántam. Életem leggyönyörűbb estéje volt.
 Elhatároztam magamban, hog bármi történik velem, akármilyen messzire sodródom tőle, akárki lesz az oldalamon, senki és semmi nem férkőzhet a helyére. Még akkor sem, ha gyűlölni fogom Őt. Örökre belevéste magát a szívembe és a lelkembe egyaránt. Azon az estén hűséget fogadtam magamban. Attól a perctől egészen a halálomig csak az övé vagyok. Senki másé.

 A mai napig ő volt számomra az a férfi, akit a világon a legjobban szerettem. A mai napig az övé vagyok, és senki másé. Hiába sodort minket az élet most olyan útra, ahol búcsúzkodnunk kell.
- Nem szeretek búcsúzkodni – törte meg a csendet Edward lágy, dallamos hangja.
 Felnéztem rá, és kérdően össze vontam a szemöldököm.
- Igazából nem is értem ki volt az az ember, aki ki találta ezt. Biztos valami hülye lehetett – nevette el magát, én is kuncogtam egy kicsit. - Nincs rosszabb érzés, amikor búcsúzni kell – folytatta tovább kifejezéstelen arccal. - Megköszönni, lezárni, elválni majd elbúcsúzni.
- Pont ez történik most is – szóltam halkan.
- Igen – bólogatott egyetértően. - Az ember csak néz okosan, és várja, hogy a másik mondjon valamit. Valami szépet. Valami jót. De erre nincsenek szavak. Nem lehet mit mondani.
- Nem is kell – mosolyogtam rá szelíden. - Nem kérem, hogy búcsúzz el!
- De, el kell búcsúznom – felelte makacsul. - Hisz elmész ki tudja hány évre.
- Örökre – közöltem.
- Ne mondd ezt! - szidott le halkan. - Hiszek abban, hogy vissza fogsz még térni.
 A torkomban lévő gombóc a felszínre tört, és a szemeimből könnyek kezdtek hullni. A szám lekonyult, és keserves sírásba kezdtem.
- Edward... - súgtam elfúlóan. - Én nem fogok vissza térni – jelentettem ki valamivel érthetőbb és hangosabb hangon.
- Most még ezt mondod. De tudom, hogy évek múlva megfog változni a véleményed. És én itt leszek, hogy újra veled lehessek. Hogy újra boldogok lehessünk. Együtt – magyarázta.
 Tudtam, hogy még maga se gondolja komolyan ezeket a dolgokat. Tudtam, hogy tudja; tényleg nem fogok vissza jönni erre az isten átkozta helyre. Csak reménykedni akart, csak hinni akart abban, hogy egyszer meg fog változni a véleményem, és tényleg vissza fogok jönni. Hogy újra boldogok lehessünk. Együtt – ahogy ő mondta.
- Edward – szóltam, és két kezembe fogtam bársonyos arcát. - Mi nem vagyunk egymásnak valók. Az én világom nem neked való. - Lassan és tisztán ejtettem ki a szavakat, hogy végre felfoghassa.
 Halványan bólintott. A szája alig láthatóan megvonaglott. Teljesen ledermedve állt előttem, miközben fekete szemei az enyéimbe fúródtak.
- Sajnálom, Edward – súgtam, és újra folyni kezdtek a könnyeim.
 Halványan megrázta a fejét, és láttam az arcán, hogy ellenkezni akar, de még idő előtt félbeszakítottam:
- Mi nem vagyunk egymásnak valók, Edward – ismételtem újra.
 Mozdulatlanul álltam, és úgy néztem mélyen fájdalmas tekintetébe. Edward állta a tekintetem, miközben a szája elvékonyodott egészen kicsire. Arca kifejezéstelen volt, mintha minden érzést letöröltek volna az arcáról. Mintha meghalt volna...
 Az egész testem elzsibbadt. Nyaktól lefelé semmit se éreztem, csak Edward bőrének hideg érintését, de még ezt is egészen haloványan. Semmit sem érzékeltem. Csak a fejemben lévő zsongást, Edward jelenlétét és kellemes illatát.
- Nagyon szeretlek, Norah. Sosem foglak elfelejteni. Remélem tudod – mondta halkan.
 A térdem megremegett. Hallottam, ahogy a fülem mögött a vérem hangosan dobog.
- Én is nagyon szeretlek. Sosem foglak elfelejteni – hadartam, aztán zokogva a nyakába borultam.
 Ő elöszőr meglepetten állt, aztán karjait szorosan a derekam köré fűzte és magához szorított. Én az ingjét markoltam, és a fejemet kemény vállába fúrtam, miközben szívszaggatóan zokogtam.
- Norah... - súgta. - Ne menj el!
- De – toltam el magamtól hirtelen. - El kell mennem.
- Megcsókolhatlak? Utoljára? - kérdezte lehajtott fejjel, a pillái alól felnézve rám.
 Bólintottam. Tett egy lépést felém, majd mindkét kezével megfogta az arcomat. Közel hajolt, és pár másodpercig csak a szemembe nézett. Fátyolos tekintettel álltam a tekintetét, aztán nagyon lassan lehunytam a szemem, ahogy Edward arca egyre inkább közelebb került az enyémhez. Éreztem, ahogy ajka az enyémhez ért, nagyon gyengéden, alig érezhetően. Mindaketten össze rezzentünk, és másodpercekig csak mozdulatlanul álltunk. Majd Edward újra megcsókolt. Most már valamennyivel erősebben, de mégis oly gyengéden, hogy az egész testem bele bizsergett. A szívem őrülten dobogott, majdnem átszakította a mellkasom. A gerincemen végig futott a hideg, és szédülni kezdtem, ezért karjaimat a nyaka köré fontam és megkapaszkodtam benne. Ajkaink mozgásba lendültek, és egyre mohóbban csókoltuk és öleltük a másikat. Sokkal erősebben ölelt magához, mint eddig. Kétségbeesetten ölelt és csókolt.
 A szememből újra ömleni kezdtek a könyeim. Lassan csorogtak le az arcomon, így a bőröm és a csókunk pillanatok múlva nedves lett a sós könnycseppektől. De nem érdekelt. Csak szorítottam magamhoz Edwardot, és olyan mohón csókoltam édes ajkait, mintha az életem múlna rajta. Ebbe a csókba szinte az egész életemet bele adtam, és azt hiszem, ő is.
 Aztán nagyon lassan elhajoltam. Egy utolsó csókban forrtunk össze, aztán végleg elengedtük egymást. Könnyes szemekkel néztem fel rá, és éreztem, hogy már a zokogás szélén állok. Edward csak üres tekinettel nézett rám.
- Mennem kell – szólaltam meg először percek múlva, nyugodtabb hangnemben.
 Edward bólintott, és odébb állt, hogy betudjak szállni a liftbe. Hálásan biccentettem, aztán beléptem a liftbe, de Edward megragadta a karom, én pedig kérdő tekintettel néztem rá.
- Utoljára mondom; maradj itt, kérlek! - kérlelt halkan.
 A torkomban a századik gombóc nőtt, és századjára tört a felszínre.
- Mennem kell, Edward – nyöszörögtem. - Hagyj elmenni! - motyogtam, és megtöröltem az arcomat.
 Aztán gyengéden ki akartam húzni a kezemet az ő keze rabságából, de nem tudtam. Erősebben próbáltam, de akkor se ment. Végül valami erőnél fogva sikeresen elrántottam a kezem, és még egy utolsó sajnálkozó pillantást vetettem Edwardra.
- Isten veled, Edward! - mondtam csöndes és békés hangon, majd beszálltam a liftbe és megnyomtam a gombot.
 Edward csak mozdulatlanul állt, és mélyen a szemembe nézett. Én viszonoztam a pillantásást, és mindaddig néztünk egymás szemébe, amíg a lift ajtaja be nem zárult. Akkor sóhajtva neki támaszkodtam a lift falának, és mélyeket lélegeztem, hogy lenyugodjak.
 Amikor kinyílt a lift ajtaja, én azonnal szaladni kezdtem a kijárat felé, és egészen a kocsimig rohantam. Ott megálltam, és felnéztem az ablakomra, ami a parkolóra nézett. Mindenki ott állt az ablakban, kivéve Edward. Mindannyian szomorúan néztek le rám.
 Integettem nekik, aztán beszálltam az autóba és elindultam a reptér felé. Sikerült pár percig elterelni a figyelmemet a forgalommal, de az agyam akaratlanul is levetítette előttem a múlt képeit.
 Eszembe jutott, hogy mi történt két évvel ezelőtt Rosalie esküvőjén. Az emlék ugyanúgy élt bennem, mintha minden tegnap történt volna, nem pedig két évvel ezelőtt. Akkor határozta el Edward, hogy kikészíti Matthew-t, a volt barátomat, és akkor közölte: én csakis az övé vagyok, és harcolni fog értem.

- Harcolni fogok érted – jelentette ki.
- Mi?! - visítottam.
- Szerinted miért beszélgetek Matthew-val? Megakarom ismerni. Megakarom ismerni a vetélytársam, és...
- Matthew nem a vetélytársad, Edward – szóltam közbe.
- Ó, igen? - vágott meglepődött fejet. - Ha nem lenne a vetélytársam, akkor most az enyém lennél.
- Edward, fejezd be ezt!
- Nem! - mondta határozottan. Riadtan néztem rá. - Belefáradtam már abba, hogy második legyek.
- Jó lenne, ha ezt kivernéd a fejedből. Szerinted én nem fáradtam bele régen abba, hogy második vagyok? És hisztiztem? Nem. Mert tudtam, hogy neked rosszul esne, és nem akartam fájdalmat okozni. De te? Te hisztizel, és folyamatosan bántasz avval, hogy tönkre teszed az életemet. Utállak, Edward! Ilyen utálatos még sose voltál. Miért csinálod ezt? - keltem ki magamból, és könnybe lábadt a szemem.
- Hát nem érted, Norah? - lépett közelebb Edward, és kezével letörölte a majdnem felszáradt könnycseppemet. - Én szeretlek, és te is engem. És nekünk együtt kell lennünk. Alice is látta, hogy...
- De Alice látomásai változnak. Mi van, ha én nem akarlak téged? - néztem föl rá.
- Harcolni fogok érted, Norah. Mert szeretlek téged, és te ez ellen nem tehetsz semmit – jelentette ki határozottan. Riadtan néztem rá, és a félelem maga köré zárt.

 Ezután szörnyen megharagudtam rá, és ezt Edward jól tudta. De nem érdekelte, makacsul kitartott a terve mellett; elfog szakítani Matthew mellől. Ez kezdetben nehezen ment neki; először folyamatosan hivogatott, virágot és csokit küldött nekem, amit Matthew nem nézett jó szemmel, de nem szólt soha semmit. Engem pedig hidegen hagyott a próbálkozásai. Nem foglalkoztam vele, illetve nem akartam. Aztán Matthew-nak újra el kellett utaznia, Edward pedig azonnal beállított hozzám a megbocsátásomért könyörgve.
 Végül megbocsátottam neki, és szerelmes liba módjára repültem vaskarjaiba. Egy félreérthető pozíció közepette nyitott be Matthew, akkor buktunk le először és utoljára. Volt veszekedés a fiúk között, és úgy beszéltek rólam, mint egy használati tárgyról. Aztán Edward elment, mondván; hadd beszélgessünk. Matthew pedig szakított velem.

- Matthew, nem kell ezt tenned – szóltam neki csendesen. - Ne legyen vége!
- Szerintem meg igen – mosolygott rám halványan. - Nem vagyunk egymásnak valók. Igazából már az elejétől fogva tudtam, hogy közted és Edward között van valami – szólt, és megállt a pakolásban. Üveges tekintettel nézett maga elé, majd folytatta -, valami kapocs, ami olyan erős, hogy még én se tudtam és nem is tudom elszakítani. Mintha ti egymásnak lennétek teremtve – rázta meg a fejét vigyorogva.
- Lehet – motyogtam.
- Norah, légy boldog vele! - mosolygott rám bíztatóan. - Köszönöm a szép éveket! - kacsintott rám, aztán homlokon csókolt és kilépett az ajtón. És tudtam; sohatöbbé nem fogom őt látni.

 Ez történt egy évvel ezelőtt. Összejöttem Edwarddal, és nem mindig voltunk boldogok együtt. Nagyon sokat veszekedtünk, és valami mindig azt súgta, hogy feleslegesen vagyok itt.
 Ez alatt az egy év alatt nagyon sokat gondolkoztam, és az őrült eszem terelgetett erre az útra, amin jelenleg járok. Rájöttem, hogy nekem nem Edward mellett van helyem. Rájöttem, hogy én itt már csak szenvedek. Egy ilyen gondolkozós pillanat közepette határoztam el: elköltözöm Forksból, és visszamegyek Chicagóba.
 Igazából mindez szörnyen gyorsan történt. De hetekkel később is kitartottam a tervem mellett. Elmondtam Cullenéknek, Nickyéknek és a szüleimnek a tervemet. Cullenék és Nickyék nem örültek. Őszint szólva teljesen ki voltak borulva, és egy nap szinte százszor mondták; maradj itt, Norah! A szüleim nem szóltak semmit. Ők örültek, hogy végre haza megyek, de az már nem tetszett nekik, hogy itt hagyom a legjobb barátaimat, a másik családomat. De amúgy szeretettel vártak haza.
 Edward fogadta a legjobban a hírt. Ő először le döbbent, nem akarta felfogni a dolgok állását. De emellett nem veszekedett velem. Csak feltett pár kérdést, aztán gyöngéd próbálkozásaival le akart beszélni erről az abszurd tervről, de én makacsul kitartottam a tervem mellett. Végül több hét után csak úgy, mint Edward, a többiek is beletörődtek a dologba. Csak az utolsó napon akartak utoljára beszélni velem, vagyis ma. De nem sikerült nekik.
 Nem tudtak maradásra bírni, és ez szörnyen rosszul esett nekik, megbántottam őket. De már nem volt menekvés. Már elhagytam Forks-t, Cullenéket és azt a személyt, akinek a világon a leghálássabb voltam, és akit a világon a legeslegjobban szerettem, Edwardot. Örökre...

Vége...

FOLYTATÁS ITT! (katt rá!)

100. rész

- Megyek tele tömöm a belem. Táncolunk majd? - mosolygott rám Matthew.

 Még pár másodpercig Edward méreggel teli topáz színű szemébe néztem, aztán egy sóhajtással együtt elfordítottam a fejem.
- Aha. Csak még átöltözök – feleltem halkan, de nem néztem rá. Fehér ingének gallérját bámultam.
 Matthew bólintott, majd homlokon csókolt és elment. Nekem pedig a szemem könnybe lábadt, és ajkaimat össze szorítottam. A tüdőm visított az ürességtől, és a szívem is épp most tört darabokra. Hallottam, ahogy puha darabjai a bordáimnak ütköznek.
 Egy könny teljesen elhomályosította a szemem, és lefolyt az arcomon. Hideg nedvesség fojt végig az arcomon, és végül leesett és az alsó ajkamra csöppent. Beszívtam a szám, és éreztem a számban a könnyem sós ízét.

 Ekkor kiborultam. Az ajkam lekonyult, és a torkomból hangos remegő sóhaj szaladt ki. A körülöttem lévő személyek kérdően felém fordultak, de nem fordítottam rájuk nagyobb figyelmet. Rohanni kezdtem a legközelebbi mosdó felé. A szemem sarkából láttam még, hogy Edward aggódva néz utánam.
 A fürdőszoba ajtó hangosan csapódott be mögöttem, de ezt a kinn lévő zajok miatt nem nagyon lehetett hallani. De igazából nem is érdekelt. Most semmi nem érdekelt.
 Zihálva vettem a levegőt, és a csapnak támaszkodtam. Lehajtott fejjel próbáltam levegőhöz jutni, miközben a könnyeim záporozni kezdtek. A lélegzetem egyre gyorsabb lett és én csak ráztam a fejem, mint egy őrült.
 Nem akartam ezt. Nem akartam így élni. Azt akartam, hogy Edward szenvedjen helyettem is. Azt akartam, hogy Edward helyettem ordítson a fájdalomtól. Sajnálatot éreztem, és legszívesebben az egész átkozott világot a pokolra küldtem volna.
 Miért kell ennyire szenvednem? Miért kell ennyire gonosz világban élnem? Miért kell mindig abba bele szeretnem, akibe nem kéne?
 Ekkor tört el igazán a mécses. Lehunytam a szemeimet, és hangosan felzokogtam. Közben folyamatosan üvöltöttem fájdalmamban. Karjaimmal átöleltem a testem, és a lábaim megadták magukat. Nagyon lassan leguggoltam, végül fenekem a hideg csempén találta magát, és hátamat a jéghideg kádnak támasztottam.
 Sajnáltattam magam. Sírtam, zokogtam és közben a fejemet ráztam. Felhúztam a térdeimet, és fejemet a rájuk hajtottam. A ruhám pedig egyre jobban nedves lett a folyamatosan ömlő könnyeim miatt.

- Hol voltál, Norah? - kérdezte Alice csípőre tett kezekkel.

- Csak átöltöztem – vontam meg a vállam, és egy öntöttem magamnak egy kis whiskyt. Aztán meggondoltam magam, és a majdnem teli üveget fogtam meg.
 Alice sajnálkozó tekintettel nézett rám, majd hideg kezét a vállamra tette.
- Hagyj most, Alice! - szóltam neki gorombán, és lelöktem a vállamról finom kezét.
 Majd hátat fordítottam neki, és elvettem a pultról a piros Marlborót, nem foglalkozva, hogy kié. Azzal megfogtam az üveget, és kiviharoztam a házból.
 Kimentem a teraszra, és számba vettem egy cigarettát. Meggyújtottam, nagyot szívtam belőle és utána nagyot kortyoltam a whiskyből.
 Az alkohol marta a torkom, de nem érdekelt. Még egyszer meghúztam az üveget, és közben folyamatosan dohányoztam. A füst maga köré zárt, mint egy biztonságos fal. Nem érdekelt, hogy büdös lesz a hajam, a szám és a ruhám. Csak azt akartam, hogy végre ne pangjon a tüdőm az ürességtől. Azt akartam, hogy tele legyen mérgező cigaretta füsttel.
- Norah – hallottam a nevem, és ekkor a sötétben feltűnt Edward.
 Összeszorítottam az ajkaimat, majd eldobtam a cigarettámat és bementem a házba. Nem akartam vele foglalkozni, és még egy térségben sem akartam lenni vele. Nem akartam látni őt.

 Üveges tekintettel rohantam be a tömegbe, és kétségbeesetten kerestem Matthew-t. Vele akartam lenni, és megakartam tenni azt, amire nem volt szükségem. De akkor azt gondoltam, hogy pont ez kell nekem.
 Kis idő múlva megtaláltam Matthew-t a falnál állva. Kezében egy zöld színű sörös üveg volt, és épp Michaellal beszélgetett.
 Felsóhajtottam, és sietős léptekkel feléjük indultam.
- Szia, Norah! - köszönt rám először Mike.
 Biccentettem neki, aztán Matthew-ra néztem.
- Elrabolhatlak egy percre? - kérdeztem mosolyogva, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

- Hát persze – bólintott Matthew. - Örülök, hogy megismerhettelek, Mike – mondta, majd kezet fogott vele.
 Aztán megragadtam a kezét, és magam után kezdtem húzni. Felhúztam a lépcsőn, és a mosdóba ráncigáltam. Magunkra zártam az ajtót, aztán kitéptem a kezéből a sörös üveget, és a földre csaptam. Az üveg hangos zajjal ért földet, de nem tört szét.
 Azzal neki ugrottam, és letéptem róla az ingét. Közben erőszakosan falni kezdtem az ajkait, és elkezdtem magamról is tépni a ruhát.
 Matthew először meglepődötten csókolt vissza, de aztán elvigyorodott és fogdosni, simogatni kezdett. Végig csókolta a nyakam ívét, én pedig megszokásból sóhajtoztam, és túrtam a hajába. Közben mindvégig Edward arca lebegett előttem. Lehunytam a szememet, és próbáltam élvezni Matthew odaadó kényeztetését. De nem ment.
 Kezét becsúsztatta a bugyimba, és ujjai azonnal megtalálták a leggyengém pontomat. Dörzsölgetni kezdett és egy erős érintésénél, felugrottam és nyögtem egy hangosat. Matthew elnevette magát, majd újra csókolgatni kezdte a nyakamat, miközben a keze folyamatosan mozgott. Én pedig a vállába kapaszkodtam, nagyokat sóhajtoztam és próbáltam vissza tartani a feltörekvő zokogásomat.
 Ekkor Matthew keze megfagyott. Kihúzta a bugyimból, és megcsókolta a vállamat. Majd hátra lépett és rám nézett.
- Azt hiszem, ez korai még nekünk – közölte halkan.
 Először összevont szemöldökkel, értetlenül néztem rá, aztán sóhajtottam egyet. Bevallom, megkönnyebbültem, hogy nem folytattuk. Nem füllőtt a fogam egy kis szexhez.
- Rendben. Igazad van – bólintottam.
 Matthew elmosolyodott, majd kezébe vette az arcomat és finoman megcsókolt. Aztán halványan rámosolyogtam, majd megfogtuk egymás kezét és visszamentünk a többiekhez.
- Hol voltatok ennyi ideig, srácok? - jött elénk Alice és mindkettőnk kezébe nyomott egy-egy poharat.
- Csak beszélgettünk – feleltem, majd bele ittam a poharamba.
 Boros kóla volt. Elfintorodtam, de azért újra bele ittam. Alice még utoljára ránk mosolygott, aztán tovább táncikált egy másik pároshoz.
 Ekkor Emmett felállt egy asztalra, és intett, hogy maradjon mindenki csöndbe. Érdeklődve fordultunk felé, mire ő elmosolyodott.
- Szeretném megköszönni, hogy eljöttetek – szólt mosolyogva. - Nagyon örülök, hogy mellettünk álltok – nevetett. - És beszeretném jelenteni, hogy nekem van a legszebb és legjobb feleségem. Rosalie – nézett le a szőke szépségre. - Nagyon szeretlek, és ígérem, hogy örökké szeretni és védelmezni foglak. Köszönöm, hogy a feleségem vagy, és köszönöm, hogy vagy nekem – mosolygott, és tovább mondta a szebbnél szebb szavakat.
 Mosolyogva néztem őket, és kezeimet összekulcsoltam magam előtt. Ujjaim hozzá értek a gyűrűimhez, én pedig érdeklődve néztem le. Ekkor a fényben megcsillant mindkét gyűrűm, és akaratlanul is eszembe jutott a floridai kiruccanásunk, és még sok minden szép emlék.
 A torkomban gombóc kezdett nőni. Remegve felsóhajtottam, és felemeltem a fejem. Szemem akaratlanul is Edwardra tévedt, és ő is pont ekkor nézett rám.
 Akaratlanul egymás tekintetébe feledkeztünk. A világ megszűnt körülöttünk. Nem éreztem a külvilágot, csupán a gyomromban lévő bizsergést. A lélegzetem felgyorsult, és a szívem is úgy kalimpált, mintha most futottam volna egy több méteres futóversenyt.

 Edward ajka megrándult, és továbbra is a szemembe nézett. Egyikből a másikba, néha pedig letért a számra, a hajamra, a vállamra. Halványan elmosolyodott, és végig nézett rajtam. Vágyakozva bámulta meg a szabadon hagyott vállaimat, a dekoltázsomat, mindenemet. Végül újra felnézett rám, de szeme megakadt a szorosan egymásba fűződő ujjaimon. Az arcáról azonnal lefagyott a mosoly, és helyette összevonta a szemöldökeit és továbbra is a kezeimet bámulta.
 Aztán az arcomra nézett, és a szívem megállt egy pillanatra. Olyan fájdalmas volt a tekintete, hogy a torkomba újra gombóc kezdett növekedni. A szemeim megteltek könnyel, és a szemeim lepergett több száz kép. Láttam magam előtt mosolygó arcát. Éreztem ajkaimon jéghideg ajkait, és a testem égni kezdett a vágytól. Vágytam Edwardra. Testileg és lelkileg is. Most döbbentem rá, hogy szörnyen hiányzik. Hogy én igazából nem vagyok boldog Matthew mellett. Nekünk nem kellett volna összejönnünk, és nem kellett volna Edwarddal szakítani. Szerettem Edwardot. Egy évvel ezelőtt megfogadtam; halálomig az övé vagyok, és senki másé. Mert ő számomra az igazi.
 A kezem égni kezdett, mintha tűzbe nyúltam volna. Edward a kezemet bámulta. Én is lenéztem rá, és a gyűrűim is az igazságot jelképzeték; az övé vagyok. Testileg és lelkileg. Kezemet a hátam mögé rejtettem, és elfordultam Edwardtól.
- Minden rendben, Norah? - kérdezte Matthew aggódóan.
- Igen, persze – bólogattam. - Miért?
- Eléggé szenvedő arcod volt az előbb – felelte.
- Nincs semmi gond – ráztam a fejem, és magamhoz öleltem.
 Matthew meglepve ölelt vissza, de aztán elengedte magát és szorosan ölelte a nyakamat át, míg én a derekát öleltem. Fejemet a vállába fúrtam, és lehunytam a szemeimet. Matthew arcát a hajamba nyomta, és megcsókolta a nyakam.
- Szeretlek! - suttogta.
 Nem válaszoltam, csak még szorosabban öleltem a testét.
- Haza szeretnél menni? - hajolt ki a nyakamból, és eltolt magától egy kicsit, hogy az arcomra tudjon nézni.
- Nem, dehogy. Miért?
- Fáradtnak látszol – mondta összevont szemöldökkel.
- Nem vagyok fáradt. Maradjunk. Vagy te haza szeretnél menni? - kérdeztem kétségbeesetten.
- Nem – vigyorodott el. - Szeretnék maradni. Jól érzem magam. Jó a buli, és te is itt vagy velem – mondta, majd megcsókolt.
 Bólintottam, aztán elengedtem.
- Sziasztok! - állt elénk Esme mosolyogva. - Norah, nem lenne gond, ha elrabolnám a barátodat egy tánc erejéig? - vigyorodott, és Matthew-ra pillantott.
 Csodálkozva néztem Esme mosolygó arcára. Eddig sosem beszélt Matthew-val, és ez igazán meglepett. Pont most akar vele táncolni? Kezdtem gyanakodni, hogy valami más áll a háttérben.
- Hát persze – bólintottam mosolyogva.
- Akkor mehetünk, hölgyem – szólt Matthew komolyan, aztán elnevette magát Esme-vel együtt.
 Oda tartott a karját, mire Esme bele karolt.
- Ó, micsoda úriember – kacagott föl, aztán elmentek a tömegbe táncolni.
 Mosolyogva néztem utánuk, majd újra bele ittam a poharamba, aztán letettem a mellettem lévő kis asztalra.
- Beszélhetnénk, Norah? - szólt valaki mögülem.
 Megmerevedtem. Háttal voltam az illetőnek, de mégis tudtam, hogy ki az. Ezt a hangot bárhol felismerném. Edward volt az.
 Bele törődően felsóhajtottam, és felé fordultam.

- Nem mondhatok nemet. Szóval igen – feleltem, és karjaimat összefontam a mellem előtt. Ezzel a gesztussal abszolút elutasítást mutattam a beszélgetés iránt.
 Edward gondolkozóan nézte a karjaimat, majd felnézett rám.
- Jól vagy? - kérdezte a leglehetetlenebb kérdést. Ezt nem vártam.
- Hát... - emeltem föl a vállaimat, és a mennyezetre tekintettem. - Voltam már jobban is – engedtem le a vállaimat, és ránéztem. - Te jól vagy?
- Voltam már jobban is – vonta meg a vállát.
 Bólintottam.
- Miért nem szakítasz a fiúddal? - kérdezte.
 Megrökönyödve néztem rá. Elkezdtem tátogni, de egy hang se jött ki a számon.
- Hogy jössz te ahhoz, hogy számon kérj engem? - kérdeztem egy kicsit a kelleténél is hangosabban.
- Nem vagy boldog mellette, Norah – rázta a fejét.
- Melletted se voltam az – hadartam.
 Edward ledöbbenve nézett rám. Én pedig ijedten néztem rá. A legnagyobb hazugságot mondtam, és tudtam, hogy teljes erővel a szívébe tiportam.

- Megértem – bólintott elszontyolodva, majd elment.

 Legszívesebben utána kaptam volna, elmondtam volna neki, hogy szeretem és akarom őt, majd megcsókolni, de nem tettem meg mindezt. Csak álltam ott, mint egy tökkelütött és vágyakozva néztem Edward után, aki kis idő múlva eltűnt a szemem elől.

- Mi ez a szenvedő pofi az esküvőmön, Norah? - csapódott mellém Emmett, és a kezembe nyomott egy poharat, ami tele volt valami lehetetlen színű és szagú piával.
 Gondolkozóan néztem bele a pohárba. Majd sóhajtottam, és felnéztem Emmettre.
- Szerelmi bánat? - kérdeztem.
- Megértelek – bólintott. - Nincs kedved kimenni levegőzni egy kicsit?
- De. Menjünk! - bólintottam, majd átverekedtük magunkat a tömegen és kimentünk a ház elé a teraszra.
- Na, mesélj! - szólt Emmett, és neki dőlt a falnak.
- Mit meséljek? - néztem rá meglepve.
- Edwarddal fasírtban vagytok – jelentette ki, és bele bámult a sötétségbe.
- Általában abba vagyunk – vontam meg a vállam, és beleittam az Emmettől kapott piába.

- És ki ez a szőke pancser? - bökött fejével a ház felé.
- Ne bántsd őt, kérlek! - szóltam rá lágyan. - Mellesleg a barátom.
 Emmett csak megvonta a vállát.
- Edward össze akar barátkozni Matthew-val – szólt kis idő után.
- Tessék? - kérdeztem.
- Meg akarja ismerni. Van valami terve.
 Kidülledtek a szemeim, majd Emmett kezébe nyomtam a poharamat és beszaladtam a házba. Szemeimmel Matthew-t kerestem, és közben föl- s alá szaladtam a tömegben. Kis idő múlva meg is találtam őt. Épp Edwarddal beszélgetett, és a konyhában voltak.
 Felsóhajtottam,és felvettem a legnyugodtabb arcomat. Lazán odasétáltam hozzájuk, és mosolyogva melléjük álltam.
- Sziasztok! - köszöntem és mindkettőjükre bájosan rámosolyogtam.
- Szia, Nori! - mosolyodott el Matthew.

 Amikor kiejtette a száján a becenevemet, akkor végig futott a hideg a hátamon. Nem szerettem, ha „Nori-nak” hívnak. Még Edwardnak is nehezen néztem el.
 Lopva Edwardra pillantottam, aki gondolkozóan nézett maga elé.
- Ne nevezz így! - szóltam rá lágyan, és oda mentem Matthew mellé.

 Ő lazán átkarolta a vállamat, és arcon csókolt.
- Úgy eltűntél az előbb – szólt Matthew. - Azt hittem, hogy itt hagytál.
- Nem – ráztam a fejem. - Csak Emmettel beszélgettem kint – vontam meg a vállam.

- És miről beszélgetettek? - kérdezte Matthew érdeklődően.
 Edward felkapta a fejét, és érdeklődve nézett rám. Tartottam vele a szemkontaktust, és válaszoltam:
- Az élet nagy dolgairól – feleltem nemes egyszerűséggel, és elfordítottam tekintetemet Edward fájdalmas arcáról. - És ti miről beszélgettek? - kérdeztem Matthew-tól.

- Az élet nagy dolgairól – felelte. - Elmesélt Edward rólad egy-két dolgot – nevetett.
- Igen? - nyikkantam meg, és kétségbeesetten pillantottam Edwardra, aki vigyorgott.
- Igen. Mesélte, hogy régen mindig durcás voltál reggelente – nevetett. - Szerencsére nálam nem vagy durcás reggel – mondta büszkén.
- Nem vesztettél semmit, azt hiszem – feleltem.
- De. Egy jó kis röhögést – kacagott föl. - Na, meg elmesélte, hogy ti régebben jártatok – vigyorgott.

 Kidülledt szemekkel néztem Matthew-ra. Teljesen pánikba estem. Nem akartam,hogy Matthew megtudja, hogy halálosan szerelmesek voltunk egymásba. Nem akartam, hogy Matthew elkezdjen gyanakodni. Ő abban a hitben élt, hogy fiú és lány barátság nincs. És tökéletesen igaza volt.
- Elmesélte a születésnapodat is – folytatta Matthew. - Tuti oltári jó parti volt. Kár, hogy nem ismertük akkor egymást – csóválta a fejét csalódottan. - De most már ismerjük egymás, szerencsére – csókolta meg a homlokomat. - Most már az enyém vagy. Csak az enyém – súgta a fülembe, és megcsókolt.
 Kelletlenül csókoltam vissza, aztán óvatosan eltoltam magamtól. Nem akartam Edward előtt nyálcserét csinálni Matthew-val. Tudtam, hogy rosszul esik neki.
- Hoppá – kapott a nadrágzsebéhez Matthew. - Csörög a telefonom. Kimegyek, és felveszem. Majd még beszélünk. Sziasztok! – kacsintott, majd elment.

 Mosolyogva néztünk utána, aztán lefagyott mindkettőnk arcáról a mosoly és egymásra néztünk.
- Mit csinálsz most, Edward? - kérdeztem lágyan, pedig mérgesen akartam kérdezni. Helyette szerelmet éreztem csupán, és mérhetetlen vágyat. Na, meg kétségbeesést.
 Edward nem szólt semmit, csak megragadta a csuklómat és húzni kezdett maga után. Átvágtatott a tömegen, miközben én mögötte bukdácsoltam. Kihúzott a házból, és megálltunk a teraszon.
- Mit akarsz, Edward? Miért beszélsz Matthew-val? Egyáltalán miért mondtad el neki, hogy együtt voltunk? Miért akarsz tönkre tenni? - zúdítottam a nyakába a kérdéseimet.
 Edward nyugodt arccal nézett rám. Én pedig majd' felrobbantam a méregtől. Hogy tud ilyen nyugodt arcot vágni, amikor éppenséggel most tesz tönkre mindent?
 Ekkor hirtelen előttem termett. Teste az enyémhez préselődött, és két kezébe vette az arcomat. Egyre közelebb hajolt az arcomhoz, és közben mindvégig a számat nézte. Én remegve vártam az érintését. Ajka az enyémet ütötte, és gyengéden megcsókolt. De én ellen álltam neki. Számat összeszorítottam, és álltam.
 Ekkor Edward hirtelen hátra lépett, és hitetlenkedve nézett rám.
- Nem akarod... - súgta elfúlóan.
- Örülök, hogy rájöttél – mondtam megvetéssel a hangomban.
- Harcolni fogok érted – jelentette ki.
- Mi?! - visítottam.
- Szerinted miért beszélgetek Matthew-val? Megakarom ismerni. Megakarom ismerni a vetélytársam, és...
- Matthew nem a vetélytársad, Edward – szóltam közbe.
- Ó, igen? - vágott meglepődött fejet. - Ha nem lenne a vetélytársam, akkor most az enyém lennél.
- Edward, fejezd be ezt!
- Nem! - mondta határozottan. Riadtan néztem rá. - Belefáradtam már abba, hogy második legyek.
- Jó lenne, ha ezt kivernéd a fejedből. Szerinted én nem fáradtam bele régen abba, hogy második vagyok? És hisztiztem? Nem. Mert tudtam, hogy neked rosszul esne, és nem akartam fájdalmat okozni. De te? Te hisztizel, és folyamatosan bántasz avval, hogy tönkre teszed az életemet. Utállak, Edward! Ilyen utálatos még sose voltál. Miért csinálod ezt? - keltem ki magamból, és könnybe lábadt a szemem.
- Hát nem érted, Norah? - lépett közelebb Edward, és kezével letörölte a majdnem felszáradt könnycseppemet. - Én szeretlek, és te is engem. És nekünk együtt kell lennünk. Alice is látta, hogy...
- De Alice látomásai változnak. Mi van, ha én nem akarlak téged? - néztem föl rá.
- Harcolni fogok érted, Norah. Mert szeretlek téged, és te ez ellen nem tehetsz semmit – jelentette ki határozottan. Riadtan néztem rá, és a félelem maga köré zárt.

99. rész

Ma volt a nagy nap.
 Már reggel hat óta Cullenéknél toporzékoltam. Díszitettem, intéztem a kaját – merthogy az is volt, mert pár ember is hivatalos volt az esküvőre -, és még sok minden csináltam, amit Alice már nem tudott megcsinálni.
 Most dél volt, és én majd' szét robbantam az idegtől. Nemrég újabban összevesztem Edwarddal, és most nem békültünk ki. Igazából napok óta csak veszekedünk, és ezt nehezen tudtam feldolgozni az esküvő szervezés mellett. Kezdtem egy idegroncs lenni.
 Ő most fenn volt az emeleten és Emmettékkel beszélgetett. Rosalie fodrásznál volt, Esme a konyhában sürgött-forgott, Bella a vendégeket hívogatta, hogy jönnek-e vagy sem, míg Alice fenn volt a szobájában és éppen helyet csinált a sok-sok csecsebecsének a készülédéshez. Nicky pedig még otthon volt és nagy valószínűséggel éppenséggel durmolt a barátjával együtt. Matthew a lakásomban volt, és valószínűleg ő is aludt még a hálószobámban.

 Körülöttem mindenki sürgött-forgott, nevetett, vagy izgult. Csupán én voltam az, aki feltudott volna robbani a méregtől. Holott azt terveztem, hogy én is sürögni- és forogni fogok, kacagni és együtt izgulni a többiekkel. De ez a tervem azonnal füstbe szállt az emeleten lévő gonosz vámpír miatt.
 Ujjammal megsimogattam a jobb kezem lévő gyűrűmet, amin egy beleharapott alma volt. Felsóhajtottam, és a mellkasom összeszorult egy pillanatra a benne lévő üresség miatt. Mindig ezt éreztem, amikor Edwarddal rosszba voltam, esetleg távol tőle.

- Ordítani tudnál a fájdalomtól és a méregtől – törte meg egy mély hang a csendet.
 Felkaptam a fejem, és szembe találkozott a tekintetem Jasperével. A lépcső előtt állt, és üres tekintettel nézett rám.
- Ne haragudj! - szóltam halkan.
 Nem sokat beszéltem Jasperrel, de ha alkalomadtán igen, akkor mindig az érzéseimről beszéltünk, amit ő ugyanúgy érzett. És ilyenkor nagyon kellemetlen volt számomra.
- Nem haragszom – vonta meg a vállát. - Alice már fent vár. Megkért rá, hogy szóljak neked.

 Bólintottam, majd elmentem mellette és felsiettem a lépcsőn, egyenesen Alice szobájába. Szerencsére egyik Cullen fivérrel sem futottam össze, még a leggonoszabbal sem.
- Jasper szólt, hogy jöjjek fel – nyitottam be Alice szobájába.
- Igen – bólintott Alice, és a fürdőbe terelt. - Rosalie most jön fel a lépcsőn – közölte, mire körülbelül két másodperccel ezután benyitott Rosalie is, sarkában Bellával.
- Sziasztok! - köszöntek egyszerre.
 Rosalie mosolyogva leült az ágyra, míg Bella felénk fordult.
- Felhívtam az összes vendéget. Mindenki el fog jönni – mondta Bella.

- Tudom – vigyorgott Alice.
 Bella és én megforgattuk a szemünket.

- Jól van, Alice. Ne fecsegj feleslegesen! Inkább készülődjünk –  szólt közbe Rosalie kicsit idegesen, miközben össze csapta a két tenyerét, aztán a fürdőbe suhant.
 Hárman összenéztünk, és csak megvontuk a vállunkat. Érthető volt, hogy Rosalie miért lett hirtelen feszült. Még volt egy óra az esküvőig.
 Mi is Rosalie után mentünk, és segítettünk neki készülődni. Rose beült az alacsony rózsaszín székbe a tükör elé, és mérgesen a karfát markolta a kezeivel. Kezdtem azt hinni, hogy nemsokára összetörik alatta a szék.
- Rosalie, nyugalom – búgta Alice, és megfésülte a haját.
- Hogy a francba legyek nyugodt, ha körülbelül egy óra múlva férjhez megyek? - sziszegte Rosalie, és szemöldökeit bosszúsan összevonta.
- Hányadszorra is? - kérdeztem vigyorogva, mire Bella elnevette magát.
 Rosalie lövellt felénk egy lenéző pillantást, mire az arcomról lefagyott a kárörvendő vigyor, és Bella is semleges arcot vett fel.
- Már nem számolom – morogta az orra alatt.

- Szólok Jaspernek – szólt közbe Alice, és kirepült a szobából.
 Rosalie csak égnek emelte a tekintetét. Alice pár másodperccel később visszatért Jasperrel kézen fogva. Másik kezében egy gyönyörű fehér ruha volt, nyílván Rosalie ruhája.
 Jasper biccentett nekünk, aztán érdeklődően Alice felé fordult. Alice bólintott, mire hirtelen teljesen nyugodtnak éreztem magam.
 Jasperre néztem, aki elvigyorodott.
- Jasper, feleslegesen használod az idióta képességedet – sziszegte Rosalie. - Takarodj ki! - ordította.
 Jasper felvonta a szemöldökét, aztán megfordult és kiment. Rosalie pedig kényelmesen hátradőlt, és lehunyta a szemeit.
- Norah és Bella – szólt Alice, mire mindaketten ránéztünk. - Tiétek a haja, én pedig kifestem az arcát – mosolygott. - Gyönyörű leszel, drágám – veregette meg Rosalie vállát, mire ő felmordult.
 Mi csak elkuncogtuk magunkat, aztán helyet cseréltünk és neki láttunk a munkának. Először besütöttem a haját, aztán pedig Bellával együtt pár hullámcsattal felcsatoltuk a haját. Pár göndörebb tincset a füle elé tettünk, és kicsit lazábbra csináltunk a kontyját. Aztán pedig egy ezüst színű koronát raktunk a feje tetejére. Közben Alice szépen kifestette az arcát, és körülbelül fél óra után egyszerre lettünk kész.
 Rosalie ezután kinyitotta a szemét, és elmosolyodott, amikor a tükörbe nézett és meglátta gyönyörű arcát, és haját. Azt hiszem, mindannyian kicsit féltékenyek lettünk földöntúli szépsége miatt.
 Aztán berakta magának a hosszú fülbevalókat, Alice pedig a nyakába akasztott egy szép nyakláncot. Rosaile felállt, és levette magáról a nadrágját, a pólóját és a melltartóját is. Most már szinte égtünk mindannyian a féltékenységtől, amiért ilyen gyönyörű alakja van.
 Elmosolyodtunk, mikor fél meztelenül felénk fordult, és intett, hogy adjuk rá a ruháját. Felhúztuk rá a ruhát, és Bella bekapcsolta neki a csatokat, nehogy leessen róla a ruha. A pántokat lehúztuk a válláról, én pedig megigazítottam a mellrészét rajta. Mikor forró kezemmel jéghideg bőréhez értem, akkor önfeledten felkacagott.
- Ez csikis – mosolygott.
 Én csak vigyorogva megcsóváltam a fejem. Alice felhúzta mindkét lábára a fehér színű, csipkés harisnya tartót, és utána a fehér színű, magassarkú cipőt.
 Megigazítottuk a haját, aztán a ruháját, és a karjaira akasztottunk a fehér színű, csipkés sálat, aztán  elmosolyodtunk a kész munkánk láttán.
 Rosalie több volt, mint szépség. Tátott szájjal bámultam rá, amit ő csak megmosolygott. Szép szőke haja lazán felvolt tűzve a fejére, és a korona szinte vakítóan csillogott a feje tetején. Szeme kontúrja feketére volt kihúzva, és a szemén bőrszínű szemfesték csillogott. Krétafehér arcán halvány piros folt volt, amit mindig ki volt hangsúlyozva, ha mosolygott. Ajkán halvány rózsaszín rúzs díszelgett, amin egy színtelen szájfény csillogott.
 Szép, vékony vállai szabadon voltak hagyva, csupán két fehér gyöngyökkel díszített pánt volt rajta. A ruha eltakarta a melleit, de mégis gyönyörűen ki voltak hangsúlyozva kerek domborulatai. A ruha derékrésze karcsúsított volt, és utána pedig szabadon lógott le egészen a földig. A ruhát szép gyöngyök és csipkék díszitették, ami tökéletesen kihangsúlyozta Rosalie gyönyörű szép testét. Egyszóval, gyönyörű.
- Na, milyen? - kérdezte Rosalie mosolyogva. - Megnézhetem?
 Mindahárman bólintottunk, hisz vakító szépségétől nem tudtunk megszólalni. Felsóhajtott, majd lehunyt szemekkel az óriási tükör felé fordult. Kinyitotta a szemét, és csillogó szemekkel nézte magát.
- Gyönyörű – kommentálta halkan, és tovább csodálta magát.
- Tényleg szép vagy – helyeselt Alice bólogatva. - De most menj ki, hadd készüljünk el mi is – tolta ki az ajtón. - De ne menj ki, nehogy meglásson Emmett! - kacsintott, aztán becsukta az ajtót. Bella szólt, hogy ő is kimegy, és így is lett.
 Alice-szel egyforma ruhánk volt. Királykék színű, ami szintén földig ért – csakúgy, mint Rosalie ruhája. A mellünk alatt volt egy pánt, és utána két elágazó ruha rész volt, ami takarta a mellünket. Ezt tartotta egy ugyanolyan pánt, ami ugyanolyan volt, mint a mell alatti pánt – ez a pánt egészen a hátunk közepéig ért, háromszöget alakítva, és ebből a háromszögből következett két kék színű vékony anyagú pánt, ami tartotta a mell részét. Ezalatt a ruha rész alatt pedig háromszög alakú csúcs következett, ami leért egészen a fenekünk tetejéig, így nem látszott ki semmink.
 Igazán szép ruha volt, és mindaketten csillogó szemekkel bámultuk magunkat a tükörben. A hajamat begöndörítettük, és elől hátra csatoltuk egy apró taréjt alkotva. Alice nem csinált semmi t ahajával, csupán kicsit felborzolta az alját, hogy szép szabályosan álljanak el egymástól a tincsek. Ezután felkentünk egymás arcára egy natúr sminket, és aztán beraktuk egymásnak a kerek, ezüst színű, csillogó fülbevalókat.
 E művelet után pedig megdícsértük egymást kacarászva, és kimentünk Rosalie-ékhoz. Bella és Rose megdícsérték a ruhánkat, aztán leültünk mindaketten az ágyra – a lányok mellé –, és vártunk.
 Még tíz perc volt a ceremóniáig. Percekig csak csöndben ültünk, és magunk elé néztünk, amikor Rosalie megszólalt:
- Izgulok. Sírni tudnék az idegességtől.
 Mindahárman kérdően néztünk rá, aztán elmosolyodtunk.

- Mi van, ha nem kellek már Emmettnek? Mi van, ha elrohan? - fordult felénk aggódó tekintettel.
- Ugyanmár, Rosalie! - legyintett Bella. - Emmett szeret téged. Nem fog elhagyni.
- De mi van, ha mégis? - bigyesztette le szépen rajzolt ajkait.

 Megcsóváltam a fejem, és ekkor Carlisle nyitott be, kezében egy fehér virágokkal teli csokorral.
- Itt az idő – szólt, mi pedig bólintottunk.
 Mindannyian felálltunk, és megigazítottuk egymáson a ruhát. Rosalie átvette Carlisle-től a csokrot, és bele karolt.

- Minden rendben lesz, Rosalie – mondta megnyugtatóan Carlisle, és eltűrt Rose szeme elől egy szőke tincset. - Ne aggódj! Hihetetlenül büszkék vagyunk rád – mosolygott, és homlokon csókolta örökbefogadott lányát.
- Tudom, apu – bólintott Rosalie.
 Elmosolyodtam, hisz még sose láttam Rosalie-t ilyen emberinek. Azon pedig végképp meglepődtem, hogy „apunak” nevezte Carlisle-t. Sose hallottam még ezt egyik Cullen gyerektől sem.
 Carlisle kivezette a szobából a lányát, mi pedig utána siettünk. Bella lesietett a lépcsőn, és beült a vendégek sorába. Ekkor előkerült Jasper és Edward is.

 Jasper Alice mellé állt, Edward pedig mellém. Kelletlenül belekaroltam, és előre szegett arccal bámultam előre. A zene elkezdődött, mi pedig szép lassan lelépkedtünk a lépcsőn. Előttünk Alice és Jasper állt, előttük pedig egy kisfiú és egy kislány, aki rózsaszínű virágszirmokat szórtak a földre.
- Gyönyörű vagy – súgta Edward, mikor még a lépcsőn voltunk.
 Nem szóltam semmit, és nem is néztem rá. Edward csak elmosolyodott, és ő is előre szegte a tekintetét. Leértünk a lépcső aljára, és volt alkalmam végignézni az egész tömegen. Rengeteg vámpír, és csak öt, vagy több ember állt a sorokban. Köztük megláttam Bella szüleit, és pár osztálytársamat is. Ezen csodálkoztam, hisz Rosalie sosem beszélt velük, de nem fordítottam rá nagyobb figyelmet.
 Újra előre néztem, és megláttam Emmettet. Fekete színű, Armani öltönyt viselt – erre azonnal rájöttem. Az oltárnál állt, és levakarhatatlan vigyorral nézett minket. Kedvem lett volna felkacagni, de helyette csak halványan elmosolyodtam. Mellette ott állt már Jasper, és Rosalie helye mellett pedig Alice.
 Végül mi is elértük az oltárt, és elengedtük egymást. Én Alice, Edward pedig Jasper mellé állt. Edward mosoylogva végig nézett a tömegen, és néhány embernek, vagy vámpírnak udvariasan biccentett.
 Ekkor a zenének vége lett. Helyette egy még lassúbb szám kezdődött, és megláttam Rosalie-t a széksorok között. Görcsösen szorongatta nevelőapja karját, de mégis mosolyogva nézte Emmettet.
 Nem tudtam elnyomni a vigyoromat, és szó szerint zavarba ejtő volt az, ahogy egymásra néztek. Sejtettem, hogy legszívesebben egymás nyakába ugranának, és vívnának egy eléggé durva csókcsatát. De nem tehették meg. Még nem.
 Ekkor elértek az oltárhoz, és Carlisle gyengéden megfogta Rose kezét, és Emmettébe tette – mint a régi időkben. Egymásra vigyorogtak, aztán az öltönyben lévő férfi (pap) felé fordultak, aki szintén vámpír volt – ezt Alice mondta tegnap.
 Az esküvőn minden a legnagyobb rendben ment, és a szokásos rendjén is zajlott. Egyszerű esküket mondtak, felhúzták egymás ujjára az arany gyűrűket, és végül a pap férjjé és feleséggé nyílvánította őket. Ők pedig egész végig vigyorogtak, és szinte egymásnak estek, mikor végre megcsókolhatták egymást.
 Olyan boldogan csókolták egymást, hogy akaratlanul is könnybe lábadt a szemem. Megsimogattam mindkét kezemen a gyűrűt, és lopva Edwardra pillantottam. Ő pedig csak mosolyogva nézett rám, és legszívesebben a nyakába vetettem volna magam, de nem tettem, mert egyrészt egy esküvőn voltunk, másrészt pedig jelenleg haragudtam rá. Legalábbis elviekben.
 Aztán Emmett és Rose a tömeg felé fordult, és mosolyogva fogadták az öleléseket, bókokat. Amikor pedig már nem lógott senki a nyakukon, akkor eléjük surrantam.
- Gratulálok! - vigyorogtam, mire Rosalie a nyakamba borult.
- Köszönök mindent – felelte, és megszorongattuk egymást.
- Ja, kösz mindent, Norah – helyeselt Emmett, és adott egy bordaropogtató ölelést. Azt hittem, összetörök a karjai között, de azért nevettem.
 Ezután a többiek is gratuláltak, és szét széledt a tömeg. Esmeék behozták a kajákat, és Alice azonnal berakott egy pörgős zenét.
 A násznép azonnal enni és mulatozni kezdett, én pedig mosolyogva vettem egy el pezsgőt, és álltam a falhoz. Ekkor felbukkant Matthew, és szinte szó nélkül csókolt meg. Kelletlenül csókoltam vissza, és szinte biztos voltam benne, hogy meglátott valaki, akinek nem kéne, és így is lett.
 Edward állt pár méterrel arrébb, és gyűlölködő pillantással méregetett minket.

98. rész

 A  napok hihetetlen gyorsasággal teltek, és hamarosan itt volt Rosalie és Emmett esküvője. Izgultam egy kicsit, de nem jobban, mint Rosalie. Bár nem mutatta idegességét, mégis látni lehetett rajta mindig, amikor az esküvővel foglalkoztunk. Olyankor kicsit hisztis volt, de mi csak nevettünk rajta, amit nem nézett jó szemmel.

 Rosalie volt olyan kedves és megengedte, hogy Nicky és én szervezzük meg a leánybúcsúját. Persze Bellát sem hagytuk ki ebből, ezért ő is ott volt velünk mindig.
- Na, akkor dumáljuk meg, mi legyen – szóltam, és Nicky, Bella és én leültünk a konyhában az étkező asztalhoz a sarokba.
- Táncos fiúk? - kérdezte Nicky vigyorogva.
- Rosalie kedveli az ilyet? - vontam fel a szemöldököm, és lopva Bellára pillantottam.
 Bella megvonta a vállát.
- Szerintem Alice örülne neki, ha lenne ilyen. Tudjátok, hogy milyen! - mondta Bella.
- Jó, akkor legyenek vetkőző pasik – bólintottam, és felírtam az előttem lévő fehér papír tetejére: Táncos fiúk.
- Ami legyen meglepetés, szerintem – szólt Nicky, mire én bólintottam és mellé írtam: Meglepetés.
- És mi lenne, ha elvinnék vásárolni, és utána lemennénk egy bárba, ahol neki táncolnának? - vigyorodtam el.
- Jó – bólintott Bella.

 Nicky is rábólintott erre a dologra, én pedig kihúztam az első mondatot, és átírtam az eredeti tervre.

 1 héttel később

 Tegnap volt a leánybúcsú, és nagyon jól sikerült. Vásároltunk, buliztunk és volt pár vetkőző srác is, amin Rosalie csak nevetett. Igazából egész végig nevetett, és igazán jó volt boldognak látni őt. Most végre jobban megismerhettem őt, és megállapítottam, hogy százszor szebb, amikor mosolyog.

 Aminek a legjobban örültem, az pedig az volt, hogy Bella is egész végig csak nevetett. Nem volt félénk, bár azért megmaradt a háttérben. De jó volt látni, hogy kezd feloldódni és Rosalie-val is kezd barátkozni. Ennek igazán örültem. Így legalább nem volt köztünk egy kívülálló sem.

 Még egy hét volt hátra az esküvőig, és eddig minden a legnagyobb rendbe volt. Már lassan kész voltunk mindennel, csupán a ház díszitésést kellett elvégeznünk, mert a Cullen házban lesz az esküvő.
 A vendéglista már kész volt, és már ki is küldtük a meghívókat. Meglepetésemre még Mathew is meg volt hívva erre a nagy eseményre. Emiatt egy kicsit húztam a szám, és amikor Edward megtudta, hogy jön, akkor pedig valósággal őrjöngött. Nem tetszett neki, hogy ott lesz a sarkamban, bár én nem fordítottam erre nagyobb figyelmet. Nem akartam idegeskedni, és avval biztattam Edwardot, hogy megfogjuk oldani, mint minden mást. Ő pedig abbahagyta az üvöltést, és egyetértett velem.

 Megráztam a fejem, és leparkoltam a ház előtt. Kiszálltam az autóból, és kopogás nélkül bementem a házba.
- Sziasztok! - kiáltottam el magam, és levettem a kabátomat.
- Szia, Norah! - került elő Alice, kezében két barna színű dobozzal.
- Add ide az egyiket, Alice! - ugrottam elé. - Hisz ezek nagyon nehezek.

- Vámpír vagyok, nem csecsemő – húzta fel az orrát, és lerakta a földre a dobozokat. - Szia! - köszönt újra, és megöleltük egymást.
- Egyedül vagy? - kérdeztem, és feltűrtem a pulcsim ujját.
- Nem. Edward is itt van valahol – felelte, és leguggolt a dobozokhoz.
- Hol?
- Szerintem a szobájában – válaszolta, de nem nézett fel rám.
- Köszönök neki – mondtam, majd felrohantam a lépcsőn, egészen Edward szobájáig.
 Kopogtam, majd miután megkaptam az engedélyt, hogy bejussak – benyitottam. Edward az ágyon ült, és a kezét nézte, amiben volt valami.
- Szióka! - mosolyogtam, és becsuktam magam mögött az ajtót.
 Leültem mellé, és megsimogattam a hátát.
- Mi az a kezedben? - kérdeztem, és lopva a kezére pillantottam.
- Egy gyűrű – felelte, és felém fordult. - A tiéd – nyújtotta a kezét.
 Meglepődötten néztem rá, aztán lenéztem a kezére. A kezemet a számhoz kaptam, és kidülledt szemekkel néztem az apró ékszerre, ami Edward kezében volt. Egy arany gyűrű, amin volt egy piros alma, amibe bele volt harapva.
- Ez most komoly? - néztem fel rá.
- Hát persze – bólintott Edward. - Tetszik? - kérdezte úgy, mint egy kisfiú, aki először vesz ajándékot a szüleinek. Izgatott volt.
- Nekem minden tetszik, ami tőled van – feleltem.
- Felhúzhatom az ujjadra? - kérdezte, és felpillantott rám hosszú szempillái alól.
- Persze – vágtam rá, és a jobb kezemet nyújtottam, hisz a bal kezemen ott volt az eljegyzési gyűrűm, amit még a floridai kiruccanásunkon húzott fel.

 Edward jéghideg kezével gyengéden megfogta a kezemet, és felhúzta az ujjamra. Majd megcsókolta, és elengedte. Mosolyogva magam elé tartottam, és elállt a lélegzetem, amikor besütött a nap és a gyűrű ezer színben fényleni kezdett.

 Edwardra néztem, és ő is csillogott, mint a gyémánt. Mosolyogva nézett, és a lélegzetem pedig elállt.

- Gyönyörű – suttogtam, hisz alig tudtam beszélni. - Köszönöm... - csuklott el a hangom, és a szemem könnybe lábadt.
- Most sírsz? - kérdezte Edward és elvigyorodott.
 Megráztam a fejem, mire Edward magához ölelt. Fejemet a mellkasába fúrtam, és azonnal felzokogtam a boldogságtól.
- Jaj, Norah. Ne sírj már! - dörzsölte meg a hátam Edward, és elnevette magát.
- Úgy utállak! - morogtam, és gyengéden belevágtam a mellkasába.
- Én is téged – nevetett, és szorosabban ölelt. Fejét neki döntötte az én fejemnek, és hirtelen elkomolyodott. - Szeretlek!
- Én is – feleltem most már normálisabb hangon, és már nem sírtam.
 Kimásztam az öleléséből, és újra az új gyűrűmre néztem.
- Örülök, hogy tetszik – szólt lágyan, és hüvelyk ujjával letörölte a majdnem felszáradt könnyeimet.
- Még egyszer köszönöm. Mindent köszönök – feleltem, és felnéztem rá.

- Én köszönöm, hogy vagy nekem – mondta Edward, és kezével végig simított az arcomon.
 A hátamon végig futott a hideg, és libabőrös lettem.
- Most menj! Alice már vár – mosolygott Edward, és homlokon csókolt.
 Bólintottam, majd megcsókoltam, aztán lementem Alice-hoz.
- Nem értem miért kell sírni ezért az apró dologért – csóválta a fejét Alice, miután kész lettünk a házzal, és kimentünk a szabadba azt is feldíszíteni.
- Ember vagyok, na – vontam meg a vállam, és felakasztottam egy fehér selyemmel dísztett lámpát az egyik fa ágára.
- Akkor is – rázta a fejét. - Igazából ez alap dolog, hogy ajándékot vesz neked.
 Bólintottam, és lemásztam a létráról.
- Alice – szólítottam a koboldszerű lányt, aki érdeklődő tekintettel felém fordult. - Lehet egy kérdésem?
- Hát persze, Norah. Kérdezz bármit!
 Bólintottam, és felsóhajtottam.
- Bellának is szokott ajándékot venni? - kérdeztem nagy nehezen.
- Nem nagyon – rázta a fejét. - Igazából nem is szokott úgy foglalkozni vele, mint veled.
- És Bellát ez nem zavarja?
- Bella tudja, hogy Edwardnak van valaki mása. És igazából bűnösnek is érzi magát, amiért szét mentetek. Azt hiszi, miatta lett vége a kapcsolatotoknak. Ami részben igaz is.
 Felsóhajtottam.
- Zöldeket beszél az a lány – csóváltam a fejem. - Nem miatta szakítottunk.
- De – bólintott Alice. - Edward vele csalt meg.
- De... én is megcsaltam – feleltem, és az „megcsaltam” szót pedig eléggé halkan mondtam ki.
- Az most mellékes – vonta meg a vállát. - De a lényeg az, hogy most együtt vagytok. Legalábbis félig-meddig, mert az az ember közétek áll.
- Ne bántsd Matthew-t! - pirítottam rá. Sose szerettem, ha Matthew-t ócsárolták.
- De most komolyan, Norah. Mit szeretsz azon az emberen? Hisz egy hétköznapi ember csak. Nem olyan, mint Edward.
- Én is csak egy hétköznapi ember vagyok. Nem olyan, mint Bella – jegyeztem meg halkan, és újra felmásztam a létrára, hogy felakasszam a következő lámpát.
 Alice még egy pillanatra rám nézett, aztán megcsóválta a fejét és elfordult.