Röpke egy óra alatt haza is vitt Edward, így hatra haza értünk. Halkan elköszöntem tőle, majd kiszálltam az autóból és bementem a házba.
- Sandra, itthon vagyok! - kiáltottam az előszobában, miközben levettem a cipőm és a kabátom, meg a pulcsim. - Sandra! - kiáltoztam, majd bementem a konyhába, ahol a pulton egy fehér cetli állt.
Randizom a kollégámmal. Kezd összejönni a dolog! Este érkezem. - állt a papíron. Elmosolyodtam és betrappoltam a szobámba. Rendet tettem a szobámba, megágyaztam, megcsináltam a leckét, aztán elővettem a fürdéshez való cuccokat és elindultam megfürdeni.
Megeresztettem a kádat forró vízzel, majd levetkőztem és elmerültem a habos, forró kádban. Ellazulva hátra dőltem, fejemet hátra hajtottam és kezemet kivetettem a kád szélére. Felsóhajtottam és lehunytam a szemem. Pár percig áztattam magam, majd megmostam a hajam meg a testem és kiszálltam a kádból. Egy törölközővel megtöröltem magam, majd felvettem egy fehér toppot, meg egy szürke, két mérettel nagyobb mackó nadrágot és egy fehér zoknit és átmentem a szobámba. Útközben a hajamat összefogtam lófarokba, majd a szobámba feloltottam a villanyt. Az ágyra néztem és ijedten felsikoltottam.
- Ne sikíts! Még azt hiszik, hogy most öl meg valaki – tette szájára mutatóujját.
- Rosalie – néztem a váratlan vendégre. - Hát te? - vontam fel a szemöldököm meglepődötten.
- Emett épp Edwardot osztja ki – forgatta szemét cinikusan. - És gondoltam, átugrok. Nem zavarok?
- Ne butáskodj! - csóváltam meg a fejem. - És mizujs veled?
- Semmi – tette hátra kezeit és arra támaszkodott. - Tőled már meg sem kérdezem, hogy mizu, mert tudom – vigyorgott, mire én szégyenlősen lehajtottam a fejem. - Nem gond, ha éjszakára itt maradok? - kérdezte halkan.
- Dehogy! - kaptam fel a fejem, majd felmásztam az ágyra és betakaróztam, aztán Rosalie is követett. Befeküdt mellém, csupán ő nem takarózott be. - Mesélj valamit!
- Mit meséljek? - mosolygott a plafont bámulva.
- Az életedről. Egy ilyen szép vámpírnőnek, biztos tökéletes élete lehetett. Sőt, most is az van.
- Nem volt tökéletes életem, Norah – komorodott el. - Szépen kezdődött, de boldogtalan befejezés lett a vége.
- Meséld el, kérlek – mondtam lágyan.
Rám nézett és mosolygott. Ez egy szigorú, elkeseredett, mindazonáltal kábító arckifejezés volt. Vártam, miközben kitekintett az ablakon. Úgy tűnt, próbálja nyugtatni magát.
- Szeretnéd hallani, Norah? Ennek nincsen boldog befejezése, de minek volt, nem? Ha boldog befejezésünk lenne, akkor most mi mind a sírkövek alatt lennénk.
Bólintottam, bár kissé megijesztett az él a hangjában.
- Az emberi világom egy sokkal egyszerűbb hely volt. Ez 1933-ban volt. Tizennyolc éves voltam, és szép. Az életem tökéletes volt.
Az ablakon keresztül bámulta a sötét felhőket, melyek jelezték, hogy hamarosan ránk szakad az ég.
- Az szüleim középosztálybeliek voltak. Az édesapámnak stabil állása volt egy bankban, és szörnyen önelégült volt. Inkább tehetségért és nehéz munkáért adott jutalomként látta a jólétét, inkább mintsem elismerjét a szerencse hozta. Az anyám dolga volt, hogy tartsa a házat, és engem meg a két öcsémet is makulátlanul rendben. Nyílvánvaló volt, hogy nekem van elsőbbségem és én vagyok a kedvence. Nem teljesen értettem akkor, de mindig határozatlanul a tudatában voltam annak, hogy a szüleim nem voltak elégedettek azzal, amijük volt, még akkor is, ha ez több volt a megszokottnál. Ennél többet akartak. Nekik társadalmi törekvéseik voltak – szociális törtetők. A szépségem ajándék volt a számukra. Sokkal több lehetőséget láttak bennem, mint én. Nem voltak elégedettek, de én az voltam. Felvillanyoztak, hogy Rosalie Hale legyek. Örömöt okozott, hogy férfi szemek néztek báhová is mentem, mikor tizenkét éves lettem. Elragadtatott, hogy a barátnőim irigykedve sóhajtottak, amikor megérintették a hajamat. Boldog voltam, mert az anyám büszke volt rám, és hogy apám szívesen vásárolt nekem csinos ruhákat. Tudtam, hogy mit akartam az életben, de nem láttam esélyt, hogy pontosan megkapjam azt, amit akarok. Azt akartam, hogy szeressenek, hogy imádjanak. Azt akartam, hogy legyen egy hatalmas, virágos esküvőm, ahol mindenki a városban engem nézne, ahogy lesétálók a folyosón az apám oldalán, és azt gondolom, hogy én voltam a legszebb dolog, amit valaha láttak. A csodálat olyan volt, mint a levegő számomra, Norah. Ostoba és sekély voltam, de elégedett – mosolygott Rosalie, mulatatta saját értékelése.
- A szüleim hatása olyan volt, hogy szintén akartam az élet fontos dolgait. Akartam egy nagy házat, olyan elegáns berendezéssel, amit valaki más tisztít, és egy olyan modern konyhát, ahol valaki más főz. Felszínes. Fiatal és igen felszínes. És nem láttam okot, amiért ne kapnám meg ezeket a dolgokat. Volt néhány jelentőségteljesebb dolog, amit akartam. Egy dolgot különösen. A legközelebbi barátom egy lány, akit Verának hívtak. Fiatalon megházasodott, csak tizenhét volt. Összeházasodott egy olyan emberrel, akit a szüleim számomra soha nem vettek volna figyelembe – egy asztalos. Egy évvel később született neki egy fia, egy szép fiúcska gödröcskékkel és göndör, fekete hajjal. Ez volt az első alkalom, amikor valaha igazán féltékeny voltam bárki másra egész életemben – mondta és kifürkészhetetlen szemekkel nézett rám. - Egy egy különböző idő volt, mint most, de készen álltam az egészre. Vágyódtam a saját kicsi babám után. Akartam a saját házamat és egy olyan férjet, aki megcsókol, amikor haza érkezik a munkából, akárcsak Verát. Azonban egy nagyon különböző fajta házra gondoltam...
Nehéz volt elképzelnem azt a világot, amit Rosalie ismert, hisz én egy egyszerű világban, egyszerű családdal és életben nőttem fel.
Rosalie felsóhajtott, és amikor beszélni kezdett, akkor hangja más volt, vágyakozással teli.
- Rochesterben egy királyi család élt, a King család. Royce Kingé volt a bank, ahol apám dolgozott. A második fia Royce King – belekavarodott a nevébe, majd folytatta -, látott először. A bankba ment és kapott egy felügyelői posztot. Két nappal később az anyám elfelejtette oda adni apámnak az ebédjét. Emlékszem, hogy Royce megzavarodott, mikor meglátta, hogy a fehér organzában vagyok, és felkötött hajjal rohanok át a bankhoz. Nem vettem észre, hogy Royce furcsán nézett. Azon az éjszakán jöttek először a rózsák. Minden este úgy udvarolt nekem, hogy küldött egy csokor rózsát. A szobám mindig tele volt rózsákkal. Royce is csinos volt. Világosabb haja volt, mint nekem, és halványkék szeme. Azt mondta, hogy a szemeim olyanok, mint az ibolyák. Aztán kezdtek megjelenni az ibolyák a rózsák mellett. A szüleim beleegyeztek – enyhén szólva. Jegyesek voltunk azelőtt, hogy ismertem volna kettő hónapja. Nem sok időt töltöttünk együtt. Royce azt mondta, hogy felelőssége van a munkájában.
- Nem volt hosszú eljegyzés. A tervek pazar esküvő körül forogtak. Minden úgy történt, ahogy elterveztem. Tökéletesen boldog voltam. Amikor Verát hívtam, nem éreztem féltékenységet. Elképzeltem a szőke hajú gyerekeket, ahogy a King-birtok óriási pázsitján játszanak és sajnáltam őt.
Ekkor Rosalibe abbahagyta hirtelen, összeszorította a fogait. Ez észhez térített és rájöttem, hogy a horror már nincs messze. Csodálkoztam, hogy ez az, ami miatt olyan sok keserűség van benne. Mert neki meg volt mindene, amit akart, és normális élete azonban pillanatok alatt ketté tört.
- Verát látogattam meg azon az éjszakát – suttogta. Az arca sima volt, mint a márvány és kemény. - A kis Henry imádnivaló volt az kis gödröcskéivel együtt. Vera elkísért az ajtóig, amikor távoztam, a kis Henry a karjaiban és a férje Vera oldalán, aki átkarolta a derekát.
A holdfényben úgy nézett ki, mintha hulla fehér arca sápadtabb lett volna.
- Sötét volt az utcákon – tovább suttogot alig hallhatóan. - Hideg volt. Nagyon hideg késő áprilishoz képest. Az esküvő csak egy hét távolságra volt, és aggódtam az időjárás miatt, erre emlékszem. Minden részletre emlékszem arról az éjszakáról. És így emlékszem erre, amikor annyira sok kellemes memóra enyészett el teljesen... - sóhajtott, majd tovább folytatta suttogva. - Csak néhány utcára voltam a házunktól, mikor meghallottam őket. Egy férfi csoport a törött utcai lámpa alatt, túl hangosan nevettek. Ittak. Fel akartam hívni apámat, hogy kísérjen haza, de az út túl rövid volt, így buta ötletnek tűnt. És akkor az egyikük a nevemet mondta. ,, Rose” - ordította, és a többiek nevettek. Aztán hirtelen megláttam, hogy a részegek milyen jól öltözöttek. Royce volt és pár barátja, gazdag emberek fiai.
- ,, Itt az én Rose-m!” - Royce kiabált, miközben velük nevetett. - ,, Késtél. Fázunk. Sokáig várattál minket.” Sosem láttam őt korábban inni. Egy pohárköszöntő partin azt mondta nekem, hogy nem szereti a pezsgőt. Akkor jöttem rá, hogy jobban szeret valami sokkal erősebbet. Volt egy új barátja – egy barát barátja, aki Atlantából jött.
- ,, Mit mondtam, Jonh...” - hangosan kiabált Royce, miközben megragadta a karomat és magához húzott. - ,, Ő nem csinosabb, mint a Georgiai öszibarackjaid közül mindegyik?” Az ember, akit Johnak hívtak, sötét hajú és napbarnított volt. Úgy vizsgált engem, mintha én egy drága tárgy lennék, ami venne. ,, Nehéz megmondani” - lassan, vontatottan beszélt John. - ,, Teljesen el van takarva.” Mire mindenki nevetni kezdett, köztük Royce is. Ekkor hirtelen Royce letépte vállamról a dzsekim. Lepattogtak a rézgombok, szétszóródtak az utcán.
- ,, Mutasd meg neki, hogy hogy nézel ki, Rose!” - Megint nevetett azután kitépte a hajamból a kalapomat. A gombostűk megrántották a hajamat gyökerestül, és fájdalmamban felkiáltottam. Úgy tűnt, hogy élvezik ezt – a fájdalmam hangját.
Rosalie hirtelen rám nézett. Én pedig biztos voltam benne, hogy arcom olyan fehér volt, mint az övé.
- Megerőszakoltak, majd megvertek – mondta csendesen. - Royce erőszakolt meg és akárhányszor könyörögtem neki, hogy hagyjon békén, azonnal pofon vágott. Ilyenkor mindig nevettek. Aztán miután végzett, belemarkolt a hajamba és addig tépett, amíg a földre nem kerültem. Aztán jött java – mondta, majd remegve felsóhajtott. Az én szemeim könnyesek lettek. - A barátai rugdosni kezdtek és amikor felkiáltottam fájdalmamban, akkor mindig kacagni kezdtek. Aztán az utcán hagytak engem, miközben még mindig nevettek, ahogy elbotladoztak. Azt hitték, hogy halott voltam. Azzal ingerelték Royce-t, hogy egy új mennyasszonyt kell találnia. Ő csak nevetett.
- Vártam az úton, hogy meghaljak. Hideg volt, bár annyira sok volt a fájdalmam, hogy nem érzékeltem. Elkezdett havazni, és azon töprengtem, hogy miért nem haltam meg. Türelmetlenül vártam a halált, mert tudtam, hogy akkor a fájdalomnak vége. Sokáig tartott... Carlisle akkor talált meg engem. Kiszagolta a vérem, és jött, hogy megvizsgáljon. Emlékszem, hogy bosszantott, ahogy dolgozott fölöttem, miközben megpróbálta menteni az életem. Soha nem kedveltem Dr. Cullent vagy a feleségét és a testvérét sem – ahogy Edward akkor mutatott. Felidegesített, hogy ők szebbek voltak, mint én.
- Azt gondoltam, hogy meghaltam, mikor karjaiba vett és velem futott. Azután egy fényes szobában voltam, ami meleg volt. Elaludtam, és hálás voltam, ahogy a fájdalom kezdett tompulni. De hirtelen valami éles megvágott engem, a torkomat, a csuklóimat és a bokáimat. Ijedtségemben sikítottam, miközben arra gondoltam, hogy azért hozott ide, hogy még jobban megkínozzon engem. Azután a tűz elkezdett égni bennem, és nem érdekelt már semmi más. Könyörögtem neki, hogy öljön meg. Amikor Esme és Edward haza értek, akkor nekik is könyörögtem, hogy öljenek meg. Carlisle velem maradt. Fogta a kezemet és mondta, hogy nagyon sajnálja, megígérte, hogy nemsokára vége. Elmondott nekem mindent és néha hallgattam. Elmondta, hogy mivan és hogy mivé fogok válni. Nem hittem neki. Minden alkalommal bocsánatot kért, amikor sikítottam. Abbahagytam néha a sikítást. Egyáltalán nem jó sikoltozni – csóválta a fejét. - Edward nem volt boldog. Nem tetszett neki, hogy engem változtatott vámpírrá. Tudta, hogy a Kingek keresést fognak indítani – senki sem fogja gyanúsítani Royce-t. Örömmel töltött el, hogy tudják, hogy Royce volt a bűnös. Erősebb lettem, a fájdalom kezdett elmúlni az ujjbegyeimben. Eleget elhittem abból, amit mesélt a világáról, hogy megijedjek. Tudtam, hogy az életem véget ért és hogy nem fog visszatérni. A fájdalom végül véget ért, és újra elmondták nekem, hogy mi voltam. Ekkor hittem el. Éreztem a szomjúságot, a kemény bőrömet, láttam a ragyogó vörös szemeimet. Jobban éreztem magam, amikor tükörbe néztem. A vörös szemek ellenére, én voltam a legszebb dolog, mit valaha láttam – ekkor Rosalie elnevette magát. - Akkor kezdtem a szépséget hibáztatni azért, ami velem történt. Számomra átok volt. Azt akartam, amim volt... nem ronda, csak normális, mint Vera. Megházasodni valakivel, aki szeret engem, és hogy csinos babáim legyenek. Ez az, amit igazán akartam, végig. Még mindig nem tűnik soknak, amit kértem – csuklott el a hangja.
Egy pillanatra a gondolataiba merült a jelenlétemet elfelejtve. Aztán rám mosolygott és az arca hirtelen diadalittas lett.
- Soha nem ízleltem meg az emberi vért – jelentette ki büszkén. - Meggyilkoltam hét embert – mondta önelégült hangon. - De nagyon óvatos voltam, nehogy kiöntsem a vérüket. Tudtam, hogy nem leszek képes ellenállni, és nem akartam a részüket magamban, tudod. Royce-t hagytam utoljára. Reméltem, hogy hallott a barátai haláláról, és rájön, hogy mi fog eljönni érte. Reméltem, hogy a félelem rosszabbá teszi neki a véget. Úgy hiszem, működött. Elbújt egy ablaktalan szoba ajtaja mögé, ami olyan vastag volt, mint a bank páncélterme, kívűlről fegyveres őrök védték, mikor elkaptam őt. Az őrei csak egy másodpercet vettek igénybe. Túlságosan színpadias voltam. Ez gyerekes volt. Egy esküvői ruhát viseltem, amit erre az alkalomra loptam. Sikított, amikor meglátott engem. Azon az éjszakán sokat visított. Meghagyni őt utoljára, jó ötlet volt. Könnyebben kontrolláltam magam, hogy lassabban tegyem.
Hirtelen szünetet tartott és végig pillantott rajtam.
- Sajnálom – mondta kellemetlen hangon. - Megijesztettelek, nem igaz?
- Jól vagyok – feleltem.
- Elragadtattam magam.
- Ne butáskodj!
- Tudod, hogy megmentettem Emmett-et, amikor egy medve szét akarta marcangolni és elvittem őt haza Carlisle-hoz. De ki tudod találni, hogy miért akadályoztam meg, hogy a medve megegye őt?
Megráztam a fejem.
- A sötét göndörödő hajfürtjeivel. És a gödröcskék az arcán, amik látszódtak, amikor fájdalmában grimaszolt. Az a furcsa ártatlanság, ami annyira oda nem illően látszott egy felnőtt férfi arcán. Vera kicsi Henry-jére emlékeztetett engem. Nem akartam, hogy meghaljon. Bár annyira utáltam az életet, elég önző voltam ahhoz, hogy megkérjem Carlisle-t , hogy változtassa át őt nekem. Szerencsésebb voltam, mint megérdemeltem. Emmett minden megtesz nekem, amit kérek. De soha többé nem lesz több, mint mi ketten. És soha nem fogok ülni egy tornácon valahol, vele ősz hajúan, körülvéve az unokáinkkal. - mosolyodott el. - Bella ezért is volt bolond, mikor azt kérte Edwardtól, hogy változtassa vámpírrá. Sok olyan dolog van, amit valószínűleg soha nem gondolt volna komolyan. Túl fiatal, hog tudja, hogy mit akar majd tíz év múlva, vagy tizenöt. Gondolj csak bele! Miután megtörtént, nem lehet visszavonni. Esme velünk helyettesíti, és Alice nem emlékszik semmi emberire, így nem hiányozhat neki. Emlékezni fog, de túl sok, amit felad. Így most örülök, hogy végre lelépett – vigyorgott diadalittasan. - Edward végre melletted lehet boldog, hisz téged azért kedvellek. És legalább nem kell állandóan aggódni amiatt, hogy valamelyikünk rá veti magát. Neked nincs illatod! És ez így jó.
- Köszönöm, Rosalie. Jó volt veled beszélgetni. Jobban megismerni téged – mondtam.
- Bocsánatot kérek, amiért szörnyeteg vagyok – vigyorgok. - De ha Bella valami rosszat csinál, ami nem tetszik, akkor megölöm. És mint a keresztapában: a halakkal alszik! - mondta, mire hangos kacagásban törtünk ki. - most már aludj! - Rosali szemei a takaróra lebbentek, majd felállt és az ablakhoz sétál. - Jó éjszakát, Norah! - suttogta és kiugrott az ablakon.
- Neked is, Rosalie! - mormoltam egy másodperccel később.
Sok időbe telt, amíg aludtam. Amint elaludtam, volt egy rémálmom. Álmomban haza felé siettem, amikor Edward, Jasper és Emmett megjelentek. Részegek voltak. Beszólogattak nekem, mígvégül lerángatták rólam a ruhákat és megerőszakoltak, majd megvertek és kiszívták belőlem az összes vért, ezért meg is haltam.
A saját kiáltásomra ébredtem fel. Úsztam az izzadságban, a pulzusom sebesen vert, az egész testem pedig remegett. Felsóhajtottam, majd visszadőltem és kétségbeesetten próbáltam megszabadulni a szörnyű álomtól. Hajnaltájban sikerült is elaludnom.
- Sandra, itthon vagyok! - kiáltottam az előszobában, miközben levettem a cipőm és a kabátom, meg a pulcsim. - Sandra! - kiáltoztam, majd bementem a konyhába, ahol a pulton egy fehér cetli állt.
Randizom a kollégámmal. Kezd összejönni a dolog! Este érkezem. - állt a papíron. Elmosolyodtam és betrappoltam a szobámba. Rendet tettem a szobámba, megágyaztam, megcsináltam a leckét, aztán elővettem a fürdéshez való cuccokat és elindultam megfürdeni.
Megeresztettem a kádat forró vízzel, majd levetkőztem és elmerültem a habos, forró kádban. Ellazulva hátra dőltem, fejemet hátra hajtottam és kezemet kivetettem a kád szélére. Felsóhajtottam és lehunytam a szemem. Pár percig áztattam magam, majd megmostam a hajam meg a testem és kiszálltam a kádból. Egy törölközővel megtöröltem magam, majd felvettem egy fehér toppot, meg egy szürke, két mérettel nagyobb mackó nadrágot és egy fehér zoknit és átmentem a szobámba. Útközben a hajamat összefogtam lófarokba, majd a szobámba feloltottam a villanyt. Az ágyra néztem és ijedten felsikoltottam.
- Ne sikíts! Még azt hiszik, hogy most öl meg valaki – tette szájára mutatóujját.
- Rosalie – néztem a váratlan vendégre. - Hát te? - vontam fel a szemöldököm meglepődötten.
- Emett épp Edwardot osztja ki – forgatta szemét cinikusan. - És gondoltam, átugrok. Nem zavarok?
- Ne butáskodj! - csóváltam meg a fejem. - És mizujs veled?
- Semmi – tette hátra kezeit és arra támaszkodott. - Tőled már meg sem kérdezem, hogy mizu, mert tudom – vigyorgott, mire én szégyenlősen lehajtottam a fejem. - Nem gond, ha éjszakára itt maradok? - kérdezte halkan.
- Dehogy! - kaptam fel a fejem, majd felmásztam az ágyra és betakaróztam, aztán Rosalie is követett. Befeküdt mellém, csupán ő nem takarózott be. - Mesélj valamit!
- Mit meséljek? - mosolygott a plafont bámulva.
- Az életedről. Egy ilyen szép vámpírnőnek, biztos tökéletes élete lehetett. Sőt, most is az van.
- Nem volt tökéletes életem, Norah – komorodott el. - Szépen kezdődött, de boldogtalan befejezés lett a vége.
- Meséld el, kérlek – mondtam lágyan.
Rám nézett és mosolygott. Ez egy szigorú, elkeseredett, mindazonáltal kábító arckifejezés volt. Vártam, miközben kitekintett az ablakon. Úgy tűnt, próbálja nyugtatni magát.
- Szeretnéd hallani, Norah? Ennek nincsen boldog befejezése, de minek volt, nem? Ha boldog befejezésünk lenne, akkor most mi mind a sírkövek alatt lennénk.
Bólintottam, bár kissé megijesztett az él a hangjában.
- Az emberi világom egy sokkal egyszerűbb hely volt. Ez 1933-ban volt. Tizennyolc éves voltam, és szép. Az életem tökéletes volt.
Az ablakon keresztül bámulta a sötét felhőket, melyek jelezték, hogy hamarosan ránk szakad az ég.
- Az szüleim középosztálybeliek voltak. Az édesapámnak stabil állása volt egy bankban, és szörnyen önelégült volt. Inkább tehetségért és nehéz munkáért adott jutalomként látta a jólétét, inkább mintsem elismerjét a szerencse hozta. Az anyám dolga volt, hogy tartsa a házat, és engem meg a két öcsémet is makulátlanul rendben. Nyílvánvaló volt, hogy nekem van elsőbbségem és én vagyok a kedvence. Nem teljesen értettem akkor, de mindig határozatlanul a tudatában voltam annak, hogy a szüleim nem voltak elégedettek azzal, amijük volt, még akkor is, ha ez több volt a megszokottnál. Ennél többet akartak. Nekik társadalmi törekvéseik voltak – szociális törtetők. A szépségem ajándék volt a számukra. Sokkal több lehetőséget láttak bennem, mint én. Nem voltak elégedettek, de én az voltam. Felvillanyoztak, hogy Rosalie Hale legyek. Örömöt okozott, hogy férfi szemek néztek báhová is mentem, mikor tizenkét éves lettem. Elragadtatott, hogy a barátnőim irigykedve sóhajtottak, amikor megérintették a hajamat. Boldog voltam, mert az anyám büszke volt rám, és hogy apám szívesen vásárolt nekem csinos ruhákat. Tudtam, hogy mit akartam az életben, de nem láttam esélyt, hogy pontosan megkapjam azt, amit akarok. Azt akartam, hogy szeressenek, hogy imádjanak. Azt akartam, hogy legyen egy hatalmas, virágos esküvőm, ahol mindenki a városban engem nézne, ahogy lesétálók a folyosón az apám oldalán, és azt gondolom, hogy én voltam a legszebb dolog, amit valaha láttak. A csodálat olyan volt, mint a levegő számomra, Norah. Ostoba és sekély voltam, de elégedett – mosolygott Rosalie, mulatatta saját értékelése.
- A szüleim hatása olyan volt, hogy szintén akartam az élet fontos dolgait. Akartam egy nagy házat, olyan elegáns berendezéssel, amit valaki más tisztít, és egy olyan modern konyhát, ahol valaki más főz. Felszínes. Fiatal és igen felszínes. És nem láttam okot, amiért ne kapnám meg ezeket a dolgokat. Volt néhány jelentőségteljesebb dolog, amit akartam. Egy dolgot különösen. A legközelebbi barátom egy lány, akit Verának hívtak. Fiatalon megházasodott, csak tizenhét volt. Összeházasodott egy olyan emberrel, akit a szüleim számomra soha nem vettek volna figyelembe – egy asztalos. Egy évvel később született neki egy fia, egy szép fiúcska gödröcskékkel és göndör, fekete hajjal. Ez volt az első alkalom, amikor valaha igazán féltékeny voltam bárki másra egész életemben – mondta és kifürkészhetetlen szemekkel nézett rám. - Egy egy különböző idő volt, mint most, de készen álltam az egészre. Vágyódtam a saját kicsi babám után. Akartam a saját házamat és egy olyan férjet, aki megcsókol, amikor haza érkezik a munkából, akárcsak Verát. Azonban egy nagyon különböző fajta házra gondoltam...
Nehéz volt elképzelnem azt a világot, amit Rosalie ismert, hisz én egy egyszerű világban, egyszerű családdal és életben nőttem fel.
Rosalie felsóhajtott, és amikor beszélni kezdett, akkor hangja más volt, vágyakozással teli.
- Rochesterben egy királyi család élt, a King család. Royce Kingé volt a bank, ahol apám dolgozott. A második fia Royce King – belekavarodott a nevébe, majd folytatta -, látott először. A bankba ment és kapott egy felügyelői posztot. Két nappal később az anyám elfelejtette oda adni apámnak az ebédjét. Emlékszem, hogy Royce megzavarodott, mikor meglátta, hogy a fehér organzában vagyok, és felkötött hajjal rohanok át a bankhoz. Nem vettem észre, hogy Royce furcsán nézett. Azon az éjszakán jöttek először a rózsák. Minden este úgy udvarolt nekem, hogy küldött egy csokor rózsát. A szobám mindig tele volt rózsákkal. Royce is csinos volt. Világosabb haja volt, mint nekem, és halványkék szeme. Azt mondta, hogy a szemeim olyanok, mint az ibolyák. Aztán kezdtek megjelenni az ibolyák a rózsák mellett. A szüleim beleegyeztek – enyhén szólva. Jegyesek voltunk azelőtt, hogy ismertem volna kettő hónapja. Nem sok időt töltöttünk együtt. Royce azt mondta, hogy felelőssége van a munkájában.
- Nem volt hosszú eljegyzés. A tervek pazar esküvő körül forogtak. Minden úgy történt, ahogy elterveztem. Tökéletesen boldog voltam. Amikor Verát hívtam, nem éreztem féltékenységet. Elképzeltem a szőke hajú gyerekeket, ahogy a King-birtok óriási pázsitján játszanak és sajnáltam őt.
Ekkor Rosalibe abbahagyta hirtelen, összeszorította a fogait. Ez észhez térített és rájöttem, hogy a horror már nincs messze. Csodálkoztam, hogy ez az, ami miatt olyan sok keserűség van benne. Mert neki meg volt mindene, amit akart, és normális élete azonban pillanatok alatt ketté tört.
- Verát látogattam meg azon az éjszakát – suttogta. Az arca sima volt, mint a márvány és kemény. - A kis Henry imádnivaló volt az kis gödröcskéivel együtt. Vera elkísért az ajtóig, amikor távoztam, a kis Henry a karjaiban és a férje Vera oldalán, aki átkarolta a derekát.
A holdfényben úgy nézett ki, mintha hulla fehér arca sápadtabb lett volna.
- Sötét volt az utcákon – tovább suttogot alig hallhatóan. - Hideg volt. Nagyon hideg késő áprilishoz képest. Az esküvő csak egy hét távolságra volt, és aggódtam az időjárás miatt, erre emlékszem. Minden részletre emlékszem arról az éjszakáról. És így emlékszem erre, amikor annyira sok kellemes memóra enyészett el teljesen... - sóhajtott, majd tovább folytatta suttogva. - Csak néhány utcára voltam a házunktól, mikor meghallottam őket. Egy férfi csoport a törött utcai lámpa alatt, túl hangosan nevettek. Ittak. Fel akartam hívni apámat, hogy kísérjen haza, de az út túl rövid volt, így buta ötletnek tűnt. És akkor az egyikük a nevemet mondta. ,, Rose” - ordította, és a többiek nevettek. Aztán hirtelen megláttam, hogy a részegek milyen jól öltözöttek. Royce volt és pár barátja, gazdag emberek fiai.
- ,, Itt az én Rose-m!” - Royce kiabált, miközben velük nevetett. - ,, Késtél. Fázunk. Sokáig várattál minket.” Sosem láttam őt korábban inni. Egy pohárköszöntő partin azt mondta nekem, hogy nem szereti a pezsgőt. Akkor jöttem rá, hogy jobban szeret valami sokkal erősebbet. Volt egy új barátja – egy barát barátja, aki Atlantából jött.
- ,, Mit mondtam, Jonh...” - hangosan kiabált Royce, miközben megragadta a karomat és magához húzott. - ,, Ő nem csinosabb, mint a Georgiai öszibarackjaid közül mindegyik?” Az ember, akit Johnak hívtak, sötét hajú és napbarnított volt. Úgy vizsgált engem, mintha én egy drága tárgy lennék, ami venne. ,, Nehéz megmondani” - lassan, vontatottan beszélt John. - ,, Teljesen el van takarva.” Mire mindenki nevetni kezdett, köztük Royce is. Ekkor hirtelen Royce letépte vállamról a dzsekim. Lepattogtak a rézgombok, szétszóródtak az utcán.
- ,, Mutasd meg neki, hogy hogy nézel ki, Rose!” - Megint nevetett azután kitépte a hajamból a kalapomat. A gombostűk megrántották a hajamat gyökerestül, és fájdalmamban felkiáltottam. Úgy tűnt, hogy élvezik ezt – a fájdalmam hangját.
Rosalie hirtelen rám nézett. Én pedig biztos voltam benne, hogy arcom olyan fehér volt, mint az övé.
- Megerőszakoltak, majd megvertek – mondta csendesen. - Royce erőszakolt meg és akárhányszor könyörögtem neki, hogy hagyjon békén, azonnal pofon vágott. Ilyenkor mindig nevettek. Aztán miután végzett, belemarkolt a hajamba és addig tépett, amíg a földre nem kerültem. Aztán jött java – mondta, majd remegve felsóhajtott. Az én szemeim könnyesek lettek. - A barátai rugdosni kezdtek és amikor felkiáltottam fájdalmamban, akkor mindig kacagni kezdtek. Aztán az utcán hagytak engem, miközben még mindig nevettek, ahogy elbotladoztak. Azt hitték, hogy halott voltam. Azzal ingerelték Royce-t, hogy egy új mennyasszonyt kell találnia. Ő csak nevetett.
- Vártam az úton, hogy meghaljak. Hideg volt, bár annyira sok volt a fájdalmam, hogy nem érzékeltem. Elkezdett havazni, és azon töprengtem, hogy miért nem haltam meg. Türelmetlenül vártam a halált, mert tudtam, hogy akkor a fájdalomnak vége. Sokáig tartott... Carlisle akkor talált meg engem. Kiszagolta a vérem, és jött, hogy megvizsgáljon. Emlékszem, hogy bosszantott, ahogy dolgozott fölöttem, miközben megpróbálta menteni az életem. Soha nem kedveltem Dr. Cullent vagy a feleségét és a testvérét sem – ahogy Edward akkor mutatott. Felidegesített, hogy ők szebbek voltak, mint én.
- Azt gondoltam, hogy meghaltam, mikor karjaiba vett és velem futott. Azután egy fényes szobában voltam, ami meleg volt. Elaludtam, és hálás voltam, ahogy a fájdalom kezdett tompulni. De hirtelen valami éles megvágott engem, a torkomat, a csuklóimat és a bokáimat. Ijedtségemben sikítottam, miközben arra gondoltam, hogy azért hozott ide, hogy még jobban megkínozzon engem. Azután a tűz elkezdett égni bennem, és nem érdekelt már semmi más. Könyörögtem neki, hogy öljön meg. Amikor Esme és Edward haza értek, akkor nekik is könyörögtem, hogy öljenek meg. Carlisle velem maradt. Fogta a kezemet és mondta, hogy nagyon sajnálja, megígérte, hogy nemsokára vége. Elmondott nekem mindent és néha hallgattam. Elmondta, hogy mivan és hogy mivé fogok válni. Nem hittem neki. Minden alkalommal bocsánatot kért, amikor sikítottam. Abbahagytam néha a sikítást. Egyáltalán nem jó sikoltozni – csóválta a fejét. - Edward nem volt boldog. Nem tetszett neki, hogy engem változtatott vámpírrá. Tudta, hogy a Kingek keresést fognak indítani – senki sem fogja gyanúsítani Royce-t. Örömmel töltött el, hogy tudják, hogy Royce volt a bűnös. Erősebb lettem, a fájdalom kezdett elmúlni az ujjbegyeimben. Eleget elhittem abból, amit mesélt a világáról, hogy megijedjek. Tudtam, hogy az életem véget ért és hogy nem fog visszatérni. A fájdalom végül véget ért, és újra elmondták nekem, hogy mi voltam. Ekkor hittem el. Éreztem a szomjúságot, a kemény bőrömet, láttam a ragyogó vörös szemeimet. Jobban éreztem magam, amikor tükörbe néztem. A vörös szemek ellenére, én voltam a legszebb dolog, mit valaha láttam – ekkor Rosalie elnevette magát. - Akkor kezdtem a szépséget hibáztatni azért, ami velem történt. Számomra átok volt. Azt akartam, amim volt... nem ronda, csak normális, mint Vera. Megházasodni valakivel, aki szeret engem, és hogy csinos babáim legyenek. Ez az, amit igazán akartam, végig. Még mindig nem tűnik soknak, amit kértem – csuklott el a hangja.
Egy pillanatra a gondolataiba merült a jelenlétemet elfelejtve. Aztán rám mosolygott és az arca hirtelen diadalittas lett.
- Soha nem ízleltem meg az emberi vért – jelentette ki büszkén. - Meggyilkoltam hét embert – mondta önelégült hangon. - De nagyon óvatos voltam, nehogy kiöntsem a vérüket. Tudtam, hogy nem leszek képes ellenállni, és nem akartam a részüket magamban, tudod. Royce-t hagytam utoljára. Reméltem, hogy hallott a barátai haláláról, és rájön, hogy mi fog eljönni érte. Reméltem, hogy a félelem rosszabbá teszi neki a véget. Úgy hiszem, működött. Elbújt egy ablaktalan szoba ajtaja mögé, ami olyan vastag volt, mint a bank páncélterme, kívűlről fegyveres őrök védték, mikor elkaptam őt. Az őrei csak egy másodpercet vettek igénybe. Túlságosan színpadias voltam. Ez gyerekes volt. Egy esküvői ruhát viseltem, amit erre az alkalomra loptam. Sikított, amikor meglátott engem. Azon az éjszakán sokat visított. Meghagyni őt utoljára, jó ötlet volt. Könnyebben kontrolláltam magam, hogy lassabban tegyem.
Hirtelen szünetet tartott és végig pillantott rajtam.
- Sajnálom – mondta kellemetlen hangon. - Megijesztettelek, nem igaz?
- Jól vagyok – feleltem.
- Elragadtattam magam.
- Ne butáskodj!
- Tudod, hogy megmentettem Emmett-et, amikor egy medve szét akarta marcangolni és elvittem őt haza Carlisle-hoz. De ki tudod találni, hogy miért akadályoztam meg, hogy a medve megegye őt?
Megráztam a fejem.
- A sötét göndörödő hajfürtjeivel. És a gödröcskék az arcán, amik látszódtak, amikor fájdalmában grimaszolt. Az a furcsa ártatlanság, ami annyira oda nem illően látszott egy felnőtt férfi arcán. Vera kicsi Henry-jére emlékeztetett engem. Nem akartam, hogy meghaljon. Bár annyira utáltam az életet, elég önző voltam ahhoz, hogy megkérjem Carlisle-t , hogy változtassa át őt nekem. Szerencsésebb voltam, mint megérdemeltem. Emmett minden megtesz nekem, amit kérek. De soha többé nem lesz több, mint mi ketten. És soha nem fogok ülni egy tornácon valahol, vele ősz hajúan, körülvéve az unokáinkkal. - mosolyodott el. - Bella ezért is volt bolond, mikor azt kérte Edwardtól, hogy változtassa vámpírrá. Sok olyan dolog van, amit valószínűleg soha nem gondolt volna komolyan. Túl fiatal, hog tudja, hogy mit akar majd tíz év múlva, vagy tizenöt. Gondolj csak bele! Miután megtörtént, nem lehet visszavonni. Esme velünk helyettesíti, és Alice nem emlékszik semmi emberire, így nem hiányozhat neki. Emlékezni fog, de túl sok, amit felad. Így most örülök, hogy végre lelépett – vigyorgott diadalittasan. - Edward végre melletted lehet boldog, hisz téged azért kedvellek. És legalább nem kell állandóan aggódni amiatt, hogy valamelyikünk rá veti magát. Neked nincs illatod! És ez így jó.
- Köszönöm, Rosalie. Jó volt veled beszélgetni. Jobban megismerni téged – mondtam.
- Bocsánatot kérek, amiért szörnyeteg vagyok – vigyorgok. - De ha Bella valami rosszat csinál, ami nem tetszik, akkor megölöm. És mint a keresztapában: a halakkal alszik! - mondta, mire hangos kacagásban törtünk ki. - most már aludj! - Rosali szemei a takaróra lebbentek, majd felállt és az ablakhoz sétál. - Jó éjszakát, Norah! - suttogta és kiugrott az ablakon.
- Neked is, Rosalie! - mormoltam egy másodperccel később.
Sok időbe telt, amíg aludtam. Amint elaludtam, volt egy rémálmom. Álmomban haza felé siettem, amikor Edward, Jasper és Emmett megjelentek. Részegek voltak. Beszólogattak nekem, mígvégül lerángatták rólam a ruhákat és megerőszakoltak, majd megvertek és kiszívták belőlem az összes vért, ezért meg is haltam.
A saját kiáltásomra ébredtem fel. Úsztam az izzadságban, a pulzusom sebesen vert, az egész testem pedig remegett. Felsóhajtottam, majd visszadőltem és kétségbeesetten próbáltam megszabadulni a szörnyű álomtól. Hajnaltájban sikerült is elaludnom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése