Egy kis idő múlva Edward helyet cserélt Esmevel. Esme játszott és Edward volt a bíró. Bella és köztem állt és mosolyogva nézte a játékot. Néha-néha mondott valamit, de különösen nagyobb figyelmet nem szánt ránk.
Bella néha-néha félénk pillantást vetett rám, nyílván félt, hogy kitálalok Edwardnak. Én csak rámosolyogtam barátságosan és rákacsintottam. Ezután teljesen megnyugodott, legalábbis én úgy láttam.
Egy pillanatban azonban felüvöltött a telefonom. Görcsbe ugrott a gyomrom és a szívem eszeveszetten dobogni kezdett. Gyorsan előhalásztam a mobilom a zsebemből és a zöld gomb lenyomás után, a fülemhez emeltem az apró készüléket.
- Peter meghalt – szólt bele az édesanyám gyászos hangon. - Haza kell jönnöd! - jelentette ki.
- Rendben – feleltem automatikusan előre meredt szemekkel.
- Este nyolckor megy a géped. Már elintéztem mindent! - mondta halkan. - Várlak! Szia – motyogta, majd letette.
Hosszú ideig tartottam a fülemhez a telefont, csak folyamatosan csipogó hangot hallottam, ami azt jelentette, hogy Anyu már régesrég letette. Ledöbbentem. Teljesen lemerevedtem és előre bámultam. Nem bírtam felfogni.
Majd később valaki a nevemen szólított. Csak tompán hallottam, de határozottan a nevem volt. Megfordult a fejemben, hogy válaszolok, de olyan ledöbbent voltam, hogy hosszú időbe telt, amíg a tudomásomra jutott, hogy válaszolnom kellene.
Valamivel később egy erős rántás ébresztett a vállam felől. Felkaptam a fejem és oldalra fordultam. Edward rángatta meg a vállam.
- Minden rendben, Norah? - kérdezte aggodalmasan.
- Mennyi az idő? - kérdeztem hirtelen.
- Hét óra – felelte Rosalie, aki időközben mellém állt.
- A reptérre kell mennem – motyogtam. - Edward, vigyél ki a reptérre, kérlek! - néztem fel Edwardra.
Egy ideig kíváncsian fürkészte az arcomat, majd lassan bólintott. Megfogta a karom és a hátára dobott. Mindez pár pillanat alatt zajlott le, és mivel nagyon figyeltem észrevettem, hogy Edward Carlisle beszélget, bár azt nem értettem, mit kérdezett Carlisle Edwardtól némán mozgó ajkakkal. Csak annyit láttam, hogy Edward kissé megrázza a fejét, majd mond valamit némán mozgó ajkakkal, mire Carlisle arcát elönti a megkönnyebülés. Ezután Edward felsóhajtott és futni kezdett. Pillanatok alatt a dzsip elé értünk. Edward segített bemászni a gépjárműbe, majd segített megcsinálni a terepautózásra kitalált biztonsági hámot. Aztán megkerülte a kocsit és beugrott mellém. Végül indított, és a motor beindult. De azonban egyáltalán nem élveztem a le-föl pattogást az autóban, és Edward se. Némán ültünk egymás mellett.
- A reptérre vigyél egyenesen! - szóltam halkan. Bólintott.
Röpke egy óra alatt Seattle-be értünk, aztán felszálltam a gépre és meg se moccantam, amíg Chicagóba nem értem. A reptéren a bátyám, James várt. Homlokon csókolt, majd átkarolt és a kocsihoz vezetett. Kinyitotta előttem az ajtót, besegített a kocsiba és egészen hazáig vezetett.
Otthon Anyu ölelt át fanyar mosollyal, majd a fülembe súgta, hogy menjek fel nyugodtan a szobámba, nem kell segíteni neki. Automatikusan bólintottam és felgyalogoltam a szobámba. Becsaptam magam után az ajtót és utána sokáig ki se dugtam az orrom.
Csak ültem az ágyamon, mégis úgy éreztem, hogy forgott körülöttem a világ. Lenn a nagymamám zokogott hangosan, hisz a kilenc gyerekéből egyet elvesztett.
Az apám kiszolgált mindenkit, a bátyám pedig a kocsmába ment. Mindig oda ment, ha valami bántotta. Anyu pedig a rokonokat hívta, én pedig ólomnehézségű fájdalommal ültem az ágyamon. Megszólalni is képtelen voltam.
Örülni akartam, ünnepelni, hívni Flowert és Borikát, ám ezek a tervek egy pillanat alatt szanaszét foszlottak.
Némán, a fájdalom által gúzsbakötve meredtem a semmibe, miközben a fejemen gondolatok milliói futottak át. Az előbb még a tisztáson álltam, és nevettem, most pedig a szemeimet marták az elfojtott könnyek. Meghalt. Nincs többé és nem is fogom őt újra látni. Mint mondok a fiának? Nem állhatok elé és mondhatom azt, hogy nem tudok segíteni. Nem mondhatom, hogy vége a harcnak, az nem rám vallna. Pedig igenis vége volt! A betegség győzött, a nagybátyám pedig elment. Mintha csak tegnap lett volna, ahogy pénzt adott a kezünkbe és elküldött minket hajnalig bulizni. Aztán megengedte, hogy nála pihenjük ki a fáradságot és hisztizzünk, hogy milyen drága mostanában az éjszakai élet. A hajnalig tartó bulizás megmaradt, ahogy James, Peter és én is. Csak ő ment el hirtelen és visszavonhatatlanul. Egy kósza könnycsepp gördült le az arcomon. Hosszú évek óta az első. Minden szét hullott. Minden.
Kicsivel később az unokaöcsém, Peter nyitott be a szobámba. Dühösen fújtatott, én pedig mérhetetlen türelemmel követtem minden egyes mozzanatát. Kezeit ökölbe szorította. Eszméletlenül nagy lehetett a fájdalma.
- Te tudtad? - kérdezte csendesen, de hangja és teste meg-meg remegett, míg kiejtette a szavakat.
- Peter... - sütöttem le szemeimet.
- Azt mondták, hogy rosszul lett, aztán ledőlt és leállt a légzése. Összeesett belül – harapott bele ajkaiba. - Nem voltam ott. Egy kurva szót nem mondtak róla! Azt sem tudtam, hogy halálos beteg. Mindent eltitkoltak!
- Kérlek, nyugodj meg! - simítottam végig szelíden a karján.
- Átvertek! A családom átvert – folytak le patakokban könnyei az arcán.
- Nem vertek át – ráztam meg a fejem. - Csak a jót akarták neked!
- Na, de ezzel?! Ugyanmár, Norah! - legyintett. - Felnőttek és kész. Azt hiszik, jobban tudnak mindent, de kibaszott fogalmuk sincs semmiről! - kiáltott fel indulatosan.
- Peter, erősnek kell maradnod. Ne hagyd, hogy legyőzzenek! A gladiátorokat nem tudják legyőzni – suttogtam.
- Nincs többé, Norah – suttogta. - Itt hagyott...
- Nem – ráztam a fejem. - Veled lesz örökké.
- Már közéjük tartozol, ugye? Már felnőttél – pillantott fel rám fintorogva.
Nem akartam azt mondani, hogy a javát akarom, hisz mindenki ezzel jött neki. Némán megráztam a fejemet, de benne teljesen nyílvánvalóvá vált, hogy a játéknak vége szakadt, ahogy a gyerekkorunknak is. Felnőttek lettünk és elővett minket az élet, hát kisírt szemmel néztük végig mikor mire képes. Így hát lehajtott fejjel indultunk ismét a harcba, mert háború az élet és elhullik a gyáva, hisz ez az élet rendje.
Minden szó nélkül emelkedett föl mellőlem. Letörölte arcáról a könnyeket és a fejébe húzta a sapkáját. Elködösült tekintettel néztem fel rá, várva, hogy szóljon valamit. De ő egy szót sem szólt. Helyette kisétált a szobámból, le a lépcsőn, ki a házból. Ezen a napon láttam őt utoljára sírni. És ekkor hallottam őt utoljára beszélni az érzéseiről. A régi Peter eltűnt, abban a pillanatban, ahogy kilépett a házunk ajtaján. Nemcsak engem hagyott maga mögött, hanem az eddigi életét és minden gyengéd szálat, ami valaha is a családjához fűzte. A család szégyen foltja lett, én pedig mérhetetlenül féltettem őt és aggódtam érte.
Pár órával később a vízzel megtöltött kádban ültem, meztelenül. Csak feküdtem a vízben – mely pár óra elteltével eléggé kihűlt -, csukott szemmel. Gondolatok ezrei kavarogtak bennem. Az ajkamon még ott égett az utolsó bíztató mondatom; a gladiátorokat nem lehet legyőzni! És tényleg nem lehet őket legyőzni, de én, mint gladiátor, teljesen beégtem. A felnőttek sorába álltam és csendben néztem az élet szörnyű tetteit. Felnőtt nő lett belőlem. Egy megkeseredett felnőtt nő. Bella néha-néha félénk pillantást vetett rám, nyílván félt, hogy kitálalok Edwardnak. Én csak rámosolyogtam barátságosan és rákacsintottam. Ezután teljesen megnyugodott, legalábbis én úgy láttam.
Egy pillanatban azonban felüvöltött a telefonom. Görcsbe ugrott a gyomrom és a szívem eszeveszetten dobogni kezdett. Gyorsan előhalásztam a mobilom a zsebemből és a zöld gomb lenyomás után, a fülemhez emeltem az apró készüléket.
- Peter meghalt – szólt bele az édesanyám gyászos hangon. - Haza kell jönnöd! - jelentette ki.
- Rendben – feleltem automatikusan előre meredt szemekkel.
- Este nyolckor megy a géped. Már elintéztem mindent! - mondta halkan. - Várlak! Szia – motyogta, majd letette.
Hosszú ideig tartottam a fülemhez a telefont, csak folyamatosan csipogó hangot hallottam, ami azt jelentette, hogy Anyu már régesrég letette. Ledöbbentem. Teljesen lemerevedtem és előre bámultam. Nem bírtam felfogni.
Majd később valaki a nevemen szólított. Csak tompán hallottam, de határozottan a nevem volt. Megfordult a fejemben, hogy válaszolok, de olyan ledöbbent voltam, hogy hosszú időbe telt, amíg a tudomásomra jutott, hogy válaszolnom kellene.
Valamivel később egy erős rántás ébresztett a vállam felől. Felkaptam a fejem és oldalra fordultam. Edward rángatta meg a vállam.
- Minden rendben, Norah? - kérdezte aggodalmasan.
- Mennyi az idő? - kérdeztem hirtelen.
- Hét óra – felelte Rosalie, aki időközben mellém állt.
- A reptérre kell mennem – motyogtam. - Edward, vigyél ki a reptérre, kérlek! - néztem fel Edwardra.
Egy ideig kíváncsian fürkészte az arcomat, majd lassan bólintott. Megfogta a karom és a hátára dobott. Mindez pár pillanat alatt zajlott le, és mivel nagyon figyeltem észrevettem, hogy Edward Carlisle beszélget, bár azt nem értettem, mit kérdezett Carlisle Edwardtól némán mozgó ajkakkal. Csak annyit láttam, hogy Edward kissé megrázza a fejét, majd mond valamit némán mozgó ajkakkal, mire Carlisle arcát elönti a megkönnyebülés. Ezután Edward felsóhajtott és futni kezdett. Pillanatok alatt a dzsip elé értünk. Edward segített bemászni a gépjárműbe, majd segített megcsinálni a terepautózásra kitalált biztonsági hámot. Aztán megkerülte a kocsit és beugrott mellém. Végül indított, és a motor beindult. De azonban egyáltalán nem élveztem a le-föl pattogást az autóban, és Edward se. Némán ültünk egymás mellett.
- A reptérre vigyél egyenesen! - szóltam halkan. Bólintott.
Röpke egy óra alatt Seattle-be értünk, aztán felszálltam a gépre és meg se moccantam, amíg Chicagóba nem értem. A reptéren a bátyám, James várt. Homlokon csókolt, majd átkarolt és a kocsihoz vezetett. Kinyitotta előttem az ajtót, besegített a kocsiba és egészen hazáig vezetett.
Otthon Anyu ölelt át fanyar mosollyal, majd a fülembe súgta, hogy menjek fel nyugodtan a szobámba, nem kell segíteni neki. Automatikusan bólintottam és felgyalogoltam a szobámba. Becsaptam magam után az ajtót és utána sokáig ki se dugtam az orrom.
Csak ültem az ágyamon, mégis úgy éreztem, hogy forgott körülöttem a világ. Lenn a nagymamám zokogott hangosan, hisz a kilenc gyerekéből egyet elvesztett.
Az apám kiszolgált mindenkit, a bátyám pedig a kocsmába ment. Mindig oda ment, ha valami bántotta. Anyu pedig a rokonokat hívta, én pedig ólomnehézségű fájdalommal ültem az ágyamon. Megszólalni is képtelen voltam.
Örülni akartam, ünnepelni, hívni Flowert és Borikát, ám ezek a tervek egy pillanat alatt szanaszét foszlottak.
Némán, a fájdalom által gúzsbakötve meredtem a semmibe, miközben a fejemen gondolatok milliói futottak át. Az előbb még a tisztáson álltam, és nevettem, most pedig a szemeimet marták az elfojtott könnyek. Meghalt. Nincs többé és nem is fogom őt újra látni. Mint mondok a fiának? Nem állhatok elé és mondhatom azt, hogy nem tudok segíteni. Nem mondhatom, hogy vége a harcnak, az nem rám vallna. Pedig igenis vége volt! A betegség győzött, a nagybátyám pedig elment. Mintha csak tegnap lett volna, ahogy pénzt adott a kezünkbe és elküldött minket hajnalig bulizni. Aztán megengedte, hogy nála pihenjük ki a fáradságot és hisztizzünk, hogy milyen drága mostanában az éjszakai élet. A hajnalig tartó bulizás megmaradt, ahogy James, Peter és én is. Csak ő ment el hirtelen és visszavonhatatlanul. Egy kósza könnycsepp gördült le az arcomon. Hosszú évek óta az első. Minden szét hullott. Minden.
Kicsivel később az unokaöcsém, Peter nyitott be a szobámba. Dühösen fújtatott, én pedig mérhetetlen türelemmel követtem minden egyes mozzanatát. Kezeit ökölbe szorította. Eszméletlenül nagy lehetett a fájdalma.
- Te tudtad? - kérdezte csendesen, de hangja és teste meg-meg remegett, míg kiejtette a szavakat.
- Peter... - sütöttem le szemeimet.
- Azt mondták, hogy rosszul lett, aztán ledőlt és leállt a légzése. Összeesett belül – harapott bele ajkaiba. - Nem voltam ott. Egy kurva szót nem mondtak róla! Azt sem tudtam, hogy halálos beteg. Mindent eltitkoltak!
- Kérlek, nyugodj meg! - simítottam végig szelíden a karján.
- Átvertek! A családom átvert – folytak le patakokban könnyei az arcán.
- Nem vertek át – ráztam meg a fejem. - Csak a jót akarták neked!
- Na, de ezzel?! Ugyanmár, Norah! - legyintett. - Felnőttek és kész. Azt hiszik, jobban tudnak mindent, de kibaszott fogalmuk sincs semmiről! - kiáltott fel indulatosan.
- Peter, erősnek kell maradnod. Ne hagyd, hogy legyőzzenek! A gladiátorokat nem tudják legyőzni – suttogtam.
- Nincs többé, Norah – suttogta. - Itt hagyott...
- Nem – ráztam a fejem. - Veled lesz örökké.
- Már közéjük tartozol, ugye? Már felnőttél – pillantott fel rám fintorogva.
Nem akartam azt mondani, hogy a javát akarom, hisz mindenki ezzel jött neki. Némán megráztam a fejemet, de benne teljesen nyílvánvalóvá vált, hogy a játéknak vége szakadt, ahogy a gyerekkorunknak is. Felnőttek lettünk és elővett minket az élet, hát kisírt szemmel néztük végig mikor mire képes. Így hát lehajtott fejjel indultunk ismét a harcba, mert háború az élet és elhullik a gyáva, hisz ez az élet rendje.
Minden szó nélkül emelkedett föl mellőlem. Letörölte arcáról a könnyeket és a fejébe húzta a sapkáját. Elködösült tekintettel néztem fel rá, várva, hogy szóljon valamit. De ő egy szót sem szólt. Helyette kisétált a szobámból, le a lépcsőn, ki a házból. Ezen a napon láttam őt utoljára sírni. És ekkor hallottam őt utoljára beszélni az érzéseiről. A régi Peter eltűnt, abban a pillanatban, ahogy kilépett a házunk ajtaján. Nemcsak engem hagyott maga mögött, hanem az eddigi életét és minden gyengéd szálat, ami valaha is a családjához fűzte. A család szégyen foltja lett, én pedig mérhetetlenül féltettem őt és aggódtam érte.
Órákig csak feküdtem a víz alatt, és vártam a kitörő dühöt, ami kitör belőlem. De nem történt semmi! Helyette annyira ellazultam, hogy majdnem elaludtam. Egy pillanatban azonban gondoltam egyet, nagy levegőt vettem és elmerültem a víz alatt.
Percekig voltam így, még levegőért sem kapkodtam, teljesen nyugodt voltam. Egy ideig bírtam, ám egy idő után éreztem, hogy a tüdőm majd' felrobban oxigén nélkül. Én viszont továbbra is a víz alatt feküdtem. Végül szendvedve teljesen belecsúsztam a vízbe, még a fejem búbját is ellepte a víz. Éreztem, testem elernyed és a tüdőm még jobban könyörög egy adag friss levegőért. De továbbra sem jöttem fel a víz felszínére, de a biztonság kedvéért ujjaimmal szorosan a kád szélét markoltam. Rájöttem, hogy mit érezhetett a nagybátyám, amikor a légszomjjal küzködött. Átéreztem a helyzetét.
Végül kis idő múlva két erős kezet éreztem a vállaimon, amik egy határozott mozdulattal kirántottak a víz és a légszomj rabságától.
Kérdően nyitottam ki a szemem és édesanyám aggodó, zöld szemeivel találtam szembe magam.
- Mit csinálsz, kicsim? - kérdezte gyanakodva, és segített kimászni a kádból.
- Csak leöblítettem a hajam – feleltem halkan.
- Jajj, drágám, erősnek kell maradnod – csiripelte és körém csavart egy törülközöt. - Legalább te méltóságteljes legyél! - simogatta meg az arcom. - Szedd össze magad, kérlek! - puszilta meg az arcom, majd kiment a fürdőből.
Felsóhajtottam, majd felvettem a bugyimat és a szobámba rohantam. A szobában sötétség uralkodott. Lágy szellő simogatta meg arcomat és a szívem újra eszeveszetten dobogni kezdett. Halványan elmosolyodtam és felkapcsoltam a lámpát. De csalódás ért! Azt hittem, hogy nyitva van az ablakom és Edward az ágyamon ül és vigasztalóan magához ölel. De nem így történt. A szobám üres volt és csak a mobilom csörgése szolgált némi hangot.
Az asztalomhoz siettem és a fülemhez emeltem a telefont.
- Igen? - szóltam bele halkan.
- Minden rendben? - hallottam mély és gyengéd hangját.
- Edward – sóhajtottam felszabadultan és az ágyamra ültem.
- Mi történt, Norah? - kérdezte halkan.
- Meghalt... - csuklott el a hangom, a torkomban gombóc kezdett növekedni. - Meghalt a nagybátyám – szöktek könnyek a szemembe. - És az unokaöcsém utál! - zokogtam a telefonba.
- Norah – szólított lágy hangon. - Nem utál az unokaöcséd! Ne butáskodj!
- De Edward! - nyavalyogtam. - Utál engem, mert felnőttem! - sírtam.
- Norah! Norah! - szólítgatott kétségbeesetten. - Nem utál! Egyszer mindenkinek fel kell nőnie – jelentette ki. - Ne sírj, kérlek!
Még egy ideig sírtam, aztán Edward lágy és csitítgató hangja megnyugtatott. Már a könnyeim sem folytak patakokban, és már beszélni is tudtam rendesen.
- Kocsiba ülök és megyek Chicagóba, jó?
- Ne! - ellenkeztem. - Ne gyere ide! Pár nap és haza megyek. Kérlek.
- Rendben – sóhajtott fel. - Most aludj! Későre jár már.
- Nem akarok aludni, Edward – akadékoskodtam.
- Segítsek elaludni?
- Hogyan?
- Először is feküdj az ágyba! - jelentette ki.
Felsóhajtottam és feljebb másztam az ágyon. A mellemig felhúztam a takarót és figyeltem.
- Hunyd el a szemed! - mondta halkan.
Lehunytam a szemem és kényelmesen elhelyezkedtem.
- Szép álmokat, Norah! - suttogta.
- Ne tedd le! - pattantak ki a szemeim.
- Nem teszem le, Nori – nevetett halkan.
- Nem vagyok Nori – durcáskodtam.
- Pedig aranyos – nevetett. - Na, szóval, hunyd le a szemed! - szólt.
Újra lehunytam szemeimet. Arcizmaim ellazultak, a testem elernyedt. Ekkor meghallottam Edward mély és lány, de mégis gyönyörű hangját,amint egy gyönyörű szép dalt dúdol. Halványan elmosolyodtam, majd még helyezkedtem egy kicsit és Edward hangját hallgatva elaludtam. És a történtek ellenében igazi, mély álomba szenderültem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése