75. rész

ÁPRILIS

MÁJUS

 Hajt az idő gyorsan – rendes útján eljár – ha felülünk, felvesz, ha maradunk, nem vár;
 Változik a világ: gyengül, ami erős, és erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.

 Több időm volt gondolkozni ezen a reggelen, mint általában. Mostanában túl sokat töprengtem, és ezt mindenki rossz szemmel nézte. Olyan voltam, akár a kutya, amely a sebeit nyalogatja, hogy megtisztítsa, de csak még nagyobb bajt csinál.
- Már megint min gondolkoztál el? - kérdezte Nicky, és beleszívott a cigarettájába.
- Szerinted? - néztem föl a csokis müzlimből. - Előre tervezek, hogy végre kigyógyuljak ebből.
- Tudod, ha az egyik szemed a múlton, a másik meg a jövőn van, akkor előbb utóbb bandzsa leszel – felelte.
 Én csak megvontam a vállam, és visszanéztem a müzlimre.
- Leszarom – mondtam, majd felálltam és a mosogatóba dobtam a tálat. - Elmentem a suliba – szóltam, miközben a vállamra dobtam a táskám.
 Nicky csak bólintott, én pedig már kinn is voltam az ajtón. Berontottam a kocsimba, majd beindítottam a motort és útnak indultam. Közben max hangerőre vettem a rádiót, hogy még véletlenül se tudjanak elkalandozni a gondolataim. De mégis megtörtént, sajnos.
 Múltkor kiszámoltam, hogy ma voltunk két hónapja külön. Igazából nekem egy évnek tűnt. Bár ez attól is lehet, hogy szinte semmit se csináltam, és úgy sokkal lassabban haladt az idő. De nem érzékeltem semmit.
 Szörnyen hiányzott Edward, és még rosszabb az volt, hogy szinte mindennap láttam őt. Nem bámultam őt, sőt, még rá nézni se mertem. Szégyelltem magam, de fogalmam sincs, hogy miért. Természetesen Edward folyamatosan nézett. Néha sikerült elkapnia a tekintetem, de olyankor pillanatok alatt lehajtottam a fejem. Nem mertem a szemébe nézni. Féltem, hogy helyben térdre rogyok és fülsüketítő hangon zokogni kezdek. Mellesleg eddig egyszersem sírtam érte. Túl nagy volt a szomorúságom, ezért nem bírtam sírni. Csak magamba zuhanva éltem a napjaimat. Edward nélkül.
 A szokásos időben értem a sulihoz. Kimásztam a kocsiból, aztán kivettem a táskámat is és ledobtam a földre. Becsaptam az ajtót, és háttal neki dőltem az autónak. Lehajoltam a táskámért, amikor hirtelen megfagytam. Fogalmam sincs, hogy miért, de valami láthatatlan erő lefogott. Csak megfagyva hajoltam, aztán megráztam a fejem, mint aki most ébredt fel, és felegyenesedtem.
 Felemeltem a fejem, és tekintetem összetalálkozott Edwardéval. Hosszú hónapok után végre a szemébe mertem nézni. Gyönyörű szemei úgy csillogtak, mint a legszebb csillag az égen. Ellentétben az enyémmel, amikor tükörbe szoktam nézni. Most mégis felcsillantak, és a szám is megvonaglott egy pillanatra.
 Ő csak halványan elmosolyodott. Megindult felém, az én szívem pedig őrült tempóban dobogni kezdett, és egyre jobban kezdett emelkedni. Már a torkomban éreztem a dobogást, amikor Edward már csak két lépésnyire volt tőlem. Bele haraptam az alsó ajkamba, és mélyen beszívtam a friss levegőt az orromon keresztül. Épp mozdultam volna meg, amikor Edward szó nélkül elment mellettem, miközben egész végig a szemembe nézett.
 Megrökönyödve néztem magam elé. Másodpercekig csak így álltam, majd hátra néztem. De nem kellett volna. Edward épp akkor ölelte át Bellát, és csókolta szájon. A szívem újra őrülten kezdett verni, de most a düh és a féltékenység miatt.
 Megráztam a fejem, majd a vállamra dobtam a táskám és becsattangoltam az iskolába. A fejemet lehajtottam, hogy még véletlenül se szóljanak hozzám. Besiettem a terembe, és előpakoltam a cuccomat. Aztán hátradőltem és vártam a csengőt.
 Perceken belül megjelent Edward a terem ajtajában. Épp hátravetett fejjel kacagott valamin, mire a szívem összeszorult. Inkább a farmernadrágom színét kezdtem tanulmányozni a szemeimmel. Kis idő múlva a mellettem lévő szék megnyikordult, és megcsapott az ismerős illat.
 Lehunytam a szemeimet, és mélyen magamba szívtam a bódító aromát. A zsibbasztó érzés visszatért a testembe, és a fájdalom is hamarosan jelentkezett a szívemben. Az emlékek sorra játszódtak le csukott szemeim előtt, mintha egy filmet néztem volna. Újra éreztem az illatát, a hideg érintését a bőrömön, és lágy hangját:
- Norah!
 Mélyen felsóhajtottam, és hátamon végig futott a hideg. Közben vállamon egy hideg kéz érintését véltem felfedezni.

- Norah! - szólt újra a gyönyörű hang.
 Ekkor egy újabb hideg érintés következett, amit egy apró lökés követett. Felkaptam a fejem, és kinyitottam a szemem. Homályos tekintettel körbe néztem, és kishíján elvörösödtem. A teremben mindenki engem bámult, a tanár egy könyvet tartva kérdően nézett rám, Edward pedig mellettem ült és keze a vállamon pihent.
- Örülnék, ha otthon aludna – jegyezte meg Mr. Berty száját húzogatva.
 Kidülledt szemekkel néztem a tanárra. Elaludtam volna?! - nyeltem egy nagyot.
- Ó... öhm... Elnézést – beszéltem. - Csak mostanában eléggé rosszul alszom – vallottam be, és félszemmel Edwardra néztem.
 Keze már rég az asztalon pihent, és lehajtott fejjel ült. Ajkai egy keskeny vonallá voltak préselődve, és ujjai között egy tollat szorongatott. Én csak felsóhajtottam, és kinyitottam a könyvet a megfelelő oldalnál. Pár perc múlva kicsöngettek én pedig rekord gyorsasággal pakoltam el a cuccom és rohantam ki a teremből. Még Edwardot is megelőztem.
 Felhúztam fejemre a csuklyámat, és zsebemből előhalásztam a mobilomat. Beléptem az üzenetek modulba, és küldtem egy sms-t Briannak.
 ,, Rosszul lettem, és haza mentem pihenni. Kösz.” - írtam a levélben. Aztán elküldtem, és zsebre vágtam a telefonom. Imádkoztam az égnek, hogy Brian elolvassa az sms-em, és tájékoztatja a tanárt, hogy elmentem. Eközben kiértem a parkolóba, és a kocsim felé vettem az irányt. Az utasfelőli ajtót kinyitottam, és bedobtam a táskám az ülésre. Aztán megkerültem a kocsit, és épp nyitottam volna ki az ajtót, amikor egy kéz tapadt az üvegnek és erősen becsapta az ajtót. Kérdően felnéztem, és még a lélegzetem is elállt; Edward állt előttem fürkésző tekintettel.
- Mi... mit... sze... szeretnél? - dadogtam, és szinte elvesztem gyönyörű szemeiben.
- Hova mész? - kérdezte.
- Haza – feleltem szűkszavúan, és végre sikerült elkapni a tekintetem. Egy királykék színű kocsin tartottam a szemem.
- Miért? - érdeklődött tovább.
- Öhh... - tátottam el a szám, és felnéztem Edwardra. - Nicky rosszul van, és haza megyek ápolni őt – hazudtam.
- Értem – bólintott. - Nagyonis megértem.
- Hát... - vontam fel a vállaimat. - Akkor szia – engedtem le őket, és kinyitottam az ajtót.
- Szia – biccentett, majd elment.
 Beszálltam az autómba, és Edward felé néztem. Épp akkor lépett be az épületbe. Felment a lépcsőn, aztán eltűnt a szemem elől. Bánatosan felsóhajtottam, és beindítottam az autót, és útnak indultam. Röpke pár perc alatt az házunk elé értem. Kipattantam a kocsiból, a táskám nélkül, és berontottam a házba.
- Hát te meg mi a rákot keresel itthon? - vont kérdőre Nicky, aki az ajtó előtt állt, és épp egy banánt evett.
 Nem válaszoltam, csak megráztam a fejem és felrohantam a lépcsőn. Bementem a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Bezártam az ablakokat, és besötétítettem a szobába. Levettem magamról a pulcsim, és a nadrágom. Aztán bemásztam az ágyba, és elmerültem a pihe-puha paplanok között.
 A fájdalom újra jelentkezni kezdett, mint mindig. Most szinte megbénított. Mintha egy óriási lyukat fúrtak volna a mellkasomon, és azon át kitépték volna a szívemet és a tüdőmet, így teljesen üresnek éreztem magam. Pedig egy lyuk sem volt a mellkasomon, és a szerveim is a helyén voltak, mégis üresnek éreztem magam. Üresnek és elhagyatottnak. Forgott velem a világ, és zihálva kapkodtam levegő után. Összegömbölyödtem a takaró alatt, és átkaroltam a bordáimat, hogy megtartsam a saját testem. Kétségbeesetten kapkodtam még mindig oxigén után, és pár könny is kicsordult a szemeimből. A hasamban elviselhetetlen fájdalmat éreztem, mire hátra dobtam magam. A mellkasomat kinyomtam és fülsüketítően sikítani kezdtem. Szemeimet összeszorítottam, és tovább ordítottam. Ekkor hirtelen elzsibbadt a testem, és többé már nem visítottam. Meghajoltam a természet akarta felett, és mély álomba merültem. Közben óriási könnyek folytak végig az arcomon, és megkönnyebülten felsóhajtottam.