97. rész

- Edward, nem tehetem meg. Nem érted? - kérdeztem kicsit hangosan, és türelmetlenül az asztalra csaptam a kezemmel.
- Norah – szólt Edward és sóhajtott egy nagyot. - Sokkal jobb lenne, ha szakítanál vele.
- De nem érted, hogy nem tehetem meg? Nem szakíthatok Matthew-val kényed-kedved szerint, értsd már meg! - kiabáltam.
- De akkor boldogok lennénk, ha az az idióta ember nem lenne a képben – magyarázta Edward.
 Összevontam a szemöldököm, közben a szívem minden egyes másodpercben megsajdult. Nem akartam szakítani Matthew-al. Ahhoz túlságosan is megszerettem őt, hiába voltam szerelmes Edwardba őrült módon.
 Egyszer csak szöget ütött valami a fejemben.
- Én is idióta ember vagyok. Minek vagy velem? - kérdeztem most már halkabban, és összefontam a karjaimat a mellkasom előtt.
- Hát már én is ezen gondolkodom – sziszegte Edward, és elment mellettem. - Elmegyek! - szólt a válla fölött, és egyenesen az előszobába ment.
 A méreg egyre jobban kezdett termelődni bennem, és majd' szét robbantam az idegtől.
- Jól van, menj csak! - bólogattam. - Úgyse kellesz már – feleltem vállat vonva, közben gondolatban alaposan bevertem a fejem a falba emiatt a mondat miatt. Nem kellett volna ezt mondanom.
 Edward is tudta ezt. Egyből lemerevedett, és egy ideig csak mereven maga elé bámult. Végül megrázta a fejét, és felhúzta lábára a cipőt. Aztán felegyenesedett, és rám nézett.

 Legszívesebben sikítani tudtam volna, amikor bele néztem Edward aranybarna szemeibe. Most nem csillogott, mint mindig. Helyette teljesen üres volt, és szinte lerítt az arcáról, hogy súlyosan megbántottam. Megrándult a szája, és a keze is megmozdult.
- Hát ha ez a helyzet, akkor felejtsük el egymást – szólt halkan, és a háta mögé rejtette a kezét, amely előbb megmozdult. - Akkor én... most... elmegyek – nyögte ki nagy nehezen, majd megfordult és kilépett az ajtón. És talán az életemből is...
 Felsóhajtottam. Nem akartam ezt. Az utóbbi időben rengeteget veszekedtünk emiatt a téma miatt, de sose fajult odáig a dolog,  hogy már ilyen csúnya dolgokat vágjunk egymás fejéhez. És a fejemet is rámertem volna tenni, hogy Edward legszívesebben felpofozott volna, vagy legalább megrángatott volna a galléromnál fogva. Bizonyára ezért mozdult meg a keze, amit végül a háta mögé rejtett. Belegondoltam ebbe a dologba, és jobban örültem volna annak, ha bántott volna, minthogy most kilépett az ajtómon. Ez sokkal nagyobb fájdalom volt, mintha megütött volna.
 Megkapaszkodtam a konyhapultba, és magam elé bámultam. Nem voltam szomorú, és nem is éreztem bűntudatot amiatt, amit kimondtam. Semmit sem éreztem. Teljesen üres voltam.
 Végül megráztam a fejem, és ellöktem magam a pulttól. Egyenesen a nappaliba mentem, amikor kicsapódott az ajtóm és Edward rohant be rajta.
 Kérdően néztem rá, ő pedig becsapta maga mögött az ajtót és szinte repült mikor megindult felém, és szó nélkül az ajkaimra tapadt.
 Megdöbbenve álltam. Kezei a karjaimon voltak, és szinte markolták, nehogy eltudjak szaladni. Pedig eszem ágában sem volt elszaladni. Sőt, amint erre rájöttem egyből átöleltem a nyakát, és még közelebb húztam magamhoz.
- Bocsáss meg, Edward – súgtam kétségbeesetten két csók között.
- Semmi gond – felelte. - Nem haragszom rád – csókolt meg újra. - Hogyan tudnék haragudni egy ilyen gyönyörű nőre, akit tiszta szívemből szeretek? - kérdezte mosolyogva, és eltűrt a szemem elől egy kósza hajtincset.

- Sajnálom. Csak tudod milyen vagyok. Amikor elvesztem a fejem, akkor...
- Akkor olyat mondasz, amit igazából nem is gondolsz komolyan – fejezte be helyettem a megkezdett mondatom.

- Igen. Sajnálom!
- Semmi gond. Nem haragszom rád – mondta, és megcsókolt. - Szeretlek!
- Én is. Nagyon – súgtam, és megcsókoltam.

 A hajába túrtam, és közben bizonytalanul elkezdtem hátrálni. Edwardot nem engedtem el, csupán húztam magammal. Ő pedig szinte szó nélkül jött utánam, és úgy csókolta az ajkaimat, mint még soha.
 Egy időre elhúztam hátáról a kezem, és kinyitottam magam mögött az ajtót. Edward keze lecsúszott a derekamra, én pedig ugrottam egyet és lábaimat a dereka köré fontam. Be lépett a szobába, és becsapta maga mögött az ajtót. Lépett párat, aztán megbotlott az ágyra zuhantunk. Ez adta meg a mindent elsöprő löketet.
 Szinte téptük egymásról a ruhákat, és közben egy percre se engedtük el egymást. Mikor pedig elváltak az ajkaink, akkor pedig egymás iránti szerelmünkről biztosítottuk egymást, és rengetegszer mondtuk ki a világ legnagyobb és legszebb szavát: Szeretlek!

 Az ágyban feküdtünk több perc, talán óra után. Nem éreztem az időt jelenleg, csupán az istenadta szerencsének éltem.
 Edward az oldalán feküdt, háttal nekem. Más esetben zavart volna, hogy nem láthatom az arcát, de jelen esetben beértem a hófehér, izmos hátával, amit szinte megbabonázva néztem, mint festő a legszebb művét.
 Mosolyogva néztem kócos haját, amikor szemem megakadt valamin a nyakán.
- Tudtad, hogy van egy anyajegy a nyakadon? - kérdeztem vigyorogva, és ujjammal megsimogattam az említett testrészt, amin volt az említett anyajegy. - Amúgy nagyon édes.

 Edward vállai megremegtek, aztán a fejét a párnába nyomta, de még így is hallottam hangos és élettel teli kacaját. Ez mosolyra fakasztott.
- Amúgy – kezdte, és felém fordult, miután kiröhögte magát -, hallottam, hogy te is ott leszel Rosalie és Emmett esküvőjén.
 Bólintottam, és feljebb húztam magamon a takarót, hogy ne legyen kinn az egész mellem. Hisz még meztelenek voltunk. Edward ezt megmosolyogta, és egy ideig tekintetét a mellemen felejtette.
- Én vagyok az egyik tanú – mondtam.
- Tudom – bólintott vigyorogva, és felnézett rám.
 Én csak nyelvet öltöttem rá.
- Ne nyújtogasd, mert még a végén elviszi a cica – szólt Edward, mire én felröhögtem.
- Nem nekem van szükségem a nyelvemre egy-két dologhoz – vágtam vissza vigyorogva.
 Edward egy pillanatig értetlenül nézett rám, majd elvigyorodott.
- Vegyem ezt felkérésnek? - vonogatta föl- és le a szemöldökét.
 Elvigyorodtam, és szinte azonnal elpirultam, mikor bele gondoltam a dologba.
- Öhm... én... - dadogtam, és éreztem, hogy egyre jobban vörösödik a pofám.
- Te most zavarban vagy? - kérdezte Edward, és a vigyora egyre szélesebb lett.

- Nem – vágta rám kimérten.
- Akkor miért kezdesz hasonlítani egy paradicsomra? - kérdezte. - Vagy talán te igazából egy paradicsom vagy, csupán alakváltós? - kerekedtek el a szemei, és távolabb húzódott.
 Egy pillanatra összevont szemöldökkel néztem rá, aztán elvigyorodtam.
- Igen – sóhajtottam. - Eddig titkoltam, de most bevallom. Én igazából egy paradicsom vagyok – sütöttem le a szemeimet. - Azt hittem, hogy erre sosem fogsz rájönni. És bevallom neked azt is, hogy minden álmom az, hogy bejussak a nadrágodba, hogy végre át szúrhass. – pillantottam föl Edwardra.
 Üres tekintettel nézett rám. Felkönyökölt, és elvigyorodott.
- Én pedig igazából egy paprika vagyok, nem egy vámpír – szólt mély hangon. - És minden álmom az, hogy át szúrhassalak. Jobb belőled kettő. Remélem nem bánod– vonta meg a vállát, és rám nézett.
 Megráztam a fejem, és mélyen a szemébe néztem. Ajkaimat összezártam és visszatartottam a lélegzetem, pont ahogy ő is. Végül nem bírtam tovább és könnyesre röhögtem magam, Edwarddal együtt.
- Néha olyan lököttek tudunk lenni – mondtam két röhögőgörcs között, és karját magamra raktam, ő pedig magához húzott
- De legalább nem unatkozunk egymás mellett – felelte mosolyogva.
 Felnéztem rá – mert még mindig fel volt könyökölve, és feje pont az enyém felett volt – és a mosoly azonnal lefagyott az arcomról, és az övéről is. Újra elmerültünk egymás tekintetébe, és végül én voltam az, aki megmozdult. Feljebb emeltem a fejem, és ajkaimmal megérintettem jéghideg ajkait egy pillanatra. Aztán elhajoltam, és fejemet visszatettem a párnára. Ekkor Edward lehajolt az arcomhoz, és megcsókolt. Fél testével rám tehénkedett, én pedig ujjaimat a hajába vezettem. Nyelveink táncot jártak, az ajkaink pedig gyöngéden simogatták egymást.