98. rész

 A  napok hihetetlen gyorsasággal teltek, és hamarosan itt volt Rosalie és Emmett esküvője. Izgultam egy kicsit, de nem jobban, mint Rosalie. Bár nem mutatta idegességét, mégis látni lehetett rajta mindig, amikor az esküvővel foglalkoztunk. Olyankor kicsit hisztis volt, de mi csak nevettünk rajta, amit nem nézett jó szemmel.

 Rosalie volt olyan kedves és megengedte, hogy Nicky és én szervezzük meg a leánybúcsúját. Persze Bellát sem hagytuk ki ebből, ezért ő is ott volt velünk mindig.
- Na, akkor dumáljuk meg, mi legyen – szóltam, és Nicky, Bella és én leültünk a konyhában az étkező asztalhoz a sarokba.
- Táncos fiúk? - kérdezte Nicky vigyorogva.
- Rosalie kedveli az ilyet? - vontam fel a szemöldököm, és lopva Bellára pillantottam.
 Bella megvonta a vállát.
- Szerintem Alice örülne neki, ha lenne ilyen. Tudjátok, hogy milyen! - mondta Bella.
- Jó, akkor legyenek vetkőző pasik – bólintottam, és felírtam az előttem lévő fehér papír tetejére: Táncos fiúk.
- Ami legyen meglepetés, szerintem – szólt Nicky, mire én bólintottam és mellé írtam: Meglepetés.
- És mi lenne, ha elvinnék vásárolni, és utána lemennénk egy bárba, ahol neki táncolnának? - vigyorodtam el.
- Jó – bólintott Bella.

 Nicky is rábólintott erre a dologra, én pedig kihúztam az első mondatot, és átírtam az eredeti tervre.

 1 héttel később

 Tegnap volt a leánybúcsú, és nagyon jól sikerült. Vásároltunk, buliztunk és volt pár vetkőző srác is, amin Rosalie csak nevetett. Igazából egész végig nevetett, és igazán jó volt boldognak látni őt. Most végre jobban megismerhettem őt, és megállapítottam, hogy százszor szebb, amikor mosolyog.

 Aminek a legjobban örültem, az pedig az volt, hogy Bella is egész végig csak nevetett. Nem volt félénk, bár azért megmaradt a háttérben. De jó volt látni, hogy kezd feloldódni és Rosalie-val is kezd barátkozni. Ennek igazán örültem. Így legalább nem volt köztünk egy kívülálló sem.

 Még egy hét volt hátra az esküvőig, és eddig minden a legnagyobb rendbe volt. Már lassan kész voltunk mindennel, csupán a ház díszitésést kellett elvégeznünk, mert a Cullen házban lesz az esküvő.
 A vendéglista már kész volt, és már ki is küldtük a meghívókat. Meglepetésemre még Mathew is meg volt hívva erre a nagy eseményre. Emiatt egy kicsit húztam a szám, és amikor Edward megtudta, hogy jön, akkor pedig valósággal őrjöngött. Nem tetszett neki, hogy ott lesz a sarkamban, bár én nem fordítottam erre nagyobb figyelmet. Nem akartam idegeskedni, és avval biztattam Edwardot, hogy megfogjuk oldani, mint minden mást. Ő pedig abbahagyta az üvöltést, és egyetértett velem.

 Megráztam a fejem, és leparkoltam a ház előtt. Kiszálltam az autóból, és kopogás nélkül bementem a házba.
- Sziasztok! - kiáltottam el magam, és levettem a kabátomat.
- Szia, Norah! - került elő Alice, kezében két barna színű dobozzal.
- Add ide az egyiket, Alice! - ugrottam elé. - Hisz ezek nagyon nehezek.

- Vámpír vagyok, nem csecsemő – húzta fel az orrát, és lerakta a földre a dobozokat. - Szia! - köszönt újra, és megöleltük egymást.
- Egyedül vagy? - kérdeztem, és feltűrtem a pulcsim ujját.
- Nem. Edward is itt van valahol – felelte, és leguggolt a dobozokhoz.
- Hol?
- Szerintem a szobájában – válaszolta, de nem nézett fel rám.
- Köszönök neki – mondtam, majd felrohantam a lépcsőn, egészen Edward szobájáig.
 Kopogtam, majd miután megkaptam az engedélyt, hogy bejussak – benyitottam. Edward az ágyon ült, és a kezét nézte, amiben volt valami.
- Szióka! - mosolyogtam, és becsuktam magam mögött az ajtót.
 Leültem mellé, és megsimogattam a hátát.
- Mi az a kezedben? - kérdeztem, és lopva a kezére pillantottam.
- Egy gyűrű – felelte, és felém fordult. - A tiéd – nyújtotta a kezét.
 Meglepődötten néztem rá, aztán lenéztem a kezére. A kezemet a számhoz kaptam, és kidülledt szemekkel néztem az apró ékszerre, ami Edward kezében volt. Egy arany gyűrű, amin volt egy piros alma, amibe bele volt harapva.
- Ez most komoly? - néztem fel rá.
- Hát persze – bólintott Edward. - Tetszik? - kérdezte úgy, mint egy kisfiú, aki először vesz ajándékot a szüleinek. Izgatott volt.
- Nekem minden tetszik, ami tőled van – feleltem.
- Felhúzhatom az ujjadra? - kérdezte, és felpillantott rám hosszú szempillái alól.
- Persze – vágtam rá, és a jobb kezemet nyújtottam, hisz a bal kezemen ott volt az eljegyzési gyűrűm, amit még a floridai kiruccanásunkon húzott fel.

 Edward jéghideg kezével gyengéden megfogta a kezemet, és felhúzta az ujjamra. Majd megcsókolta, és elengedte. Mosolyogva magam elé tartottam, és elállt a lélegzetem, amikor besütött a nap és a gyűrű ezer színben fényleni kezdett.

 Edwardra néztem, és ő is csillogott, mint a gyémánt. Mosolyogva nézett, és a lélegzetem pedig elállt.

- Gyönyörű – suttogtam, hisz alig tudtam beszélni. - Köszönöm... - csuklott el a hangom, és a szemem könnybe lábadt.
- Most sírsz? - kérdezte Edward és elvigyorodott.
 Megráztam a fejem, mire Edward magához ölelt. Fejemet a mellkasába fúrtam, és azonnal felzokogtam a boldogságtól.
- Jaj, Norah. Ne sírj már! - dörzsölte meg a hátam Edward, és elnevette magát.
- Úgy utállak! - morogtam, és gyengéden belevágtam a mellkasába.
- Én is téged – nevetett, és szorosabban ölelt. Fejét neki döntötte az én fejemnek, és hirtelen elkomolyodott. - Szeretlek!
- Én is – feleltem most már normálisabb hangon, és már nem sírtam.
 Kimásztam az öleléséből, és újra az új gyűrűmre néztem.
- Örülök, hogy tetszik – szólt lágyan, és hüvelyk ujjával letörölte a majdnem felszáradt könnyeimet.
- Még egyszer köszönöm. Mindent köszönök – feleltem, és felnéztem rá.

- Én köszönöm, hogy vagy nekem – mondta Edward, és kezével végig simított az arcomon.
 A hátamon végig futott a hideg, és libabőrös lettem.
- Most menj! Alice már vár – mosolygott Edward, és homlokon csókolt.
 Bólintottam, majd megcsókoltam, aztán lementem Alice-hoz.
- Nem értem miért kell sírni ezért az apró dologért – csóválta a fejét Alice, miután kész lettünk a házzal, és kimentünk a szabadba azt is feldíszíteni.
- Ember vagyok, na – vontam meg a vállam, és felakasztottam egy fehér selyemmel dísztett lámpát az egyik fa ágára.
- Akkor is – rázta a fejét. - Igazából ez alap dolog, hogy ajándékot vesz neked.
 Bólintottam, és lemásztam a létráról.
- Alice – szólítottam a koboldszerű lányt, aki érdeklődő tekintettel felém fordult. - Lehet egy kérdésem?
- Hát persze, Norah. Kérdezz bármit!
 Bólintottam, és felsóhajtottam.
- Bellának is szokott ajándékot venni? - kérdeztem nagy nehezen.
- Nem nagyon – rázta a fejét. - Igazából nem is szokott úgy foglalkozni vele, mint veled.
- És Bellát ez nem zavarja?
- Bella tudja, hogy Edwardnak van valaki mása. És igazából bűnösnek is érzi magát, amiért szét mentetek. Azt hiszi, miatta lett vége a kapcsolatotoknak. Ami részben igaz is.
 Felsóhajtottam.
- Zöldeket beszél az a lány – csóváltam a fejem. - Nem miatta szakítottunk.
- De – bólintott Alice. - Edward vele csalt meg.
- De... én is megcsaltam – feleltem, és az „megcsaltam” szót pedig eléggé halkan mondtam ki.
- Az most mellékes – vonta meg a vállát. - De a lényeg az, hogy most együtt vagytok. Legalábbis félig-meddig, mert az az ember közétek áll.
- Ne bántsd Matthew-t! - pirítottam rá. Sose szerettem, ha Matthew-t ócsárolták.
- De most komolyan, Norah. Mit szeretsz azon az emberen? Hisz egy hétköznapi ember csak. Nem olyan, mint Edward.
- Én is csak egy hétköznapi ember vagyok. Nem olyan, mint Bella – jegyeztem meg halkan, és újra felmásztam a létrára, hogy felakasszam a következő lámpát.
 Alice még egy pillanatra rám nézett, aztán megcsóválta a fejét és elfordult.