94. rész

 A következő négy nap békességben telt. Edward pedig egész végig velem volt. Szinte minden reggel hatkor keltünk, és körülbelül nyolcig nyomtuk még az ágyat. Ebben a két órában általában vagy csókolóztunk, vagy éppenséggel szeretkeztünk. Nem bírtunk betelni egymással.
 Ezután én azonnal neki álltam takarítani. Mostam, töröltem, főztem, és egy csomó házi munkát végeztem, közben Edward általában a nappaliban ült, vagy pedig engem követett. Azt hiszem, kezdtem megérteni, hogy miért imádta édesanyám a hétvégeket. Elmondása szerint isteni érzés az, amikor ő tesz-vesz, Apu pedig pihen, vagy számítógépezik. Eddig sosem értettem, de a négy nap alatt rájöttem ennek a varázsára.
 Matthew-al jóformán semmit sem beszéltem. Sosem hívott, így én se zavartam őt. Azért mindennap küldött nekem egy sms-t, hogy mi történik vele, és körülbelül minden második mondat után bocsánatot kért, amiért nem tudunk rendesen beszélni. Én nem haragudtam rá, sőt, örültem neki, hogy nem kell bájcsevegnem vele. Levélben könnyebb volt.
 Közben mindennap megfordult a fejemben, hogy oltári szerencsés vagyok. Most az egyszer nem állt utamba a sors, és boldogan tudtam élni pár napig. Isteni érzés volt. Edwarddal minden éjszaka szeretkeztünk, reggel is, a délelőttöt házimunkával töltöttük, a délutánokat pedig vagy sétálással, vagy pedig film nézéssel, és nagy ritkán szexel ütöttük el. Őrülten jól éreztem magam.

 Hamar eljött az utolsó napunk, a búcsú ideje. Az elmúlt hét nap zsongott a fejemben. Kétségbeesetten szorongattam Edward kezét, hisz nem akartam, hogy elengedjen, hogy elmenjen. Legbelül viszont felkészültem rá, hogy Edward elmegy, és maga mögött kell hagynia engem. De nem akartam. Azt akartam, hogy örökké mellettem legyen. De sajnos nekem nem volt ekkora szerencsém.

 Edwardnak el kellett menni. Talán örökre. Hisz neki barátnője volt, nekem pedig barátom. Nem maradhattunk együtt. A szívem megsajdult, mikor erre gondoltam.
- Menned kell – szóltam szendvedve. - Matthew mindjárt ide ér.
- Szeretnék még maradni – vallotta be.

 Szemei bánatosan csillantak, mire a szívem összeszorult.
- Még találkozunk – motyogtam, bár tudtam, hogy ez nem teljesen igaz.
 Mert fogalmam sem volt, hogy mikor fogunk újra találkozni. Már nem ment olyan könnyen, mint régen. Már nem találkoztunk szinte mindennap, hisz nyár volt, és a sulinak is már régesrég vége.
 Nem akartam könnyes búcsút. És igazából el sem tudtam képzelni, hogy eljön ez a pillanat, és hogy búcsúzkodnom kell. Talán örökre. Gondolkodtam, és próbáltam összerakni a mondataimat, de nem sikerült. Nem találtam szavakat arra, hogy pontosan leírjam, mit éreztem hét napon keresztül, és hogy mit éreztem most, az előszobában állva. Bár mondjuk felesleges lett volna, hisz Edward ugyanazt érezte, amit én.
- Most már tényleg menj – szóltam csendesen, de cseppet sem határozottan. Szinte könyörögtem neki.
- Norah – emelte fel az államat.
 Felnéztem rá. Szája sarkában megbújt egy mosoly. A tekintetéből szinte tudtam, hogy mit akar. Egy hosszú, véget nem érő csókot, tőlem. Egy apró kis megnyugtatást, hogy sosem fogom őt elfelejteni, akárki is lesz mellettem. Hogy bevalljam, ő számomra az igazi férfi.
 Szó nélkül hunytam le a szemeimet, és vártam. Edward halványan elmosolyodott, és egy apró csókot lehelt az ajkaimra. Pár pillanatig csak álltunk, míg végül ajkaink mozgásba lendültek. Úgy csókoltuk egymást, mint még soha. Ebbe a csókba belepasszíroztuk az elmúlt tíz hónapot, az érzéseket, az élményeket, és egy szerződést, miszerint sosem felejtjük el egymást.
 Szárnyalás, öröm, szeretet, szerelem, bánat. Ezek játszódtak le bennem, és Edwardban is, ezért követelőzöbben csókolóztunk. Aztán elszakadt tőlem. Elengedte a kezemet, és az életemet is talán. Kinyitotta az ajtót, és még egy percre a tekintetembe mélyedt. Halványan intett, ahogy én is neki. Aztán elindult, és becsukta maga után az ajtót, és ezzel egyidejűleg kilépett az életemből. Talán örökre.
 Kezemet a számra tapasztottam, nehogy felordítsak a mellkasomban ütött üresség miatt. Végül a szorításom enyhült. Ujjaimat gyengéden végig húztam az ajkaimon, alig tapintottam meg őket. Nem tudtam felfogni, hogy alig egy perce az enyém volt...

- Hát... - sóhajtott Nicky, és hátradőlt a fonott székben. - A történelem tényleg ismétli magát.

 Délután volt, és Nickyvel voltam az erkélyen. Elmeséltem neki, hogy mi történt egy hét alatt, ő pedig végig hallgatott. Kicsit kiakadt mikor elmondtam neki, hogy megcsaltam Matthew-et, de azért nem csapott balhét.
 Matthew-ék körülbelül egy órával ezelőtt értek haza. Én próbáltam a legboldogabb lenni, hogy haza jött, e eléggé gyatrára sikeredett, és ezt Nicky észre is vette. Ezért hívott ki az erkélyre, hogy meséljek. Matthew és Sean a nappaliban voltak, és valami idóta filmet néztek.
- Lehet – vontam meg a vállam, és bosszúsan meredtem előre.
- És most mi lesz? - kérdezte.

- Nem tudom – ráztam a fejem.
- Norah – szólított Nicky, mire én ránéztem. - Lehetek őszinte?
 Bólintottam.
- Neked nem való párkapcsolat, mert mindig elcseszed – mondta őszintén.

- Tudom – sóhajtottam, és inkább bementem Matthew-hoz, Nicky-t egyedül hagyva.

 Óvatosan tettem le a lábam a tiszta márványpadlóra. Feltűnésmentesen nyújtogatom a nyakam, hátha meglátom a termet. Mindegyik ajtó mögül zene hallatszott ki az üres folyósóra.
 Épp Matthew munkahelyén voltam, a tánciskolában, ahol dolgozott. Pénteken megígértem neki, hogy beugrom az egyik órájára. Most hétfő volt, és már negyed órája tartott az órája. Késtem, de elfogja nézni nekem. Legalábbis reméltem.
 Ekkor elértem a folyósó végére. Meghallottam az ajtó mögül a zenét, és kicsivel később Matthew hangját, amint épp számol. Elmosolyodtam, és benyitottam a terembe.
 Mindenki megfagyott, és felém nézett. Matthew kis fázis késéssel fordult az ajtó felé, de amint meglátott, elmosolyodott.
- Hello – tátogtam, és leültem a fal melletti szék egyikébe.
 Matthew mosolyogva megrázta a fejét, és újra számolni kezdett. Elkezdett táncolni a diákjaival együtt. Őrült jól mozgott, és legszívesebben a nyakába ugrottam volna. De nem tehettem meg, ezért keresztbe tett lábbal ültem, és néztem őt.
 A teremben körülbelül harminc ember állt, illetve táncolt. Volt pár lány, akik Matthew mögött voltak, és eléggé szkeptikus arccal méregettek engem. Nyílván nem igazán tetszett nekik a pofám, hisz Matthew barátnője voltam.
- Na, jól van – szólt hangosan Matthew, és a diákok felé fordult. - Szünet – csapta össze a két kezét.
 Mindenki felsóhajtott a terembe, és megindultak felém. Vagyis mellém, hisz mellettem volt egy csomó táska. A legtöbben kedvesen rám mosolyogtak, de volt, aki rám se hederített.
 Pár lány – pontosabban három, akik Matthew mögött álltak, és eléggé rossz szemmel méregettek – körém gyűlt, és csípőre tett kézzel néztek le rám.
- Ó, szia! - köszönt egy szőke hajú lány, és kezet nyújtott. - Vivien vagyok.
- Norah – feleltem, és kezet ráztam a lánnyal.

 A csaj eléggé megszorongatta a kezem, de nem szóltam semmit. Nyílván keménynek akart mutatkozni, és ő volt a főnök. Ezen elmosolyodtam.
- Ő Wanda – mutatott a mellette lévő barna hajú lányra, aki csak fintorgó pofával bólintott. - Ő pedig Zoe – mutatott a Wanda melletti vörösesbarna hajú lányra.
- Sziasztok! - intettem.
- És – kezdte Vivien, és karba tette a kezét. - Te vagy Matt csaja?
- Igen, a barátnője vagyok – bólogattam, erősen megnyomva a ''barátnő'' szót.
- Oh, vágom – bólintott a csaj, és még csúnyábban nézett le rám.
 Elvigyorodtam, és kilestem mögüle. Megláttam Matthewt. Épp a tükönek volt dőlve, ami beterítette az egész falat. Mosolyogva nézett rám, karba tett kézzel.
- Bocsi, csajok – álltam fel. - De én most megyek. Sziasztok! - mosolyogtam, és elindultam Matthew felé.
- Pff, hülye szuka – hallottam Vivien hangját.

 Nevetve megcsóváltam a fejem, és megálltam Matthew előtt két lépésnyire.
- Szia! - köszönt csendesen. - Jól nézel ki – mosolygott, és végig nézett rajtam.
 Én is végig néztem magamon. Egy fehér színű, DC márkájú pólót viseltem. Egy világosbarna színű halásznadrág volt rajtam, és egy fehér színű DC márkájú cipő.
- Sose láttalak még így – szólt Matthew.

- Hogy? - néztem fel rá.
- Ilyen lazának – felelte. - Mindig ki öltözöl, és nem hordasz ilyen márkájú ruhákat – mutatott a felsőmre, és a cipőmre.
- Talán nem tetszem? - néztem rá a pilláim alól, és egy lépést tettem felé.
- Ó, dehogynem – bólogatott vigyorogva. - El sem tudod képzelni, hogy mennyire – mondta halkan, ezért közelebb hajoltam az arcához, hogy halljam mit mond. - Ha nem lenne itt senki rajtunk kívül, akkor letepernélek – suttogta.
 A lélegzetem felgyorsult, és lehunytam a szemeimet.
- Ne mondj ilyeneket! - szóltam rekedten. - Különben otthon meg foglak erőszakolni.
- Hm... Azt hiszem, el tudnám viselni.
- Gonosz vagy – nyitottam ki a szemem, és belevertem a mellkasába.
- Aúú! - kapott a melléhez, és megnyomogatta. - Nem akarsz táncolni? - kérdezte vigyorgva, és a diákok felé bökött a fejével.
- Nem tudom a koreográfiát – ráztam a fejem.
- Tudtad, hogy amikor csóválod a fejed, akkor csücsörítesz? - kérdezte vigyorgva.
- Most már igen.
- És őrülten szexin tudod csinálni – mondta halkan.

- Fogd be! - szóltam rá halkan, de cseppet sem határozottan.
- És nagyon szépek a lábaid ebbe a nadrágba – folytatta tovább.
 Tudtam, hogy miért csinálja mindezt. Azért csinálta, hogy beálljak táncolni. Tudta, hogyan kell levenni a lábamról.
- És gyönyörű a szemed – mondta. - Bár mindig szép, de most különösen szép.
- Jó. Beállok táncolni – adtam be a derekam.
- Wááh, imádlak – hadarta, majd hirtelen két kezébe vette az arcomat és megcsókolt.
 És amilyen hirtelen jött a csók, olyan hirtelen is lett vége. Nyílván nem akart a diákjai előtt nyalakodni velem.
- Na, menjünk – sóhajtottam.
- A fal eltolóst táncoljuk, jó? - vonta fel a szemöldökét.
- Jó – bólintottam.
 Matthew bólintott, aztán intett a diákjainak. Ők bólintottak, és beálltak a helyükre. Matthew hivatalosan is bemutatott, akik kedves mosollyal üdvözöltek, kivéve aki nem. Matthew elmagyarázta, hogy az utolsó fél órában velük táncolok, és egy régebbi koreográfiát táncoljuk el. A diákok bólintottak.