Az ágyamon ültem törökülésben. Ölemben egy tálca volt, amelyen egy üveg nutella és három zsömle foglalt helyett. Kettévágtam az egyik zsömlét és elkezdtem rákenni a nutellát. Eközben Edward az ágy szélén ült és engem nézett mosolyogva.
- Mi van? - kérdeztem egy idő után. Idegesített, hogy állandóan bámul.
- Aranyosan csinálsz kaját – felelte még mindig mosolyogva. - Konyhatündér.
Elnevettem magam és beleharaptam a nutellás zsemlébe.
- Jó étvágyat! - mondta Edward, mire én csak megköszönésképpen bólogattam.
Tíz perc alatt begyűrtem a három zsömlét, aztán letettem a tálcát az asztalra és Edward elé ültem. Megsimogattam az arcát és bedőltem az ölébe. Ő csak felsóhajtott és egy hajtincsemmel kezdett játszadozni.
- Olyan a hajad, mint Belláé – mondta Edward kis idő múlva.
- De én Norah vagyok – feleltem.
- Az – bólintott.
Felnéztem az arcára és észrevettem, hogy valami gond van. Az arca már nem sugárzott a boldogságtól és ajkai sem értek fülig, mint eddig. Helyette arca sima volt, mint egy szobornak, ajkait pedig szorosan összeszorította. Szeme úgy csillogott, mint a legszebb csillag az égen, mégis megbújt ez mellett egy kis bú is.
- Valami gond van, Edward? - kérdeztem aggodóan és felültem.
- Nincs semmi gond – szűrte ki fogain keresztül.
- Ne butáskodj, Edward! - fogtam meg az egyik kezét és az ölembe húztam.
- Eszembe jutott Bella – nézett a szemembe. Szemében óriási fájdalmat véltem felfedezni.
- Akarsz beszélni róla? - kérdeztem kedvesen.
- Nem – vágta rá. Tekintete szigorú lett, amitől én meg is tántorodtam. De nem hagytam magam.
- Edward – simogattam meg a kezét. - Sokkal jobb, ha beszélsz róla. Jobban leszel tőle.
- Honnan veszed? - kérdezte flegmán.
- Tapasztalat – vontam meg a vállam, de nem néztem rá. Mindvégig az ölemben lévő kezét bámultam és simogattam. Éreztem kérdő tekintetét a bőrömön. Csontig hatoló volt.
- Mi történt? - kérdezte Edward határozottan.
- Semmi – ráztam a fejem.
- Norah! - emelte fel a hangját.
- Nem tartozik rád! - néztem rá csúnyán. - Az én dolgom. Felejtsük el!
- Kössünk egyeszséget! - ajánlotta Edward. - Ha én mesélek a múltamról, akkor te is beszélsz erről a dologról, amit annyira titkolsz.
- Rendben – adtam be a derekam, majd kezembe vettem egy párnát és az ölembe helyeztem, majd átöleltem. - Mesélj! - néztem fel Edwardra.
- Hát jó – sóhajtott, majd belekezdett. - Minden tavaly kezdődőtt. Március volt, a szemeszter közepe. Menzán ültem és szörnyen unatkoztam. Ez volt az én alvási periódusom, ha az alvást az aktív időszakok közötti tétlen állapotként definiáljuk. A testvéreimet tanulmányoztam. Rosalie saját szépségén töprengett, Emmett az esti szkanderon gondolkozott, Jasper épp azon filózott, hogy rá támadjon-e az egyik lányra vagy ne, míg Alice hol engem figyelmeztetett, hogy figyeljek Jasperre, hol őt nézte. Ekkor hallottam meg a nevemet – itt elhallgatott egy kicsit, majd nagy levegőt vett és folytatta. - Reflex reakció – mondta és fejét oldalra fordította. Eljátszotta, hogy mit csinált akkor, majd vissza nézett rám. - Nem a nevemen szólított, csupán rám gondolt. Ekkor a szemem egy pillanat törtrésze alatt egy pár nagy, csokoládébarna szempárra tévedt. Ez Bellájé volt. De már ismertem az arcát. Mindenki gondolatában ő volt. Az új diák, Isabella Swan – fintorodott el. - Jessica rólunk beszélt. És gondolataiban mindvégig Bellát átkozta. Akkor rám tört egy olyan érzés, hogy meg kell védenem Bellát. Nem tudom miért – vonta meg a vállát. - Aztán mellém ült biológián. Megéreztem a vére illatát és megakartam ölni. Számolgattam, hogy egy perc alatt hány nyakat tudnék eltörni? Nyílván az összeset, de Bellát hagytam volna utoljára, ő pedig rájött volna, hogy mi vár rá és sikítozni kezdett volna, amikor bejön valaki. Aztán ő is sikítozni kezd és így tovább. Egyszóval lehetetlen volt. Aztán tervezgettem, hogy elcsalogatom az erdőbe és ott ölöm meg. De nem mertem megtenni. A gondolataimban Carlisle járt, és a tőle tanult dolgok. Utáltam Bellát, amiért kihozta belőlem a gyilkost. De aztán Mike elhívta őt a bálba, és Tyler is, de ő mindenkit elutasított. Akkor éreztem először életemben a féltékenységet. Rám tört a birtoklási vágy és a védelmezői poszt. De idegesített, hogy nem tudok olvasni a gondolataiban, ezért nem is készültem arra, hogy beszéljek vele. Elmentem hát Denaliba, hogy kiszellőztessem a fejem.
- Mi van Denaliban? - vágtam félbe.
- Tanyaék – válaszolt mosolyogva és tovább folytatta a mesélést. - Aztán megszólítottam és beszélgetni kezdtünk, de különösebben nem fordítottunk egymásra nagyobb figyelmet. Nem állt szándékunkban barátok lenni. Másnap majdnem elütötte Tyler. De én megmentettem. Senki se látta, túl gyors voltam, hogy emberi szem láthassa. Majdnem lelepleztem a családom és saját magamat is, de szerencsére senkinek nem tűnt fel ez a megmentő akció, csak Bellának. Miután kórházba szállították és megvizsgálták, azonnal válaszokat követelt tőlem. De semmit sem mondtam neki, de ő továbbra is erősködött. Aztán faképnél hagytam – nevette el magát. - Sejtette, hogy nem vagyok egyszerű ember. Később hazudtam neki. Azt mondtam, hogy adrenalin löketet kaptam, ezért tudtam megállítani a kocsit. Nem hitte el. Elmagyaráztam, hogy mi nem lehetünk barátok. De ő azt mondta, hogyha hagytam volna őt meghalni, akkor most nem kellene bánkódnom emiatt. Igazi hülyeség volt ez a részéről, mérges is lettem rá. Ezután Jessicáék a La Pushra készülődtek és hívták Bellát is. Ő pedig engem is hívott, de nem mentem. Tudod, a vérfarkasok miatt – nézett rám egy pillanatra. - Jacob mesélt rólunk, de csak ostoba mesének állította be az egészet. De Bella elhitte neki – csóválta a fejét mosolyogva. - Közeledett a bál és Jessicáék vásárolni készültek Port Angelesbe. Bella velük tartott, de kis idő múlva egyedül hagyta őket. Egyedül kószált az utcákon, teljesen eltévedt. És követték őt – szorult ökölbe a keze. - Kis idő múlva bekerítették őt. Azok a mocskok gusztustalan dolgokat gondoltak és akartak – nézett maga elé dühtől forrt fejjel. - Én pedig követtem azokat a mocskokat és megmentettem Bellát. Elvittem Bellát vacsorázni, ő pedig válaszokat követelt. Elmondtam neki, hogy tudok mások gondolataiban olvasni, kivéve az övében. Aztán kutatni kezdett és addig-addig csinálta, míg rájött, hogy vámpír vagyok. Elmondta nekem, hog tud mindenről és hogy nem érdekli, hogy mi vagyok. Azt mondta, hogy nem számít mi vagyok, ő akkoris szeret – mosolyodott el. - Beadtam a derekam és összejöttem vele. Boldogok voltunk és mindenki elfogadta, hogy mi együtt járunk. Családi baseballra vittem, amikor három nomád vámpír jött látogatást tenni nálunk. James, a nyomkövető, megérezte Bella illatát és üldözőbe vette. Megakarta őt ölni és mivel látta, hogy védem őt, ezért mégjobban beindult. James elcsalogatta őt egy helyre, ahol megharapta. Bella majdnem átváltozott, de kiszívtam belőle a mérget és így ember maradt. Nem akartam, hogy vámpír legyen. Nem akartam megfosztani őt az emberi élettől. Mert neki volt választása – mosolyodott el a saját mondatán. - Ezután továbbra is együtt maradtunk. Elvittem őt a bálra és boldogan éltünk. Aztán – nézett rám mosolyogva, és folytatta -, jöttél te. És felborítottál mindent.
- Ne haragudj! - sütöttem le szemeimet.
- Nem haragszom – felelte. - Igazságszerint vártalak.
- Vártál? - kaptam fel a fejem kérdően.
- Alice látott az egyik látomásában.
- Mi látott? És mikor? - zúdítottam rá a kérdéseimet.
- Láttam, hogy csókolózunk – felelte. - Akkor, amikor nálunk voltál a partin. Emlékszel?
- Hát persze – bólintottam, majd leesett egy dolog. - Hé! Ti hazudtatok – löktem meg a vállát finoman.
- Miért? Most jobb lett volna, ha azt mondom, hogy „Áh, ne parázz! Csak a testvérem a jövőbe lát és látott minket csókolózni egy látomásában!” - játszotta el, mire én felkacagtam.
- Jó, jó. Igazad van – értettem egyet vele. - De akkoris – vigyorogtam.
- Mindegy – vonta meg a vállát. - Azt hiszem, szerettem Bellát. Sokszor gondoltam arra, hogy szakítok vele és inkább leszek veled, de mindig megtántorodtam. Egyszer tényleg megakartam csinálni, de te megállítottál – vigyorgott. - Talán, ha akkor szakítotttam volna vele, akkor nem csalt volna meg.
- Ennek így kellett lennie – vígasztaltam. - Mindkét oldalon álltál már. Először a megcsaló voltál, most pedig a megcsalt vagy.
- Igazad van – bólintott egyetértően. - És most te jössz. Mesélj! Mit titkolsz ennyire?
- Elmesélem – bólintottam, és felsóhajtottam. - Minden négy évvel ezelőtt történt.
- Mi van? - kérdeztem egy idő után. Idegesített, hogy állandóan bámul.
- Aranyosan csinálsz kaját – felelte még mindig mosolyogva. - Konyhatündér.
Elnevettem magam és beleharaptam a nutellás zsemlébe.
- Jó étvágyat! - mondta Edward, mire én csak megköszönésképpen bólogattam.
Tíz perc alatt begyűrtem a három zsömlét, aztán letettem a tálcát az asztalra és Edward elé ültem. Megsimogattam az arcát és bedőltem az ölébe. Ő csak felsóhajtott és egy hajtincsemmel kezdett játszadozni.
- Olyan a hajad, mint Belláé – mondta Edward kis idő múlva.
- De én Norah vagyok – feleltem.
- Az – bólintott.
Felnéztem az arcára és észrevettem, hogy valami gond van. Az arca már nem sugárzott a boldogságtól és ajkai sem értek fülig, mint eddig. Helyette arca sima volt, mint egy szobornak, ajkait pedig szorosan összeszorította. Szeme úgy csillogott, mint a legszebb csillag az égen, mégis megbújt ez mellett egy kis bú is.
- Valami gond van, Edward? - kérdeztem aggodóan és felültem.
- Nincs semmi gond – szűrte ki fogain keresztül.
- Ne butáskodj, Edward! - fogtam meg az egyik kezét és az ölembe húztam.
- Eszembe jutott Bella – nézett a szemembe. Szemében óriási fájdalmat véltem felfedezni.
- Akarsz beszélni róla? - kérdeztem kedvesen.
- Nem – vágta rá. Tekintete szigorú lett, amitől én meg is tántorodtam. De nem hagytam magam.
- Edward – simogattam meg a kezét. - Sokkal jobb, ha beszélsz róla. Jobban leszel tőle.
- Honnan veszed? - kérdezte flegmán.
- Tapasztalat – vontam meg a vállam, de nem néztem rá. Mindvégig az ölemben lévő kezét bámultam és simogattam. Éreztem kérdő tekintetét a bőrömön. Csontig hatoló volt.
- Mi történt? - kérdezte Edward határozottan.
- Semmi – ráztam a fejem.
- Norah! - emelte fel a hangját.
- Nem tartozik rád! - néztem rá csúnyán. - Az én dolgom. Felejtsük el!
- Kössünk egyeszséget! - ajánlotta Edward. - Ha én mesélek a múltamról, akkor te is beszélsz erről a dologról, amit annyira titkolsz.
- Rendben – adtam be a derekam, majd kezembe vettem egy párnát és az ölembe helyeztem, majd átöleltem. - Mesélj! - néztem fel Edwardra.
- Hát jó – sóhajtott, majd belekezdett. - Minden tavaly kezdődőtt. Március volt, a szemeszter közepe. Menzán ültem és szörnyen unatkoztam. Ez volt az én alvási periódusom, ha az alvást az aktív időszakok közötti tétlen állapotként definiáljuk. A testvéreimet tanulmányoztam. Rosalie saját szépségén töprengett, Emmett az esti szkanderon gondolkozott, Jasper épp azon filózott, hogy rá támadjon-e az egyik lányra vagy ne, míg Alice hol engem figyelmeztetett, hogy figyeljek Jasperre, hol őt nézte. Ekkor hallottam meg a nevemet – itt elhallgatott egy kicsit, majd nagy levegőt vett és folytatta. - Reflex reakció – mondta és fejét oldalra fordította. Eljátszotta, hogy mit csinált akkor, majd vissza nézett rám. - Nem a nevemen szólított, csupán rám gondolt. Ekkor a szemem egy pillanat törtrésze alatt egy pár nagy, csokoládébarna szempárra tévedt. Ez Bellájé volt. De már ismertem az arcát. Mindenki gondolatában ő volt. Az új diák, Isabella Swan – fintorodott el. - Jessica rólunk beszélt. És gondolataiban mindvégig Bellát átkozta. Akkor rám tört egy olyan érzés, hogy meg kell védenem Bellát. Nem tudom miért – vonta meg a vállát. - Aztán mellém ült biológián. Megéreztem a vére illatát és megakartam ölni. Számolgattam, hogy egy perc alatt hány nyakat tudnék eltörni? Nyílván az összeset, de Bellát hagytam volna utoljára, ő pedig rájött volna, hogy mi vár rá és sikítozni kezdett volna, amikor bejön valaki. Aztán ő is sikítozni kezd és így tovább. Egyszóval lehetetlen volt. Aztán tervezgettem, hogy elcsalogatom az erdőbe és ott ölöm meg. De nem mertem megtenni. A gondolataimban Carlisle járt, és a tőle tanult dolgok. Utáltam Bellát, amiért kihozta belőlem a gyilkost. De aztán Mike elhívta őt a bálba, és Tyler is, de ő mindenkit elutasított. Akkor éreztem először életemben a féltékenységet. Rám tört a birtoklási vágy és a védelmezői poszt. De idegesített, hogy nem tudok olvasni a gondolataiban, ezért nem is készültem arra, hogy beszéljek vele. Elmentem hát Denaliba, hogy kiszellőztessem a fejem.
- Mi van Denaliban? - vágtam félbe.
- Tanyaék – válaszolt mosolyogva és tovább folytatta a mesélést. - Aztán megszólítottam és beszélgetni kezdtünk, de különösebben nem fordítottunk egymásra nagyobb figyelmet. Nem állt szándékunkban barátok lenni. Másnap majdnem elütötte Tyler. De én megmentettem. Senki se látta, túl gyors voltam, hogy emberi szem láthassa. Majdnem lelepleztem a családom és saját magamat is, de szerencsére senkinek nem tűnt fel ez a megmentő akció, csak Bellának. Miután kórházba szállították és megvizsgálták, azonnal válaszokat követelt tőlem. De semmit sem mondtam neki, de ő továbbra is erősködött. Aztán faképnél hagytam – nevette el magát. - Sejtette, hogy nem vagyok egyszerű ember. Később hazudtam neki. Azt mondtam, hogy adrenalin löketet kaptam, ezért tudtam megállítani a kocsit. Nem hitte el. Elmagyaráztam, hogy mi nem lehetünk barátok. De ő azt mondta, hogyha hagytam volna őt meghalni, akkor most nem kellene bánkódnom emiatt. Igazi hülyeség volt ez a részéről, mérges is lettem rá. Ezután Jessicáék a La Pushra készülődtek és hívták Bellát is. Ő pedig engem is hívott, de nem mentem. Tudod, a vérfarkasok miatt – nézett rám egy pillanatra. - Jacob mesélt rólunk, de csak ostoba mesének állította be az egészet. De Bella elhitte neki – csóválta a fejét mosolyogva. - Közeledett a bál és Jessicáék vásárolni készültek Port Angelesbe. Bella velük tartott, de kis idő múlva egyedül hagyta őket. Egyedül kószált az utcákon, teljesen eltévedt. És követték őt – szorult ökölbe a keze. - Kis idő múlva bekerítették őt. Azok a mocskok gusztustalan dolgokat gondoltak és akartak – nézett maga elé dühtől forrt fejjel. - Én pedig követtem azokat a mocskokat és megmentettem Bellát. Elvittem Bellát vacsorázni, ő pedig válaszokat követelt. Elmondtam neki, hogy tudok mások gondolataiban olvasni, kivéve az övében. Aztán kutatni kezdett és addig-addig csinálta, míg rájött, hogy vámpír vagyok. Elmondta nekem, hog tud mindenről és hogy nem érdekli, hogy mi vagyok. Azt mondta, hogy nem számít mi vagyok, ő akkoris szeret – mosolyodott el. - Beadtam a derekam és összejöttem vele. Boldogok voltunk és mindenki elfogadta, hogy mi együtt járunk. Családi baseballra vittem, amikor három nomád vámpír jött látogatást tenni nálunk. James, a nyomkövető, megérezte Bella illatát és üldözőbe vette. Megakarta őt ölni és mivel látta, hogy védem őt, ezért mégjobban beindult. James elcsalogatta őt egy helyre, ahol megharapta. Bella majdnem átváltozott, de kiszívtam belőle a mérget és így ember maradt. Nem akartam, hogy vámpír legyen. Nem akartam megfosztani őt az emberi élettől. Mert neki volt választása – mosolyodott el a saját mondatán. - Ezután továbbra is együtt maradtunk. Elvittem őt a bálra és boldogan éltünk. Aztán – nézett rám mosolyogva, és folytatta -, jöttél te. És felborítottál mindent.
- Ne haragudj! - sütöttem le szemeimet.
- Nem haragszom – felelte. - Igazságszerint vártalak.
- Vártál? - kaptam fel a fejem kérdően.
- Alice látott az egyik látomásában.
- Mi látott? És mikor? - zúdítottam rá a kérdéseimet.
- Láttam, hogy csókolózunk – felelte. - Akkor, amikor nálunk voltál a partin. Emlékszel?
- Hát persze – bólintottam, majd leesett egy dolog. - Hé! Ti hazudtatok – löktem meg a vállát finoman.
- Miért? Most jobb lett volna, ha azt mondom, hogy „Áh, ne parázz! Csak a testvérem a jövőbe lát és látott minket csókolózni egy látomásában!” - játszotta el, mire én felkacagtam.
- Jó, jó. Igazad van – értettem egyet vele. - De akkoris – vigyorogtam.
- Mindegy – vonta meg a vállát. - Azt hiszem, szerettem Bellát. Sokszor gondoltam arra, hogy szakítok vele és inkább leszek veled, de mindig megtántorodtam. Egyszer tényleg megakartam csinálni, de te megállítottál – vigyorgott. - Talán, ha akkor szakítotttam volna vele, akkor nem csalt volna meg.
- Ennek így kellett lennie – vígasztaltam. - Mindkét oldalon álltál már. Először a megcsaló voltál, most pedig a megcsalt vagy.
- Igazad van – bólintott egyetértően. - És most te jössz. Mesélj! Mit titkolsz ennyire?
- Elmesélem – bólintottam, és felsóhajtottam. - Minden négy évvel ezelőtt történt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése