101. rész - Boldogtalan befejezés (Befejező rész)

 A könnyeimmel küszködve pakoltam a táskámba a legfontosabb cuccaimat. Kintről csak a csend hallatszódott, esetleg egy-két szipogás és pusmogás. Nyílván mindenki rám várt. A visszavonhatatlan és  bekövetkező búcsúra, esetleg a veszekedésre.

 A szívem összeszorult, és a falon lévő naptárra néztem. Pár nap múlva lesz a névnapom. Pont ekkor halt meg David is pár évvel ezelőtt. Pont ekkor vett egy hatalmas fordulatot az életem, és pont ekkor vesztettem el azt az ember, aki számomra a legfontosabb volt. Az emlék akaratlanul is lejátszódott a szemem előtt.

- David! Kérlek, ne csináld ezt! - könyörögtem a telefonba.

- Norah, te ezt nem érted – hallottam a vonal túlsó végéről fojtott hangját. - Te  ezt nem tudod felfogni. Én egy senki vagyok, még téged sem érdemellek meg.
- David – súgtam. - Fejezd be ezt! Gyere haza, és beszéljük meg! Hátha tudok...

- Nem! - szólt a telefonba emelt hangon. - Nem tudsz segíteni.
- Hát persze, hogy nem tudok, ha nem hagyod, bassza meg! - emeltem fel én is a hangomat, és a düh egyre jobban elhatalmasodott rajtam.

- Ne beszélj velem így, Norah! - szólt halk hangon, tudtam, hogy próbálja visszatartani a dühét.

- De, így beszélek veled – folytattam tovább. - Ha nem füveznél folyamatosan, ha végre egy kicsit rám figyelnél, akkor minden rendben lenne. Ó, de nem! Te akkoris hülye vagy és azt a kibaszott szart szívod folyamatosan! Hát nem érted, David? Elfogsz veszíteni így. Sőt, már el is veszítettél.
- Ne mondd ezt! Nem veszítettelek el – morogta.
- De, elveszítettél! Felejts el, David, örökre!

- Jó, Norah, abba hagyom. Csak, kérlek, ne mondd ezt! Abbahagyom, csak gyere ide és beszéljük meg.
- Tudod, hányszor hallottam már ezt? - kérdeztem már sírva. - Abbahagyom, beszéljük meg, szeretlek, imádlak – affektáltam David hangján. - Már elegem van ebből! Nem megyek sehova. Felejts el, jó? Legyen vége.
- Norah, nem lesz vége! Én szeretlek, értsd már meg! - hallottam kétségbeesett, mély hangját.

- Sajnálom, David.
- Ne! Gyere ide és beszéljük meg, kérlek. Ne hagyj el! Én nem tudok nélküled élni. Én... én öngyilkos leszek, ha elhagysz.
- Szeretlek! - súgtam, miközben a könnyeim már úgy hulltak, mint a záporeső, és kinyomtam a telefont.

 Remegő sóhajjal leültem az ágy szélére, és a kezembe temettem az arcomat. Közben kétségbeesetten kapkodtam levegő után, és valami elfogadható terv után kutattam a fejemben, hogy rendbe hozzak mindent. Mert én mindig mindent rendbe tudtam hozni. De most csődöt mondott az eszem. Semmi ötletem nem volt, csak menthetetlen vágyam az volt, hogy David itt legyen velem.

 Ekkor felkaptam a fejem, és egy hang folyamatosan azt súgta; „Öngyilkos leszek!”
- Úristen! - kiáltottam, és azonnal lerohantam a földszintre.

 Magamra kaptam a cipőmet és a kabátomat, és azonnal a szüleim kocsijába ültem. Beindítottam az autót, és padlógázzal a szálloda felé mentem, ahol David volt. Közben magamban azért imádkoztam, hogy egy zsaruval se találkozzak, mert még jogsim sincs.

 Fél óra alatt az óriási épület elé értem. Kipattantam a kocsiból, és hihetetlen gyorsasággal beszaladtam a recepcióra.
- Jó estét! Egy barátom itt szállt meg délelőtt – hadartam a fiatal recepciós nőnek.

 A nő tágra nyílt szemekkel végig nézett rajtam, majd megköszörülte a torkát és kedvesen elmosolyodott.
- Milyen néven foglalták a szobát? - kérdezte, és a monitor felé fordította a fejét.

- Öhh... David Enke – feleltem.

 A nő bólintott, és bepötyögte a gépbe a nevet. Pár másodpercig a monitort figyelte, aztán rám mosolygott.
- A 315-ös szoba, 6. emelet – közölte.
 Én pedig azonnal szaladtam a lift irányába, és pont szerencsém volt; ekkor nyílt ki előttem a lift ajtó, én pedig azonnal beugrottam és őrült módjára nyomogatni kezdtem a gombot, amibe egy fekete hatos szám volt belekarcolva.

 A lift ajtaja lustán bezárult, és lassan megindult a hatodik felé. A kezeim remegtek, és közben egész végig káromkodtam. Végül a lift kinyílt, én pedig azonnal kiugrottam, és elkezdtem szaladni a folyóson megkereseni a megfelelő ajtót. 312... 313... 314... 315. Megvan!

 Azonnal lenyomtam a kilincset, és belöktem az ajtót, és lemerevedtem. Egy test a szoba közepén, a vajszínű szőnyegen feküdt. A szemem megtelt könnyel, és lassan megindultam a test felé. Letérdeltem mellé, és a test vállánál fogva a hátára fordítottam. A test feje azonnal felém fordult, én pedig riadtan hátra estem és a lehető leggyorsabban másztam egyre hátrébb, mindaddig amíg a hátam össze nem ütközött a hideg fallal. David volt az! Mozdulatlanul feküdt a földön. Vastag ajkai szét nyílva, zöld szemei, melyek már nem csillogtak oly huncutul, rám irányultak.

 Kezemet a szám elé tettem, és könnyes szemmel néztem farkasszemet az élettelen testtel. Percekig, talán órákig ültem a falnak dőlve, könnyes szemmel. Végül térden csúszva David mellé kúsztam, és megböktem a vállát.

- David! - szólítottam halk hangon. - David, kelj fel! Oké, bevettem, jól becsaptál! Most már kelj fel! - nevettem el magam, aztán hirtelen lehervadt a mosoly az arcomról. - David! - ráztam meg a vállát kétségbeesetten. - David, kelj fel! Kérlek, könyörgöm! Kelj már fel! - kiáltottam. - Kérlek, ne! Könyörgöm! Kelj fel! - könyörögtem, miközben újra folyni kezdtek a könnyeim.
 Megragadtam a karját, aztán hirtelen el is kaptam a kezem. Ujjaimra valami meleg, és piros folyt. Kérdően lenéztem a kezemre, és eltátottam a szám. A vére volt az. David vörösen csillogó, drága vére volt az.

- David – nyöszörögtem, és az ölembe húztam az élettelen testet. - Kérlek, ébredj fel! - súgtam, és simogatni kezdtem selymes, barna haját. - Szeretlek! Kérlek szépen, kelj fel! Ne hagyj itt! Ne halj meg! - sírtam.
 Órákig ültem a hotel szoba közepén Daviddel az ölemben. Halkan sírtam, miközben David arcát simogattam. Ekkor valami rezgő érzést éreztem a combomnál. Benyúltam a zsebembe és a fülemhez emeltem a telefont.
- Norah, hol vagy? - hallottam Anyu aggodó hangját.
- David... - súgtam.
- Mi? Mi van Daviddel, Norah?
- Meg... meghalt... - súgtam, aztán sötétség borult a szemem elé.

 Megráztam a fejem, és letöröltem az arcomról pár könnycseppet, ami az erőfeszítésüknek hála – kitudtak szökni a szemem rabságából. Akadozva felsóhajtottam, és a vállamra kanyarítottam a fekete táskámat. Még egy utolsó pillantást vetettem a szobámra, aztán kiléptem a folyosóra. Hallottam a nappaliból kiszűrödő pusmogásokat, de a szavakat nem halottam. Talán nem is akartam.
- Még van két órám az indulásig – szóltam, mikor a nappaliba értem, mire a szobában ülök egyszerre rezzentek össze. - Lassan indulnom kell.
 Mindannyain bólintottak, én pedig végig néztem a nappaliban ülőkön. Az utóbbi időben minden percet úgy kezeltem, mintha különleges jelentőségű volna. Úgy figyeltem az arcukat és a hangukat, hogy soha ne tudjam elfelejteni. Tudtam, hogy legtöbbjüket soha nem fogom látni, és majd' megszakadt a szívem emiatt, de ennek így kellett lennie.

 Végignéztem Nicky vörösre sírt szemein, Sean kifejezéstelen arcán, Alice és Rosalie szomorú arcán, és tudtam; ha tudnának sírni, akkor már valószínűleg térden csúszva zokognának. Emmett idegesen tördelte az ujjait, és csakúgy mint Jasperé, az ő szemöldöke sötét ráncokba szaladt.

 Jó lett volna elmagyarázni nekik, hogy miért teszem mindezt. Jó lett volna elmondani nekik, hogy nagyon szeretem őket, még ha olykor ezt nem mutattam ki a megfelelő módon. Jó lett volna elmondani nekik mindazt, amit eddig még nem tudtam. De nem tettem semmit. Csak csendben álltam a falnak dőlve, és hallgattam a csendet.
- Norah – törte meg a csendet Alice szépen csöngő hangja. - Nem kell elmenned! - közölte halk, bársonyos hangon.
 Tudtam, hogy azért mondja ezt, hogy maradásra bírjon. Hetek óta ezt csinálja, de nem tudta elérni a várt hatást. Én továbbra is makacsul kitartottam a tervem mellet, és ellen tudtam állni Alice szomorúan csillogó, kiskutya szemeinek, és szívszaggató, könyörgő hangjának. Nagyjából mindenkinek ellen tudtam állni.
- Mennem kell – mondtam ezredjére. - Jobb lesz így.
- De kinek, Norah? - szólalt meg most az először Nicky, és rám nézett. - Kinek lesz jobb? Neked? Neked nem lesz az. Szenvedni fogsz, Norah, ígyis-úgyis.
- De idővel jobb lesz, Nicky. Te tudod a legjobban – Hangom már szinte könyörgő volt.
- És te is tudod, hogy nem ez a megfelelő mód arra, hogy megoldhasd a problémáidat. Miért futamodsz meg, Norah?
- Mert nincs más lehetőség – sziszegtem. - El... kell... mennem – szűrtem ki a fogaim közül a szavakat.
 Azzal felvettem a cipőmet, intettem a többieknek, aztán kiléptem a lakásból. Sietve, jóformán szaladva tettem meg az utat a liftig. A cipőm sarkának kopogása hangosan visszhangzott az élettelen folyosón, de nem érdekelt.
 Őrült módjára nyomogatni kezdtem a lift hívógombját, miközben a torkomban lévő gombóc egyre nagyobb lett. Menekülni akartam.
- A franca, gyere már! - ordítottam dühösen, és tudtam; ez a düh nem a hívógombnak szól, hanem nekem, az életemnek, és a sorsnak, amiért ilyen gonoszul elbánt velem.
 A lift lassan felért a hatodik emeletre. Én közben nagyokat nyeltem, és próbáltam visszatartani a sírást. Az lift ajtó kinyílt, és ezzel egy időben egy gyönyörű hang csengése ütött meg a fülemet:

- Norah – szólított a nevemen.
 A gerincemen végig futott a hideg. A testemen lévő összes szőr merőlegesbe állt, és a szívem is őrült módjára kalimpálni kezdett, közben a szemem megtelt könnyel. Tudtam, hogy kié ez a hang. Ezt a hangot még akkor is megismerném, ha éppenséggel a halálomon lennék. Ezt mindig és mindenhol megismerném.
- Ne menj el! Nem ez a megfelelő út a problémáid megoldásában – kezdte ő is a szentbeszédet.
- Nincs másik út, Edward – szóltam, és most először mertem felnézni az arcába.
 Arca sápadt volt. Sápadtabb, mint általában. Szemei alatt sötét karikák díszelegtek, és a szeme olyan sötét volt, mint az éjszaka, mint a halál. És benne oly mértékű fájdalom, amit el se tudtam képzelni.

 Némán nézett rám. Láttam a tekintetében, hogy szörnyen fáj ez neki. A búcsúzás, az, hogy itt fogom őt hagyni, egyedül. Mozdulatlanul álltam, és úgy néztem tökéletes arcát, mint egy művész a legtökéletesebb műalkotását. Elraktároztam magamban hideg és selymes bőrének érintését, a bronzvörös haját, a szemeit, melyek olykor a vesémbe láttak. Az egész lényét elraktároztam magamban, hogy évekkel később is emlékezzek rá.

- Sosem... - csuklott el a hangom. - Sosem foglak elfelejteni – sóhajtottam. - Edward – ejtettem ki a nevét oly lágyan, hogy még a térdem is beleremegett.
 Edward nem szólt semmit, csak halványan bólintott egyet. Még a tekintetét is levette rólam, és helyette vakon a padlót kezdte bámulni. Pár percig csak némán merültem el újra arcának gyönyörűségében, amikor egyszer csak a kezem megfogta az övét.

 Meglepetten nézett vissza rám, de azért az összekulcsolta az ujjait az enyéimmel.
- Hiányozni fog a belőled áradó meleg – közölte halkan. - Az egész lényed hiányozni fog.
 Úgy állt előttem, mintha megbabonázták volna. Az egyik keze gyengéden fogta az enyémet, a másik kezével pedig puhán az arcomat simogatta.
- Nem tudom elhinni, hogy ilyen gyorsan történt minden. Azt hiszem, túl gyors volt – merengett. - De egyáltalán nem bántam meg. Az az éjszaka megváltoztatta az életemet, és én ezért hálás vagyok.

 Tudtam, hogy miről beszél. Arról az éjszakáról beszél, amikor először kerültünk közelebb egymáshoz lelkileg és testileg egyaránt. Az emlék már vagy századjára játszódott le a szemem előtt.

 A dolgok menete hatalmas fordulatot fog venni. Ez a mondat járt a fejemben, mikor este beléptem a szobámba, nedves hajamat dörzsölgetve. Furcsa érzés volt ott lenni, a szobámban, miközben Ő a szobában sürgött-forgott. Azon az estén eltűntek a képek, az emléktárgyak és maga Bella jelenléte, ami mélyen átjárta eddig Edward lelkét. Nem értettem, miért akart ennyire maga mellett tartani. Hiszen eddig boldog volt, kiegyensúlyozott életet élt és utánam is ugyanezt tehette volna, mégis betegesen ragaszkodott hozzám. Szó nélkül kisétáltam volna az életéből, hiszen teljesen feleslegesnek éreztem magamat, Ő viszont minden egyes mozzanatával azt üzente, hogy igenis fontos voltam neki.
 Az utolsó gyertya meggyújtása után mosolyogva pillantott rám hátra. A szobát a füstölő kellemes illata lengte be. Biztosan azért csinálta, mert rengeteget mesélt nekem arról, hogy sok filmben látta, amint a barátok, szerelmesek fűszeres illatú füstölgők mellett érezték magukat a legjobban és nyíltak meg egymásnak. És valóban, nem virág volt, nem vanília, nem is fahéj. Fűszeres aromája volt. Ha nőként viselkedtem volna, akkor valószínűleg kilöktem volna az ablakon, azt kiabálva, hogy szörnyen megalázott. Barátként azonban csak megmosolyogtam az igyekezetét és finoman megdicsértem a füstölő rendkívűl kellemes illatát. Barát voltam, az is akartam maradni, így nem viselkedhettem sértett kisasszonyként és azt sem tehettem volna meg, hogy duzzogva üljek le az ágy mellé. Néma csendben befeküdtem az ágyba, magamra húztam a takarót és onnan figyeltem, ahogyan lázasan olvas Sandra gondolataiban. Aztán lekapcsolta a villanyt és csillogó szemekkel térdelt elém, mint egy kis gyerek, aki hallani akarta a dicséretet.
- Gyönyörű - mondtam halkan, miközben tekintetemet végig futattam a gyertyákon.
- Az első estét muszáj megszépíteni, amíg van időnk - sóhajtott fel, majd mellém dőlt.

 Egészen sötét volt a kis szobában, a gyertyák lángja haloványan pislákolt, kisérteties árnyékokat vetve a falra. Minden csendes volt és békés. Egy valódi, nyugodalmas őszi éjjel volt. A nyitott ablakon betódult az üdítően hűvös levegő. A külvilág, a város zajai megszűntek létezni és úgy éreztem magam, mintha otthon lettem volna. Semmiféle különbséget nem éreztem. Még Edward is ott volt mellettem, elfoglalva helyét az oldalamon. Abban a percben azt kívántam, hogy minden estém ugyanilyen legyen. Minden egyes nap mellette ébredjek, vele nevessek, sétáljak az erdőben a fák alatt az Ő oldalán. Aztán lefekvéskor megállapítsam, hogy nincsen honvágyam és remekül érzem magam mellette. Akár életem végéig folytatnám ezt. Mindegy egyes nap egy új kalandot ígért. Olyan kalandokat, amiket még sosem éltem át. Olyanokat, amelyeket sem sem a családommal, sem a barátaimmal nem tapasztalhattam meg. Némán sorolgattam magamban az élmények tárházát, cseppet sem figyelve Edwardra, aki még mindig engem nézett, miközben gondolkozott.
- Min gondolkodtál el? - kérdeztem.
- Keresem a jó érveket, hogy meglátogathassalak – mosolyodott el, bár szerette volna azt mondani, hogy sürgősen fel kell hívnia Bellát, hogy megkérdezze, hogy hogy van és hogy elmondja neki, hogy szereti és csak rá gondol.
 Azt mondtam volna neki, hogy hívja fel a Őt, vagy pedig szálljon kocsiba és menjen Phoenixbe Bella után, ám valami olyan abszurd kérdéssel álltam elő, ami gyökeresen megváltoztatta az addigi kapcsolatunkat.
- Edward, szívták már ki a nyakadat?
- Tessék? - kérdezte vigyorogva, minden gyanú nélkül.
- Jól hallottad. Csinálta már neked valaki? - ismételtem higgadtan, mégis egy csintalan mosoly villant át az arcomon.
- Arról biztosan tudnál - mosolygott – Nem, nem csinálták még nekem soha.
- És kipróbálnád? - csillantak fel szemeim.
 Edward csak bólintott. Ám én mégis megijedtem.
- Edward, ne legyél ostoba! - ráztam meg a fejem ellenkezve – Neked ott van Bella és nekem... Brian.
- De ez nem számít megcsalásnak – győzködött most Ő.
- Felejtsd el! Ilyet nem lehet. Így nem.
- Hogy?
- Nem ugorhatunk bele ebbe ilyen hirtelen - ingattam meg a fejem.
- Norah, legyél végre bátor. Olyannak ismertelek meg, aki nem hátrál meg - mosolyodott el.
 Bele haraptam az ajkaimba, miközben fölém hajolt. Nem tudtam gondolkodni, ellenkezésre és menekülésre pedig végképp nem maradt erőm. Némaságra ítélve figyeltem, ahogyan az egész életemet megváltoztatni készült. Brian és a többiek eltűntek. Éreztem, hogy a szívem hevesen zakatolt. Kezeimmel belemarkoltam a lepedőbe, féltem. Igen, féltem, de valahol vártam, hogy igazán hozzám érjen.
- Fájni fog? - kérdezte halkan, mire elmosolyodtam.
- Nem - ráztam meg a fejem, majd kezével gyengéden elfordította az államat a jobb hozzáférhetőség kedvéért. Valószínűleg Ő maga sem tudta, hogy mit és miért csinált. Csak cselekedett, én pedig remegve vártam a következő lépést.
 A legutolsó pillanatig hittem, hogy csak egy kis szórakozásról volt szó. Semmi érzelem, belső késztetés, vágy meg sem fordult a fejemben. De abban a másodpercben, ahogy hűvös ajkai a nyakamra tapadtak, elveszett minden gondolatom. Megszűnt minden, mintha egy új dimenzióba léptem volna, vele együtt. Nem arról volt szó, hogy a szűzies vámpírfiú átlépte a határait, sem pedig arról, hogy a csendes lány valami olyat tett, amiről álmodni nem mert volna. Különleges pillanat volt. Egy életre szóló kapocs született meg és mindkettőnk élete hatalmas fordulatot vett.
 Hirtelen csak erre tudtam gondolni, aztán arra, hogy milyen remek érzés, ahogyan finoman végig szánkázott ajkaival a nyakam ívén. Őrjítő volt egyszerűen, éreztem, hogy Ő is kizárta a világot, ahogy én.  Szemei csillogtak és talán még a kezei is megremegtek. Érzelmek millióit szabadította fel bennem. Legszívesebben felkiáltottam volna a boldogságtól, öleltem volna, kezeimet végighúztam volna a hátán, egészen az arcáig, mégis mozdulatlan maradtam. Csak néhány sóhaj szakadt fel belőlem, mikor már szinte el tudtam volna égni egy-egy célt talált érintésétől. Aztán véget ért a pillanat... Ajkai elszakadtak tőlem, ahogy kezei is lecsúsztak az arcomról. Hirtelen a csalódottság érzése uralkodott el rajtam. Most fel fog kelni mellőlem és kisétált a szobából. Talán csak ez volt a célja, egy kicsit megmutatni, milyen lehet vágytól reszketni, mégis fájdalmas mozdulatlanságra ítélve feküdni. Megtudni, milyen lehet szenvedni az elfojtott érzésektől. Vagy egyszerűen csak kíváncsi volt. Lehet, hogy örömöt jelentett neki, hogy egy tapasztalt lányt avathatott be az ügyetlen “szerelem titkaiba”. Kezeim elernyedtek. Az érzékek tomboló vihara hirtelen elült a lelkemben, mintahogy testem sem égett olyan forró lázban, mint percekkel ezelőtt. Hiába kutattam a szemeiben, nem láttam semmit. Abbak a köztes állapotban járhatott, mint én. Mikor már nem tudta egyikünk sem, hog barátként, egy közös titok őrzőjeként vagy szerelmesekként tekintsünk egymásra. Régen azt hittem, hogy létezik barátság és szerelem. A kettő pedig teljesen más, nem összekeverhető. Ebben a pillanatban azonban rá kellett jönnöm, hogy az édesapám téves megállapítást fogalmazott meg. Igenis volt kettős állapot, mikor egyszerűen nem tudod eldönteni, hog akkor most vajon mit érzel és hogyan nézz a másikra. Ennek következményeként pedig semmi rossz nem várt rám, semmiféle kötelezettség, elvárás, még bűnt sem követhettem el. Így mikor Edward azt kérte, hogy viszonozzam az apró gesztusát, aprócska ellenkezés után a lehető legnagyobb örömmel tettem eleget a kérésének. Határtalan odaadás és lelkesedés vezérelt, és persze a szikra is újra fellobant, mikor megéreztem karjait a derekamon. A kezdeti ügyetlen mozdulatok egy idő után megszűntek, percekkel később pedig már úgy sóhajtottam a nyakába, mint egy valódi, igazi nő, aki szinte egész életében ezt csinálta.
- Várj! – tolt el lihegve magától – Mi lenne, ha...? Mit szólnál ahhoz, ha megcsókolnálak? - kérdezte.
- Erről eddig nem volt szó.- ráztam meg a fejem, miközben félve pillantottam az engem ölelő karokra. Esélyem sem volt.
- Kérlek. Esküszöm, hogy nem lesz baj - kezdett bele ismét a győzködésbe – Most sem volt. Sosem hazudnék neked.
- Nem arról van szó, csak ez egy sokkal mélyebb dolog – okoskodtam.
- Nem foglak bántani - súgta édesen.
- Akkor sem lehet. Nem tudhatod, hogy milyen lesz.
- Félsz, hogy Bella haragudni fog? - tette fel a kérdést csendesen, mire halványan bólintottam.
- Nem fogja megtudni. Ne félj! - magyarázta türelmesen – Ez más lesz, Norah. Kérlek!
 Tudtam, hogy mire értette a “más” szót. Ez tényleg az volt. Ha egyszerű szórakozás lett volna, akkor nem reszketett volna egyikünk sem, nem öleltük volna át egymást. Napokkal ezelőtt átléptük a határt, csak most tudatosult mindkettőnkben. Így mi értelme lett volna az ellenkezésemnek? Csak gerjesztettem volna benne a vágyat, ahogy magamban is. Akartam Őt. Mindennél jobban akartam.
- Rendben - hunytam le a szemeimet, ezzel beletörődve abba, hogy a következő pillanatban valami olyasmi fog történni, ami darabokra tör bennem mindent, amit magamban megalkottam a fiú-lány barátsággal kapcsolatban. Azt hittem, hogy nem fog megtörténni. Ám ha mégis akkor tudni fogom, hogy kivel, mikor és hol. Ám a tópart és a szőke herceg helyett Forks városában, egy ház szobájában, egy olyan herceggel, aki nem volt se szőke, se kék szemű, ló helyett is csak a családja volt. Ám valahogy mégis valódibb és mesésebb volt minden elképzelésemnél. Mert valahol az enyém volt. Engem szeretett, az ismeretlen lányt. Én pedig Őt, a herceget, aki egyik mesébe sem illet bele, mégis csodálatosabb volt a többinél. Ezek voltunk mi, meg persze a történet, amit együtt írtunk meg.
 Furcsa, egyben mégis fantasztikus érzés volt. Sokkal valódibb, mint a filmekben. Ajkai forrón tapadtak az enyéimre. Ismét jött a szárnyalás, a boldogság és az a felemelő tudat, hogy most igenis életemben először csókolt meg egy vámpír. Azonban rövidesen elvált tőlem, el is mosolyodott azon, ahogy kaptam volna utána, még, mohón, egyre többet kívánva.
- Mi lenne, ha most becsúsztatnám a nyelvemet is? - kérdezte vigyorogva – Nyugi, nem fog fájni.
- Gonosz vagy.- mosolyodtam el, de azért kicsit kinyújtottam a nyakamat.
- Ennyire jó volt? - hajolt közelebb és borzongatóan a kulcscsontomra lehelt.
- Direkt csinálod - mondtam elnyújtottan.
- Szóval...? - tekintete az ajkaimon időzött el ismét.
- Rendben. - bólintottam sokadjára immáron ezen az estén, hagyva, hogy az uralma alá hajtson.
 Az elkövetkező mozdulatokat, az éjjel megtörténteket, a sóhajtásokat, borzongásokat, minden érzelmet Ő váltott ki belőlem. Nem bántam. Egyáltalán nem bántam. Életem leggyönyörűbb estéje volt.
 Elhatároztam magamban, hog bármi történik velem, akármilyen messzire sodródom tőle, akárki lesz az oldalamon, senki és semmi nem férkőzhet a helyére. Még akkor sem, ha gyűlölni fogom Őt. Örökre belevéste magát a szívembe és a lelkembe egyaránt. Azon az estén hűséget fogadtam magamban. Attól a perctől egészen a halálomig csak az övé vagyok. Senki másé.

 A mai napig ő volt számomra az a férfi, akit a világon a legjobban szerettem. A mai napig az övé vagyok, és senki másé. Hiába sodort minket az élet most olyan útra, ahol búcsúzkodnunk kell.
- Nem szeretek búcsúzkodni – törte meg a csendet Edward lágy, dallamos hangja.
 Felnéztem rá, és kérdően össze vontam a szemöldököm.
- Igazából nem is értem ki volt az az ember, aki ki találta ezt. Biztos valami hülye lehetett – nevette el magát, én is kuncogtam egy kicsit. - Nincs rosszabb érzés, amikor búcsúzni kell – folytatta tovább kifejezéstelen arccal. - Megköszönni, lezárni, elválni majd elbúcsúzni.
- Pont ez történik most is – szóltam halkan.
- Igen – bólogatott egyetértően. - Az ember csak néz okosan, és várja, hogy a másik mondjon valamit. Valami szépet. Valami jót. De erre nincsenek szavak. Nem lehet mit mondani.
- Nem is kell – mosolyogtam rá szelíden. - Nem kérem, hogy búcsúzz el!
- De, el kell búcsúznom – felelte makacsul. - Hisz elmész ki tudja hány évre.
- Örökre – közöltem.
- Ne mondd ezt! - szidott le halkan. - Hiszek abban, hogy vissza fogsz még térni.
 A torkomban lévő gombóc a felszínre tört, és a szemeimből könnyek kezdtek hullni. A szám lekonyult, és keserves sírásba kezdtem.
- Edward... - súgtam elfúlóan. - Én nem fogok vissza térni – jelentettem ki valamivel érthetőbb és hangosabb hangon.
- Most még ezt mondod. De tudom, hogy évek múlva megfog változni a véleményed. És én itt leszek, hogy újra veled lehessek. Hogy újra boldogok lehessünk. Együtt – magyarázta.
 Tudtam, hogy még maga se gondolja komolyan ezeket a dolgokat. Tudtam, hogy tudja; tényleg nem fogok vissza jönni erre az isten átkozta helyre. Csak reménykedni akart, csak hinni akart abban, hogy egyszer meg fog változni a véleményem, és tényleg vissza fogok jönni. Hogy újra boldogok lehessünk. Együtt – ahogy ő mondta.
- Edward – szóltam, és két kezembe fogtam bársonyos arcát. - Mi nem vagyunk egymásnak valók. Az én világom nem neked való. - Lassan és tisztán ejtettem ki a szavakat, hogy végre felfoghassa.
 Halványan bólintott. A szája alig láthatóan megvonaglott. Teljesen ledermedve állt előttem, miközben fekete szemei az enyéimbe fúródtak.
- Sajnálom, Edward – súgtam, és újra folyni kezdtek a könnyeim.
 Halványan megrázta a fejét, és láttam az arcán, hogy ellenkezni akar, de még idő előtt félbeszakítottam:
- Mi nem vagyunk egymásnak valók, Edward – ismételtem újra.
 Mozdulatlanul álltam, és úgy néztem mélyen fájdalmas tekintetébe. Edward állta a tekintetem, miközben a szája elvékonyodott egészen kicsire. Arca kifejezéstelen volt, mintha minden érzést letöröltek volna az arcáról. Mintha meghalt volna...
 Az egész testem elzsibbadt. Nyaktól lefelé semmit se éreztem, csak Edward bőrének hideg érintését, de még ezt is egészen haloványan. Semmit sem érzékeltem. Csak a fejemben lévő zsongást, Edward jelenlétét és kellemes illatát.
- Nagyon szeretlek, Norah. Sosem foglak elfelejteni. Remélem tudod – mondta halkan.
 A térdem megremegett. Hallottam, ahogy a fülem mögött a vérem hangosan dobog.
- Én is nagyon szeretlek. Sosem foglak elfelejteni – hadartam, aztán zokogva a nyakába borultam.
 Ő elöszőr meglepetten állt, aztán karjait szorosan a derekam köré fűzte és magához szorított. Én az ingjét markoltam, és a fejemet kemény vállába fúrtam, miközben szívszaggatóan zokogtam.
- Norah... - súgta. - Ne menj el!
- De – toltam el magamtól hirtelen. - El kell mennem.
- Megcsókolhatlak? Utoljára? - kérdezte lehajtott fejjel, a pillái alól felnézve rám.
 Bólintottam. Tett egy lépést felém, majd mindkét kezével megfogta az arcomat. Közel hajolt, és pár másodpercig csak a szemembe nézett. Fátyolos tekintettel álltam a tekintetét, aztán nagyon lassan lehunytam a szemem, ahogy Edward arca egyre inkább közelebb került az enyémhez. Éreztem, ahogy ajka az enyémhez ért, nagyon gyengéden, alig érezhetően. Mindaketten össze rezzentünk, és másodpercekig csak mozdulatlanul álltunk. Majd Edward újra megcsókolt. Most már valamennyivel erősebben, de mégis oly gyengéden, hogy az egész testem bele bizsergett. A szívem őrülten dobogott, majdnem átszakította a mellkasom. A gerincemen végig futott a hideg, és szédülni kezdtem, ezért karjaimat a nyaka köré fontam és megkapaszkodtam benne. Ajkaink mozgásba lendültek, és egyre mohóbban csókoltuk és öleltük a másikat. Sokkal erősebben ölelt magához, mint eddig. Kétségbeesetten ölelt és csókolt.
 A szememből újra ömleni kezdtek a könyeim. Lassan csorogtak le az arcomon, így a bőröm és a csókunk pillanatok múlva nedves lett a sós könnycseppektől. De nem érdekelt. Csak szorítottam magamhoz Edwardot, és olyan mohón csókoltam édes ajkait, mintha az életem múlna rajta. Ebbe a csókba szinte az egész életemet bele adtam, és azt hiszem, ő is.
 Aztán nagyon lassan elhajoltam. Egy utolsó csókban forrtunk össze, aztán végleg elengedtük egymást. Könnyes szemekkel néztem fel rá, és éreztem, hogy már a zokogás szélén állok. Edward csak üres tekinettel nézett rám.
- Mennem kell – szólaltam meg először percek múlva, nyugodtabb hangnemben.
 Edward bólintott, és odébb állt, hogy betudjak szállni a liftbe. Hálásan biccentettem, aztán beléptem a liftbe, de Edward megragadta a karom, én pedig kérdő tekintettel néztem rá.
- Utoljára mondom; maradj itt, kérlek! - kérlelt halkan.
 A torkomban a századik gombóc nőtt, és századjára tört a felszínre.
- Mennem kell, Edward – nyöszörögtem. - Hagyj elmenni! - motyogtam, és megtöröltem az arcomat.
 Aztán gyengéden ki akartam húzni a kezemet az ő keze rabságából, de nem tudtam. Erősebben próbáltam, de akkor se ment. Végül valami erőnél fogva sikeresen elrántottam a kezem, és még egy utolsó sajnálkozó pillantást vetettem Edwardra.
- Isten veled, Edward! - mondtam csöndes és békés hangon, majd beszálltam a liftbe és megnyomtam a gombot.
 Edward csak mozdulatlanul állt, és mélyen a szemembe nézett. Én viszonoztam a pillantásást, és mindaddig néztünk egymás szemébe, amíg a lift ajtaja be nem zárult. Akkor sóhajtva neki támaszkodtam a lift falának, és mélyeket lélegeztem, hogy lenyugodjak.
 Amikor kinyílt a lift ajtaja, én azonnal szaladni kezdtem a kijárat felé, és egészen a kocsimig rohantam. Ott megálltam, és felnéztem az ablakomra, ami a parkolóra nézett. Mindenki ott állt az ablakban, kivéve Edward. Mindannyian szomorúan néztek le rám.
 Integettem nekik, aztán beszálltam az autóba és elindultam a reptér felé. Sikerült pár percig elterelni a figyelmemet a forgalommal, de az agyam akaratlanul is levetítette előttem a múlt képeit.
 Eszembe jutott, hogy mi történt két évvel ezelőtt Rosalie esküvőjén. Az emlék ugyanúgy élt bennem, mintha minden tegnap történt volna, nem pedig két évvel ezelőtt. Akkor határozta el Edward, hogy kikészíti Matthew-t, a volt barátomat, és akkor közölte: én csakis az övé vagyok, és harcolni fog értem.

- Harcolni fogok érted – jelentette ki.
- Mi?! - visítottam.
- Szerinted miért beszélgetek Matthew-val? Megakarom ismerni. Megakarom ismerni a vetélytársam, és...
- Matthew nem a vetélytársad, Edward – szóltam közbe.
- Ó, igen? - vágott meglepődött fejet. - Ha nem lenne a vetélytársam, akkor most az enyém lennél.
- Edward, fejezd be ezt!
- Nem! - mondta határozottan. Riadtan néztem rá. - Belefáradtam már abba, hogy második legyek.
- Jó lenne, ha ezt kivernéd a fejedből. Szerinted én nem fáradtam bele régen abba, hogy második vagyok? És hisztiztem? Nem. Mert tudtam, hogy neked rosszul esne, és nem akartam fájdalmat okozni. De te? Te hisztizel, és folyamatosan bántasz avval, hogy tönkre teszed az életemet. Utállak, Edward! Ilyen utálatos még sose voltál. Miért csinálod ezt? - keltem ki magamból, és könnybe lábadt a szemem.
- Hát nem érted, Norah? - lépett közelebb Edward, és kezével letörölte a majdnem felszáradt könnycseppemet. - Én szeretlek, és te is engem. És nekünk együtt kell lennünk. Alice is látta, hogy...
- De Alice látomásai változnak. Mi van, ha én nem akarlak téged? - néztem föl rá.
- Harcolni fogok érted, Norah. Mert szeretlek téged, és te ez ellen nem tehetsz semmit – jelentette ki határozottan. Riadtan néztem rá, és a félelem maga köré zárt.

 Ezután szörnyen megharagudtam rá, és ezt Edward jól tudta. De nem érdekelte, makacsul kitartott a terve mellett; elfog szakítani Matthew mellől. Ez kezdetben nehezen ment neki; először folyamatosan hivogatott, virágot és csokit küldött nekem, amit Matthew nem nézett jó szemmel, de nem szólt soha semmit. Engem pedig hidegen hagyott a próbálkozásai. Nem foglalkoztam vele, illetve nem akartam. Aztán Matthew-nak újra el kellett utaznia, Edward pedig azonnal beállított hozzám a megbocsátásomért könyörgve.
 Végül megbocsátottam neki, és szerelmes liba módjára repültem vaskarjaiba. Egy félreérthető pozíció közepette nyitott be Matthew, akkor buktunk le először és utoljára. Volt veszekedés a fiúk között, és úgy beszéltek rólam, mint egy használati tárgyról. Aztán Edward elment, mondván; hadd beszélgessünk. Matthew pedig szakított velem.

- Matthew, nem kell ezt tenned – szóltam neki csendesen. - Ne legyen vége!
- Szerintem meg igen – mosolygott rám halványan. - Nem vagyunk egymásnak valók. Igazából már az elejétől fogva tudtam, hogy közted és Edward között van valami – szólt, és megállt a pakolásban. Üveges tekintettel nézett maga elé, majd folytatta -, valami kapocs, ami olyan erős, hogy még én se tudtam és nem is tudom elszakítani. Mintha ti egymásnak lennétek teremtve – rázta meg a fejét vigyorogva.
- Lehet – motyogtam.
- Norah, légy boldog vele! - mosolygott rám bíztatóan. - Köszönöm a szép éveket! - kacsintott rám, aztán homlokon csókolt és kilépett az ajtón. És tudtam; sohatöbbé nem fogom őt látni.

 Ez történt egy évvel ezelőtt. Összejöttem Edwarddal, és nem mindig voltunk boldogok együtt. Nagyon sokat veszekedtünk, és valami mindig azt súgta, hogy feleslegesen vagyok itt.
 Ez alatt az egy év alatt nagyon sokat gondolkoztam, és az őrült eszem terelgetett erre az útra, amin jelenleg járok. Rájöttem, hogy nekem nem Edward mellett van helyem. Rájöttem, hogy én itt már csak szenvedek. Egy ilyen gondolkozós pillanat közepette határoztam el: elköltözöm Forksból, és visszamegyek Chicagóba.
 Igazából mindez szörnyen gyorsan történt. De hetekkel később is kitartottam a tervem mellett. Elmondtam Cullenéknek, Nickyéknek és a szüleimnek a tervemet. Cullenék és Nickyék nem örültek. Őszint szólva teljesen ki voltak borulva, és egy nap szinte százszor mondták; maradj itt, Norah! A szüleim nem szóltak semmit. Ők örültek, hogy végre haza megyek, de az már nem tetszett nekik, hogy itt hagyom a legjobb barátaimat, a másik családomat. De amúgy szeretettel vártak haza.
 Edward fogadta a legjobban a hírt. Ő először le döbbent, nem akarta felfogni a dolgok állását. De emellett nem veszekedett velem. Csak feltett pár kérdést, aztán gyöngéd próbálkozásaival le akart beszélni erről az abszurd tervről, de én makacsul kitartottam a tervem mellett. Végül több hét után csak úgy, mint Edward, a többiek is beletörődtek a dologba. Csak az utolsó napon akartak utoljára beszélni velem, vagyis ma. De nem sikerült nekik.
 Nem tudtak maradásra bírni, és ez szörnyen rosszul esett nekik, megbántottam őket. De már nem volt menekvés. Már elhagytam Forks-t, Cullenéket és azt a személyt, akinek a világon a leghálássabb voltam, és akit a világon a legeslegjobban szerettem, Edwardot. Örökre...

Vége...

FOLYTATÁS ITT! (katt rá!)