2011. január 7., péntek

31. rész

 Csak mentem és mentem. Az idő minden jelentőségét elvesztette. Törtettem előre a sűrű bozótban. Órák teltek el. Talán azt hittem, hogy az idő nem pörög tovább, lemerült, mert akármerre mentem, az erdő mindig ugyanolyan volt. Megijedtem, hogy talán körbe-körbe járok. De azért mentem. Sokszor megbotlottam, és ahogy egyre sötétedett, sokszor el is estem.
 Végül megbotlottam valamiben – már sötét volt, fogalmam sem volt, mibe akadt bele a lábam. Elestem, és ott is maradtam a sáros földön. Összegömbölyödtem a nedves páfrányok között.
 Ahogy ott feküdtem, egyszer csak az az érzésem támadt, hogy sokkal több idő telt el, mint hittem. Nem emlékeztem, mikor sötétedett be.
 Sokáig feküdtem a feketeségben, mielőtt meghallottam a hangokat.
 Valaki a nevemet kiabálta. Csak tompán, fojtottan hallatszott az aljnövényzet falán át, de egész határozottan az én nevem volt. És a hang is ismerős volt. Megfordult a fejemben, hogy válaszolok, de olyan kábult voltam, hogy hosszú időbe telt, amíg ráébredtem, hogy válaszolnom kellene. Ekkor a hang is már elhallgatott.
 Valamivel későb az eső ébresztett. Nem hiszem, hogy igazán elaludtam volna. Csak elmerültem egy gondolattalan kábulatba.
 Az eső egy kicsit zavart. Hideg volt. Elengedtem a térdemet és arcomat az égnek emeltem, hogy végig folyjon rajtam a víz.
 Ekkor hallottam meg újra a kiáltásokat. Ezúttal messzebbről jöttek, és néha úgy hangzott, mintha több hang is szólna egyszerre. Válaszolnom kellett volna, de nem bíztam benne, hogy meghallanák, sőt, még abba sem, hogy esetleg meg tudnék szólalni.
 Hirtelen egy másik hangot hallottam, egész közelről. Valami szuszogásfélét, ami csak egy állattól eredhetett. Méghozzá valami nagy testű állattól, legalábbis úgy hangzott. Kicsivel később a szuszogás eltávolodott.
 Az eső meg csak esett, tócsába gyűlt a hajamnál. Megpróbáltam erőt gyűjteni hogy elfordítsam a fejem, amikor megláttam egy apró mozgást.
 Először csak valami halvány mozgást, és egy kis fényt is. Aztán a fény egyre erősebb lett. Aztán a fény áthatolt a hozzám legközelebb eső bokron, és most már láttam, hogy egy zseblámpa az.
- Norah – hangzott egy mély hang.
 A hang ismerős volt, és érződött is rajta, hogy felismert engem. Nem azért kiáltotta a nevem, mert megakart találni, hanem mert tudatni akarta, hogy megtalált.
 Felfelé bámultam a hanghoz tartozó világos arcra. Ott lebegett valahol magasan fölöttem. Úgy éreztem, kizárt dolog, hogy valaki ilyen óriás legyen. Végül rájöttem, hogy azért látom ilyen magasnak őt, mert az én fejem még mindig a földön volt.
- Megsértültél?
 Nem bírtam feleni, csak némán, zavarodottan bámultam rá.
- Norah, Jasper vagyok.
 Tudtam, hogy ez a név kié. Csakis az egyik Cullen fiúé.
- Edward küldött, hogy keresselek meg!
 Edward? A név hallattára apró nyugalom költözött a szívembe. Megpróbáltam jobban figyelni rá, mint mond Jasper. Edward még mindig számított, ha más nem is.
 Jasper a kezét nyújtotta. Rábámultam, nem voltam biztos benne, hogy érdemes lenne-e megfogni a kezét.   Jasper aranybarna szeme egy pillanatig méregetett, aztán Jasper vállat vont. Gyors és ügyes mozdulattal felemelt a földről.
 Magabiztos léptekkel haladt az ázott erdőn keresztül, karjában az ernyedt testemmel. Agyam egy része tisztában volt vele, hogy nyugtalankodnom kellene. Hiszen volt pár véres sebem.
 Nem telt bele sok idő, emberek mély moraját hallottam. Jasper lassított, amikor közelebb értünk a zaj forrásához.
- Megtaláltam! - dörgött a hangja.
 A hangok elhallgattak, aztán újra feltámadtak, még hangosabban. Arcok zavarba ejtő sokasága került elém. A káoszból egyedül Jasper hangját voltam képes meghallani, mert a fülem odatapadt a mellkasához. - Nem hinném, hogy megsérült volna! - mondta valaki.
- Norah, nincs semmi bajod?
 Ezt a hangt ezer közül is megismertem volna – még ígyis, hogy egészen eltorzította az aggodalom.
- Edward!
- Itt vagyok, Norah!
 Éreztem, hogy átcsúszom valahová Jasper karjából, aztán a következő pillanatban Edward ruhájának illatát éreztem az orromban.
 Könnyed léptekkel haladt velem. Szerettem volna mondani neki, hogy tegyen le, hadd menjek a saját lábamon, de nem bírtam megszólalni.
 Mindenfelől halk morajok hallatszódtak a fülembe az Edwardot kísérő csapatból. Lehunytam a szemem.
- Mindjárt otthon vagyunk, Norah! - morogta Edward.
 Amikor hallottam, hogy nyílik az ajtó, kipattantak a szemeim.
 A Cullen ház verandáján álltunk, és Jasper épp kitárta Edward előtt az ajtót. Edward betámolygott velem az ajtón és lefektetett a díványra a nappaliban.
- Tiszta víz vagyok, Edward – ellenkeztem erőtlenül.
- Nem számít – mondta rekedten. - Esme, hozz pár takarót – beszélte valaki máshoz, nyílván Esmehez.
- Hogy vagy, Norah? - kédezte egy új hang. Pillanatok múlva fölismertem a fölém hajló, szőke hajú férfit.
- Carlisle? - motyogtam.
- Igen, én vagyok az – felelte. - Van valami sérülésed, Norah?
 Kis időre volt szükségem, hogy ezt átgondoljam. Összezavart az, hogy Jasper is valami hasonlót kédezett az erdőben. Ennek a különbségnek semmi jelentősége nem volt.
 Carlisle várta a válaszomat. Felvonta egyik szőke szemöldökét, amitől ráncok jelentek meg a homlokán.
- Nem.
 Hideg keze megérintette a homlokom, aztán éreztem ujjait a pulzusomon. Figyeltem őt, ahogy számol magában, közben a karóráját nézi.
- Mi történt? - kérdezte.
 Megdermedtem a keze alatt, a pánik a torkomba csúszott.
- Lestat elment? - nógatott.
 Hirtelen rájöttem, hogy az egész Cullen család a szobában van, és mindannyian hallják, amit beszélünk. Egymáshoz közel álltak szorosan, és rám bámultak. Ott volt még Sandra is Bellával és Swan rendőrfönőkkel.
 Edward állt hozzám a legközelebb. Előre hajolt, hogy halllja, mit mondok.
- Igen – suttogtam. - Elment.
 Carlisle gondterhelten bólintott.
- Nagyon fáradt vagy? - kérdezte Carlisle.
 Bólintottam, és le is hunytam a szemem.
- Úgy látom, nincs semmi komolyabb baja! - mormolta Carlisle a többieknek. - Csak a kimerültség. Hadd aludja ki magát – mondta.
 Hallottam, ahogy feltápászkodtak a kanapéról.
- Ez igaz? - suttogta Sandra.
 A hangok most messzebbről szóltak, nagyon figyelnem kellett, hogy megértsem, miről beszélnek.
- Lestat tényleg elment? - kérdezte Esme.
- Lestat arra kért, hogy ne beszéljek róla – felelte Carlisle. - Marius nagyon hirtelen jött. Azonnal mennie kellett.
- De azért örültem volna, ha legalább nekem szól – morgolódott Edward.
- Igen, valóban elvárhattad volna – helyeselt Bella.
 Nem akartam többet hallani. A takaró sarkát – amellyel valaki betakart -, a fejemre húztam.
 Ide-oda szenvedtem az éberség és az álom között, de mindig visszaestem az öntudatlanságba. Hallottam, ahogy Carlisle mindenkit a konyhába szólít, ezután a cipők kopogásást is hallottam – ami azt jelentette, hogy a konyhába vonul mindenki. Éreztem, ahogy valakinek az ujjai a homlokomat simogatják, aztán egy újabb takaró súlya nehezedik rám. Néhányszor cipők kopgását hallottam és Edward hangját, amint kiküld valakit a nappaliból, aki bemerészkedik a szobába.
 Éreztem, ahogy a kanapé kis része bessüpped a lábamnál, amint Edward elhelyezkedett mellettem, hogy ott töltse velem az éjszakát.
- Honnét tudtad, hogy hol kell keresned? - kérdeztem hirtelen.
- Hát az üzenetedből – felelte Edward meglepetten. A nadrága zsebéből előhúzta a mobilját és az orrom elé tartotta. Az üzenetben ez állt:
 ,, Elmentem az erdőbe sétálni. Gyere utánam! N.”
- Felhívtalak, de senki sem válaszolt – mondta Edward halkan. - Akkor felhívtam Lestatot, és közölte, hogy elutazott.
- Hová ment? - motyogtam.
 Edward rám meredt.
- Hát Lestat nem mondta el neked?
 Megráztam a fejem. Nevének csengésére akkor fájdalom tört rám, hogy elállt tőle a lélegzetem és a szemeimben könnyek kezdtek gyűlekezni.
 Edward gyanakodva méregetett, majd válaszolt.
- Mariusnak szüksége volt Lestatra. Nagy bajban van. Megakarják Marisut ölni – mondta. - Tudni akarom, hogy Lestat vitt-e az erdőbe és hagyott egyedül! - erősködött Edward.
 A név hallattán a gyötrelem óriási hulláma söpört át rajtam. Megráztam a fejem. Kétségbeesetten próbáltam szabadulni a fájdalomtól.
- Az én hibám volt. Önszántamból mentem az erdőbe.
 Edward mondani kezdett valamit, mire én befogtam a fülem, mint egy kisgyerek.
- Nem akarok erről beszélni, Edward!
 Mielőtt válaszolhatott volna, gyorsan felültem és belenyúltam a nadrágom zsebébe. Üres volt. Nem volt benne a karóra, amit Lestattól kaptam. Biztos voltam benne, hogy a nadrágomba tettem.
 Hamar túl leszel rajtam – ezt ígérte nekem.
 Éreztem a vállaim alatt a puha díványt, aztán a fejem alatt, és amikor éreztem, hogy mostmár kényelmesen fekszem, abban reménykedtem, hogy elájulok. De nem ájultam el. A fájdalom hullámai, amelyek idáig csak körbe táncoltak, most feltornyosultak, átcsaptak a fejem fölött, és lerántottak a sötét mélységbe.
 Szörnyen rossz érzés volt tudni, hogy egyedül maradtam. Úgy éreztem, mintha a tüdőm lyukas lenne és nem tudnék normálisan levegőt venni. Elhagyatottnak éreztem magam, és egyedül voltam. Kívülről csöndesnek és nyugodtnak tűntem, de belül üvöltöttem. Mindigis szükségem volt egy kis magányra, de nem gondoltam volna, hogy így fog hiányozni Lestat. A percek éveknek tűntek, mióta egyedül maradtam.
 Mikor Lestat elment, a szívem egy darabja is vele ment. Eltűnt az arca, ami sokat jelentett számomra, és a hangja is eltűnt, ami átsegített a mindennapokon és megszépítették azt. Hiányzott.
 Még sosem éreztem ilyet ezelőtt. Minden, amit tettem, rá emlékeztetett. Az illata rajtam maradt. Azt hiszem készek voltunk egymáséi lenni. Alig kaptam levegőt, éreznem kellett, hogy velem van. De nem éreztem. Ürességet éreztem.
 Haza akartam menni, de már nem volt otthonom. Megtörtem belül és nem tudtam sehova se menni. Az álmaimat elvesztettem, az eszem elvesztettem, elvesztettem a hitem.
 Mindig letörölte könnyeimet, megszabadított a félelmeimtől, miért kellett elmennie?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése