2011. január 7., péntek

34. rész


- Szóval... - sóhajtottam fel. - Alice-szel pizzázni voltam és beszélgetünk. És azt mondta, hogy őt megütné a guta, hogyha Jasper megcsalná őt. És érdekelt, hogy neked mi a véleményed erről a megcsalás dologról.
- A megcsalás egyik oldalán álltam – pillantott rám szégyenlősen, majd folytatta -, úgyhogy fogalmam sincs, mit tennék, ha Bella megcsalna. Nyílván hagynám – vonta meg a vállát. - Bella nem hozzám való – grimaszolt.
- Lehet – vontam meg a vállam. - Milyen ruhát vegyek fel? - kérdeztem.
- Kényelmeset – felelte kurtán, majd kiment a szobából.
 Magamra vettem egy koptatott farmert, egy fekete polót és egy pulcsit, majd Edward után iramodtam. Lesiettem a lépcsőn, de aztán megtorpantam. Csöndes volt a ház, úgyhogy nem tudtam, hol vannak a többiek.
- A többiek már elmentek – szólt Edward a hátam mögül.
- Megijesztettél – fordultam hátra. - Mi mikor megyünk?
- Most – mondta, majd megfogta a kezem és kihúzott a házból.
 A verandán földbe gyökerezett a lábam. A ház előtt egy dzsip állt, egy valóságos gyönyörű szörnyeteg. A kereke magasabb volt, mint a derekam. A fényszórokat és a hátsó lámpákat fémrács védte, az ütközőhöz pedig négy jókora reflektort erősítettek. A motorháztető vörösen csillogott.
 Halkan füttyentettem.
 Edward követett az utasülés felől ajtóhoz, és kinyitotta előttem. Ijedten mértem fel, mekkora távolság van köztem és az ülés közt, úgyhogy ugráshoz készültem. Edward felsóhajtott, megfogta a derekam és felemelt.
 Miközben gyors, vámpír tempóban megkerülte a kocsit, hogy a volánhoz üljön, megpróbáltam bekapcsolni a biztonsági övet. De nagyon sok szíjat-csatot találtam.
- Mi ez a sok hülyeség? - motyogtam sötét tekintettel.
- Terepautózásra kitalált biztonsági hám.
- Akkoris hülyeség!
 Megpróbáltam összehozni a megfelelő csatot a megfelelő szíjjal, de nem volt könnyű. Edward megint sóhajtott, és odahajolt, hogy segítsen. Fölhagytam a próbálkozással, hogy hasznossá tegyem magam, ehelyett arra koncentráltam, hogy a keze milyen gyorsan mozog a mellem előtt.
 Edward végül beindította, és a motor dorombolva életre kelt. Hamar magunk mögött hagytuk a házat.
- Gyönyörű dzsiped van! - ámuldoztam.
- Emetté.
- Hol tartjátok ezt a szépséget?
- Az egyik melléképületet garázzsá alakítottuk.
- Te nem akarod bekapcsolni a biztonsági övedet?
 Hitetlenkedő pillantást vetett rám, majd elvigyorodott és megrázta a fejét.
 Nem tudom, miként találta meg az utat abban a sötétben, de valahogy mégis sikerült rábukkania az útra, mely inkább hegyi ösvény volt. Hosszú ideig csak kacagtam, úgy pattogtam le-föl az ülésen, mint egy légkalapács. Edward is élvezte a dolgot, egész úthon vigyorgott.
 Aztán elértük az ösvény végét. A fák a dzsip három oldalán áthatolhatatlan, zöld falat alkottak.
- Sajnálom, Norah, innentől gyalog kell mennünk.
- Jó.
 Egy szempillantás alatt az oldalamnál termett, és a szíjakat kezdte kioldozgatni. Majd kirántott a dzsiőből, és talpra állított odakinn.
- Bella is ott lesz? - kérdeztem. Bólintott.
- Alice-szel megy ki.
 A hátára vetett, átkulcsoltam lábammal a derekát, a karommal meg olyan szorosan átfontam a nyakát, hogy majdnem megfojtottam. Gyorsan beletemettem az arcomat a lapockájába meg a tulajdon karomba, és szorosan lehunytam a szemem.
 És jóformán észre se vettem, hogy megmozdulunk. Éreztem, hogy suhan a levegőben, de olyan simán, mintha csak repült volna. És figyeltem, amint egyenletesen ki-be lélegzik.
 Észre sem vettem, hogy megálltunk, míg hátra nem nyúlt, hogy megérintse a hajam.
- Megérkeztünk, Norah!
 Kinyitottam a szemem, és tényleg egy helyben álltunk. Nagy nehezen lefejtettem Edwardról megmerevedett karom, lábam és fenékre estem.
- A rohadt életbe – mérgelődtem a nedves földre huppanva.
 Edward szemlátomást nem tudta eldönteni, hogy aggodalmaskodjon, vagy nyugodtan szórakozzon rajtam. De aztán harsány kacagásba kezdett4
 Föltápászkodtam, rá se néztem, miközben lesöpörtem a fenekemre tapadt földet és páfrányt. Edward ezen még jobban nevetett. Bosszús, ámde öles léptekkel indultam az erdő felé. A következő pillanatban éreztem Edward hideg testét mellettem.
- Hová mész, Norah?
- Baseballmeccset nézni.
 Megfordultam, és elindultam az ellenkező irányba. Elkapta a derekamat.
- Ne mérgelődj már, tényleg nem tudtam megállni nevetés nélkül. Látnod kellett volna volna, milyen képet vágtál! - kuncogott.
- Oké, köszi! - morogtam.
 Elindultunk a magas, nedved páfrányok és mohával borított fatörzsek között, megkerültünk egy vaskos fenyőt, és már ott is voltunk egy hatalmas, hegylánccal körvevett nyílt mező peremén.
 A többiek már mind ott voltak. Esme, Emmett és Rosalie egy kopár sziklanyúlványon ültek pár méterrel arrébb. Jóval távolabb Jasper és Alice, legalább negyed mérföld távolságra álltak egymástól, és úgy tűnt, ide-oda dobálnak valamit, nyílván egy labdát. De egyáltalán nem láttam a labdát. Carlisle minta éppen a pályát jelölte volna ki. Bella pedig Carlisle mellett álldogált, karba tett kézzel.
 Amikor előléptünk a fa mögül, Bella azonnal megindult felénk, a sziklán ülő három alak felállt. Esme elindult felénk. Emmett követte, de előbb még hosszú pillantást vetett Rosalie hátára. Rosali kecsesen fölemelkedett, aztán nagy léptekkel megindult ő is felénk, kedvesen mosolyogva.
 Bella szorosan átölelte Edward derekát és szúrosan nézett rám. Esme csak rám mosolygott, Emmett pedig Edwardra vigyorgott.
 Alice szaladni kezdett felénk. A lábunktól hajszáálnyira kecsesen lefékezett.
- Idő van – jelentette be.
 Amint kimondta, a mennydörgés moraja rázta meg az erdőt, aztán a vihat nagy csattanással nyugatnak fordult, a város felé.
- Félelmetes, mi? - kérdezte Emett barátságosan, és rám kacsintott.
- Gyerünk már! - Alice Emmett keze után nyúlt, és elszáguldottak a pálya felé.
- Akarsz látni egy igazi, jó kis meccset? - kérdezte Edward élénken ragyogó szemmel.
- Hát persze! - vigyorogtam. Bella pedig még csúnyábbul nézett rám.
 Edward összeborzolta a hajamat, majd a hátára dobta Bellát és a másik kettő nyomába eredt. Olyan kecsesen és erőteljesen mozgott, hogy a látványtól elállt a lélegzetem.
- Lemenjünk? - kérdezte Esme, lágy, dallamos hangon. Csak ekkor döbbentem rá, hogy tátott szájjal bámulok Edward után. Gyorsan összekaptam magam, és bólintottam. Hozzám igazította a lépteit, és semmi jelét nem adta, hogy zavarná az én lassú és kényelmes tempóm.
- Te nem játszol? - kérdeztem.
- Nem, én bíráskodom és ügyelek, hogy tisztességesen játszanak – magyarázta.
- Különben csalnának? - csodálkoztam.
- Mi az hogy! Hallanod kellene, hogy vitatkoznak egymással. Szörnyűek... - csóválta meg a fejét.
- Ez úgy hangzott, minta az én anyukám mondta volna, rólam és a testvéremről – nevettem.
 Esme is kacagtt.
- A gyerekeimnek tekintem őket. Soha nem tudtam egészen elfojtani az anyai ösztönömet – mosolygott.
 Ezután megállt, úgy látszik, elértük a pálya szélét, majd Bella is csatlakozott hozzánk. A játékosok már felálltak. Edward volt a legtávolabb, a mező bal oldalán, Carlisle az első és a második alappont között állt, a labda pedig Alice-nál. Ő volt a dobó.
 Emmett egy aluminíum ütőt lóbált, olyan lendülettel, hogy szinte nem is látszott mozgás közben. Mire rájöttem, hol a posztja, már ott is termett a helyén. Jasper néhány lépésnyire mögötte állt, ő volt a másik csapat fogójátékosa. Természetesen egyikkük sem vislet kesztyűt.
- Rendben! - kiáltotta Esme. - Dobás indul!
 Alicce egyenesen állt, mozdulatlanul. Az ő stílusa, úgy tűnt, a lopakodás, nem a megfélemlítő rámenősség. Két kézzel tartotta a labdát, derékmagassában, aztán hirtelen jobb keze előrelendült, és a laba Jasper terenyérben csattan.
- Ez akkor most strike volt? - kérdezte halkan Esmét.
- Ha nem érte az ütőt, akkor igen – felelte.
Jasper visszahajította a labdát Alice tenyerébe. Aztán Alice keze meglendült.
 Ez alkalommal az ütőnek sikerült idejében eltalálnia a labdát. Az ütközés fülsüketítő volt. A hegyek visszaverték a hangokat – most értettem csak meg, miért várták meg a vihart, hogy elkezdjenek játszani.
 A labda meteorként száguldott a pálya fölött, és eltűnt az erdőben.
- Ebből hazafutás lesz – mormolta Bella.
- Várd ki a végét! - figyelmeztette Esme. Fölemelt kézzel, feszülten figyelnt. Emmettből csak egy elmosodó, alappontok jörül cikázó csík látszott, Carlisle ott rohant a nyomában. Edwardot pedig sehol nem láttam.
- Kint van! - kiáltotta Esme tisztán csengő hangon. Hitetlenkedve bámultam, amint Edward előszökken a fák közül, felemelt kezében a labdával, és olyan szélesen vigyorog, hogy még onnan messziről is látni lehetett.
- Emmett ütései a legerősebbek – magyarázta Esme -, de Edward fut a leggyorsabban.
- Volt már benne részem – morogtam.
 A meccs folytatódottt, én meg csak nétem. A labda olyan elképesztő gyorsasságal repkedett ide-oda, és a játékosok olyan hihetetlen tempóban száguldottak körbe a pályán, hogy lehetetlen volt követni őket.
 Jasper, amikor megpróbálta kikerülni Edwardot, aki soha nem hibázott, Carlisle felé ütött egy földi labdát. Calisle belerohant a labdába, aztán versenyt futott Jasperrel az első alappontig. Amikor összeütköztek, mintah két súlyos sziklatömb csattant volna egymáshoz.
- Semmi baj! - kiáltotta Esme nyugodt hangon.
 Emették vezettek egy ponttal - Rosalie-nak sikerült körberepülnie a bázisokat, miután megérintette Emmett egyik hosszú, repülő labdáját -, amikor Edward megkapta a harmadik ,,out”-ját és ki kellett állni a játékból. Odafutott hozzánk, és csak úgy vibrált az izgalomtól.
- Na, mi a véleményed? - kérdezte sugárzó mosollyal és átkarolta Bella vállát.
- Nagyon jó. Jól érzem magam – mosolyogtam rá.
 Rám villantotta a féloldalas mosolyát, majd homlokon csókolta Bellát.
- Én jövök! - mondta, azzal eliramodott a hazai bázis felé.
 Alacsonyan tartotta a labdát, kívül Rosalie mindig tettre kész kezének hatósugarán, és villámgyorsan két bázis előnyre tett szert, mielőtt még Emmett újra játékba hozhatta volna a labdát. Carlisle egyet olyan messzire elütött, hogy ő is, Edward is megtették a teljes kört. Alice ujjongva gratulált mindkettőnek egy-egy pacsival.
 A továbbiakban az eredmény minduntalan változott.
- Hogy lehetsz ilyen béna?! - örjöngött Emmett.
- Fogd már be! - förmedt rá Edward. Emmett csak felmutatta a középsőujját.
 És még több utcakölyköket megszégyenítő szidalmakat vagdostak egymás fejéhez. Esme időnként rájuk szólt, hogy viselkedjenek normálisan.
 Ezután a játszma folytatódott, mialatt Esme, Bella és én a pálya szélén álltunk csendben. Csillogó szemekkel néztem a játékosokat és nevettem az idióta és káromkodó beszólásaikon. Edward ilyenkor csak vigyorogva rám kacsintott.
 Kicsivel később Bella elköhögte magát, de nem igazán szántam neki nagyobb figyelmet. Majd újra megköszörülte a torkát.
- Mi van? - kérdeztem, de rá se néztem.
- Beszéltem  Alice-szel – felelte halkan.
 Esme mosolyogva ránk nézett, majd pár lépéssel arréb állt, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni.
- És?
- Elmondta, hogy mit látott – habozott, majd folytatta -, és elmondta, hogy te is tudod a titkom.
- Tudom – bólintott. - De nem kell félni. Nem mondom el Edwardnak.
- Nem akartalak erre kérni, sőt, ha akarod elmondhatod neki. Igazán megérdemelném – hajtotta le a fejét szomorkásan.
- Nem mondom el neki – ráztam meg a fejem. - Majd te elmondod neki, ha akarod.
- Értsd meg, kérlek, az én helyzetemet is! - fakadt ki.
- Bella – néztem rá. - Megértem a helyzeted. Éltem már át ilyet, szóval ne gyere nekem ezzel a szöveggel! A te dolgod, és ez engem hidegen hagy – mondtam, majd vissza fordultam a játékosok felé.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése