Reggel eléggé nehézkesen választottam ruhát. A célom Edward elcsábítása volt, ezért valamennyire jól kellett kinéznem, hogy sikerüljön a terv. Ekkor jutott eszembe Jacob.
Az éjjeliszekrényemről elvettem a telefonom, és bepötyögtem Jacob telefonszámát, ami egy fehér cetlin volt, amit tegnap adott Jacob.
Megnyomtam a zöld gombot, és a fülemhez emeltem a telefonom. Közben a szekrényem felé fordultam, és nézni kezdtem a ruháimat.
- Igen? - szólt egy mély hang.
- Szia, Jacob! Norah vagyok – feleltem.
- Ó, szia! - köszöntött, hangja vidámabb lett. - Mi a helyzet?
- Nem sok – húztam a szám. - Belemegyek ebbe a hülye tervbe.
- Wáó, az csodás! - ujjongott, és lelkiszemeim előtt láttam, hogy fülig ér a szája.
Az éjjeliszekrényemről elvettem a telefonom, és bepötyögtem Jacob telefonszámát, ami egy fehér cetlin volt, amit tegnap adott Jacob.
Megnyomtam a zöld gombot, és a fülemhez emeltem a telefonom. Közben a szekrényem felé fordultam, és nézni kezdtem a ruháimat.
- Igen? - szólt egy mély hang.
- Szia, Jacob! Norah vagyok – feleltem.
- Ó, szia! - köszöntött, hangja vidámabb lett. - Mi a helyzet?
- Nem sok – húztam a szám. - Belemegyek ebbe a hülye tervbe.
- Wáó, az csodás! - ujjongott, és lelkiszemeim előtt láttam, hogy fülig ér a szája.
- De eléggé nagy trutyiban vagyok.
- Na, mi a gond?
- Nem tudok mit felvenni. Azt se tudom, hogy mi Edward kedvenc színe.
- Öhmm... - gondolkozott. - A kék – felelte. - Bella azt mondta.
- Oké – vigyorogtam, és előszedtem két kék felsőt. - Köszike.
- Nincsmit! Szia – nevetett, majd letettük.
Az ágyra raktam a két kék felsőmet, és átrohantam Nicky szobájába. Nicky épp az ágyán ült, és a telefonjával babrált.
- Hali! - szóltam.
- Na, mi a gond?
- Nem tudok mit felvenni. Azt se tudom, hogy mi Edward kedvenc színe.
- Öhmm... - gondolkozott. - A kék – felelte. - Bella azt mondta.
- Oké – vigyorogtam, és előszedtem két kék felsőt. - Köszike.
- Nincsmit! Szia – nevetett, majd letettük.
Az ágyra raktam a két kék felsőmet, és átrohantam Nicky szobájába. Nicky épp az ágyán ült, és a telefonjával babrált.
- Hali! - szóltam.
Nicky összerezzent, és felnézett rám. Azonnal elvigyorodott.
- El sem hiszed, hogy mi volt este.. – kezdte vigyorogva, de én félbeszakítottam:
- Tudom - sóhajtottam. - Gyere már át, kérlek!
Bólintott, majd követett a szobámba. Leült az ágyamra, és érdeklődve nézett rám.
- El sem hiszed, hogy mi volt este.. – kezdte vigyorogva, de én félbeszakítottam:
- Tudom - sóhajtottam. - Gyere már át, kérlek!
Bólintott, majd követett a szobámba. Leült az ágyamra, és érdeklődve nézett rám.
- Tudod, meséltem ezt az Edward elcsábítása akciót – montam, Nicky pedig bólintott. - Kiderítettem, hogy Edward kedvenc színe a kék, nekem pedig van két felsőm. De nem tudom, hogy melyiket vegyem fel – magyaráztam.
Nicky maga mellé nézett, és végigsimított a felsőkön.
- Szerintem ez – mutatott egy kék színű topra, amely félvállas volt. - Ebből kinn van a vállad – vigyorgott rám.
- Igaz – bólintottam. - De ebből pedig a hátam van kinn – nyúltam a másikért, és megfordítottam a felsőt, hogy megmutassam a hátuli, mély nyakkivágást.
- Szerintem akkoris ez a jobb – nyúlt a félvállas topért. - Edward vámpír, és szabadon van hagyva a vállad, meg a nyakad. Könnyen ki tuja szívni a véred – vigyorgott.
- Jó – vettem ki a kezéből a felsőt. - Köszi – kacsintottam rá, és átvettem a felsőt.
Végigsimítottam a hasamon, hogy szebben álljon rajtam a felső, és Nickyre néztem. Forogtam egyet, és elvigyorodtam.
- Na?
- Szexi – nevetett Nicky, és felállt. - Mikor jössz haza?
- Szerintem három körül itthon leszek – feleltem. - Miért?
- Majd mesélek – mondta titokzatosan, aztán kiment a szobámból.
Megcsóváltam a fejem, aztán felvettem egy sötétkékszínű, szűkszárú farmernadrágot. Rakoncátlan tincseimet rendbe tettem, majd felkaptam a táskám, és kocsiba szálltam. Percek alatt a suliba értem. Beparkoltam a szokásos helyemre, és kiszálltam az autóból. A vállamra dobtam a táskám, és magabiztos léptekkel elindultam. Ráaásul pont Edward előtt mentem el, így láttam, hogy engem bámul. Ezután még másodpercekig éreztem magamon a tekintetét. Mindaddig, amíg be nem értem az épületbe. Az orrom alatt elmosolyodtam, és bementem a terembe.
Végig ültem az első órát, majd mentem a következőre, és így tovább. Szinte minden szünetben, és órán találkoztam Edwarddal. Nem szólt semmit, csak engem nézett. Én pedig úgy mentem el mellette, mintha nem is látnám őt. Bár ez eléggé nehéz volt, hisz nem lehet nem rá figyelni. De megoldottam, mert szinte mindig volt társaságom.
- Hali, csajszi! - csapódott mellém Emmett.
- Szióka – mosolyogtam fel rá, de azonnal le is hervadt az arcomról a mosoly, mert Emmett színe majdnem ugyanúgy nézett ki, mint Edwardé. Ez egy kisebb fájdalommal járt a mellkasomban. Az üresség újra izzani kezdett bennem.
Szinte robotszerűen öleltem át a testemet a karjaimmal, miközben a fogaimat összeszorítottam, és az orromon lélegeztem. Nem mertem a számon lélegezni, mert akkor biztos, hogy fülsüketítően sikoltozni kezdtem volna. Úgy, mint ahogy éjszaka szoktam.
- Jól vagy? - kérdezte Emett aggodalmasan.
Nem válaszoltam. Megálltam, és úgy szorítottam a saját testem. Emmett megráncigálta az egyik karomat, de kis idő múlva el is engedett. A szorításom nem engedett, de valamennyire már észhez tértem.
- Jól vagy, Norah? - kérdezte újra Emmett és mélyen a szemembe nézett.
- Aha... - motyogtam. - Jól vagyok – mondtam, de még mindig nem engedtem el a saját testem.
Ekkor becsöngettek. A diákok mind eszeveszetten sietni kezdtek. Néhányuk félre lökött minket.
- Norah – tette a vállamra kezét Emmett. - Most megyek órára. Vigyázz magadra!
Bólintottam, de nem néztem rá. Még mindig rosszul voltam. Emmett megveregette a vállam, aztán elviharzott. Én pedig továbbra is mozdulatalanul álltam a folyosó közepén.
Csak akkor eszméltem fel, amikor észrevettem az óriási csöndet. Elengedtem magamat, és felsóhajtottam. Elindultam a lépcső felé, és letrappoltam rajta. Teljesen üresnek éreztem magam. Szörnyen szomjas is voltam, és fáztam is. Bár őrjítően meleg volt az iskolában.
Eszembe jutott David. Nem tudom miért, de egyszerűen megjelent a gondolataimban. Magam előtt láttam zöldesbarna szemeit, barna haját, és telt ajkát. Hallottam a fülemben mély hangját. Imádtam a hangját, és ez most sem volt másként. A hideg kirázott, és egy mélyet sóhajtottam. Szörnyen hiányzott. Talán most jobban hiányzott, mint régebben. Fogalmam sincs, miért.
Leléptem az utolsó lépcsőfokra, majd letettem a lábam a földre. Ekkor valójában nagyon gyorsan történt minden; alighogy letettem a talpam, azonnal hátra estem, de valami erőnél fogva megragadtam a korlátot, és előre dobtam magam. Óvatosan leereszkedtem a fehér csempére, és tágra nyílt szemekkel néztem előre. Végre beszívtam a levegőt, és megnyugodtam, hogy tudok lélegezni. Nagyon óvatosan megmozdítottam a végtagjaimat, amikor észrevettem, hogy a bal lábam be van hajlítva. Ekkor kibírhatatlan fájdalom csapott a lábamba, én pedig kétségbeesetten sikoltozni kezdtem segítségért.
Pillanatok alatt diákok gyűltek körém. A lányok tágra nyílt szemekkel néztek rám, miközben kezüket a szájuk elé tették. A fiúk a homlokukát fogták, és ők is tágra nyílt szemekkel néztek rám. De senki sem jött segíteni.
Teljesen megalázónak éreztem ezt a helyzetet. Szinte égett az arcom, miközben a bal lábam még mindig őrjítően fájt. A szemüket le nem vették rólam, csak néztek rám, mint egy ufóra.
- Norah! - szólt valaki, és leguggolt mellém. Megismertem ezt a hangot. Brian volt az.
Hümmögtem egyet, aztán nagy nehezen a hátamra fordultam, miközben összeszorítottam a szemeimet a fájdalom miatt. Felültem, és könnyes szemekkel néztem a lábamra.
- Jézus, Norah! - hallottam Edward kiáltását.
Leguggolt mellém, és aggódó tekintetét rám függesztette.
- Mi történt? - kérdezte.
- El... eles... elestem – dadogtam, miközben próbáltam visszatartani a sírást.
Nicky maga mellé nézett, és végigsimított a felsőkön.
- Szerintem ez – mutatott egy kék színű topra, amely félvállas volt. - Ebből kinn van a vállad – vigyorgott rám.
- Igaz – bólintottam. - De ebből pedig a hátam van kinn – nyúltam a másikért, és megfordítottam a felsőt, hogy megmutassam a hátuli, mély nyakkivágást.
- Szerintem akkoris ez a jobb – nyúlt a félvállas topért. - Edward vámpír, és szabadon van hagyva a vállad, meg a nyakad. Könnyen ki tuja szívni a véred – vigyorgott.
- Jó – vettem ki a kezéből a felsőt. - Köszi – kacsintottam rá, és átvettem a felsőt.
Végigsimítottam a hasamon, hogy szebben álljon rajtam a felső, és Nickyre néztem. Forogtam egyet, és elvigyorodtam.
- Na?
- Szexi – nevetett Nicky, és felállt. - Mikor jössz haza?
- Szerintem három körül itthon leszek – feleltem. - Miért?
- Majd mesélek – mondta titokzatosan, aztán kiment a szobámból.
Megcsóváltam a fejem, aztán felvettem egy sötétkékszínű, szűkszárú farmernadrágot. Rakoncátlan tincseimet rendbe tettem, majd felkaptam a táskám, és kocsiba szálltam. Percek alatt a suliba értem. Beparkoltam a szokásos helyemre, és kiszálltam az autóból. A vállamra dobtam a táskám, és magabiztos léptekkel elindultam. Ráaásul pont Edward előtt mentem el, így láttam, hogy engem bámul. Ezután még másodpercekig éreztem magamon a tekintetét. Mindaddig, amíg be nem értem az épületbe. Az orrom alatt elmosolyodtam, és bementem a terembe.
Végig ültem az első órát, majd mentem a következőre, és így tovább. Szinte minden szünetben, és órán találkoztam Edwarddal. Nem szólt semmit, csak engem nézett. Én pedig úgy mentem el mellette, mintha nem is látnám őt. Bár ez eléggé nehéz volt, hisz nem lehet nem rá figyelni. De megoldottam, mert szinte mindig volt társaságom.
- Hali, csajszi! - csapódott mellém Emmett.
- Szióka – mosolyogtam fel rá, de azonnal le is hervadt az arcomról a mosoly, mert Emmett színe majdnem ugyanúgy nézett ki, mint Edwardé. Ez egy kisebb fájdalommal járt a mellkasomban. Az üresség újra izzani kezdett bennem.
Szinte robotszerűen öleltem át a testemet a karjaimmal, miközben a fogaimat összeszorítottam, és az orromon lélegeztem. Nem mertem a számon lélegezni, mert akkor biztos, hogy fülsüketítően sikoltozni kezdtem volna. Úgy, mint ahogy éjszaka szoktam.
- Jól vagy? - kérdezte Emett aggodalmasan.
Nem válaszoltam. Megálltam, és úgy szorítottam a saját testem. Emmett megráncigálta az egyik karomat, de kis idő múlva el is engedett. A szorításom nem engedett, de valamennyire már észhez tértem.
- Jól vagy, Norah? - kérdezte újra Emmett és mélyen a szemembe nézett.
- Aha... - motyogtam. - Jól vagyok – mondtam, de még mindig nem engedtem el a saját testem.
Ekkor becsöngettek. A diákok mind eszeveszetten sietni kezdtek. Néhányuk félre lökött minket.
- Norah – tette a vállamra kezét Emmett. - Most megyek órára. Vigyázz magadra!
Bólintottam, de nem néztem rá. Még mindig rosszul voltam. Emmett megveregette a vállam, aztán elviharzott. Én pedig továbbra is mozdulatalanul álltam a folyosó közepén.
Csak akkor eszméltem fel, amikor észrevettem az óriási csöndet. Elengedtem magamat, és felsóhajtottam. Elindultam a lépcső felé, és letrappoltam rajta. Teljesen üresnek éreztem magam. Szörnyen szomjas is voltam, és fáztam is. Bár őrjítően meleg volt az iskolában.
Eszembe jutott David. Nem tudom miért, de egyszerűen megjelent a gondolataimban. Magam előtt láttam zöldesbarna szemeit, barna haját, és telt ajkát. Hallottam a fülemben mély hangját. Imádtam a hangját, és ez most sem volt másként. A hideg kirázott, és egy mélyet sóhajtottam. Szörnyen hiányzott. Talán most jobban hiányzott, mint régebben. Fogalmam sincs, miért.
Leléptem az utolsó lépcsőfokra, majd letettem a lábam a földre. Ekkor valójában nagyon gyorsan történt minden; alighogy letettem a talpam, azonnal hátra estem, de valami erőnél fogva megragadtam a korlátot, és előre dobtam magam. Óvatosan leereszkedtem a fehér csempére, és tágra nyílt szemekkel néztem előre. Végre beszívtam a levegőt, és megnyugodtam, hogy tudok lélegezni. Nagyon óvatosan megmozdítottam a végtagjaimat, amikor észrevettem, hogy a bal lábam be van hajlítva. Ekkor kibírhatatlan fájdalom csapott a lábamba, én pedig kétségbeesetten sikoltozni kezdtem segítségért.
Pillanatok alatt diákok gyűltek körém. A lányok tágra nyílt szemekkel néztek rám, miközben kezüket a szájuk elé tették. A fiúk a homlokukát fogták, és ők is tágra nyílt szemekkel néztek rám. De senki sem jött segíteni.
Teljesen megalázónak éreztem ezt a helyzetet. Szinte égett az arcom, miközben a bal lábam még mindig őrjítően fájt. A szemüket le nem vették rólam, csak néztek rám, mint egy ufóra.
- Norah! - szólt valaki, és leguggolt mellém. Megismertem ezt a hangot. Brian volt az.
Hümmögtem egyet, aztán nagy nehezen a hátamra fordultam, miközben összeszorítottam a szemeimet a fájdalom miatt. Felültem, és könnyes szemekkel néztem a lábamra.
- Jézus, Norah! - hallottam Edward kiáltását.
Leguggolt mellém, és aggódó tekintetét rám függesztette.
- Mi történt? - kérdezte.
- El... eles... elestem – dadogtam, miközben próbáltam visszatartani a sírást.
Bólintott, majd szó nélkül a karjaiba vett.
- Várj, hova viszed? - szólt utánunk Brian.
Edward csak motyogott valamit, és átvágott a tömegen. Én a vállába rejtettem az arcom. Könnyeim szinte azonnal záporozni kezdtek, a levegőt is akadozva vettem. Illata valamennyire megnyugtatott, de az üresség most jobban fájt, mint régen. Elviselhetetlen volt. Hangosan felzokogtam.
- Várj, hova viszed? - szólt utánunk Brian.
Edward csak motyogott valamit, és átvágott a tömegen. Én a vállába rejtettem az arcom. Könnyeim szinte azonnal záporozni kezdtek, a levegőt is akadozva vettem. Illata valamennyire megnyugtatott, de az üresség most jobban fájt, mint régen. Elviselhetetlen volt. Hangosan felzokogtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése