2011. január 7., péntek

80. rész



 A kocsimban ültem az anyósülésen. Mellettem – a vezetői ülésben – Edward ült. Hátul pedig – az utasülésen- Lestat ült. Nem tudom merre tartottunk, de igazából meg se mertem kérdezni tőlük. Két vámpír, akik egy vámpír végeztek ki az előbb, azokhoz nem igazán ajánlott szólni. Legalábbis szerintem.
 A kabátzsebembe nyúltam, és előhalásztam egy csomag rágót. Az előbbi hányásom íze még mindig a számba volt, és ez eléggé rossz. Kivettem a csomagból egy szem rágót, és a számba raktam, majd elkezdtem rágni.
- Kértek? - néztem Edwardra, majd Lestatra.
 Mindaketten megrázták a fejüket. Mindaketten összevont szemöldökkel bámultak. Bizonyára nagyon dühösek voltak. A kérdés már csak az, hogy kire? Rám vagy Victoriára?
 Apropó! Victoriát brutálisan kinyírták. Legalábbis Edward. Aztán Edward felkapott a hátára, és bedobott a kocsimba. Azóta így ültünk. De akkoris! Mi a francot keres itt Lestat? Neki nem Marcusnál kéne lennie? - ilyesmi kérdések forogtak a fejemben. De megkérdezni már nem mertem.
 Edward rám nézett egy pillanatra, aztán visszanézett az útra.
- Tudsz róla, hogy felszakadt a szemöldököd? - szólt mély hangon.
 Kidülledt szemekkel néztem fel rá, majd lehúztam az ablakot és megnéztem magamat a tükörben. Tényleg fel volt szakadva a szemöldököm, méghozzá a bal. Ritmikusan folyt belőle a vér, de én észre se vettem eddig.
- Most már tudom – feleltem. - Van egy zsepitek? - kérdeztem.
 Meg se szólaltak. Végül Lestat megérintette a vállam, és a kezembe nyomott egy zsebkendőt.
- Köszi – mosolyogtam rá halványan, majd összegyűrtam a zsepit és a szemöldökömhöz nyomtam. - Mellesleg hova megyünk? - kérdeztem.
- Most már a kórházba – felelte Edward. - Carlisle majd összevarrja a sebed.
- Csodás... - morogtam az orrom alatt.
 Fél óra múlva megérkeztünk. Mindahárman azonnal Carlisle irodája felé vettük az irányt, és miután Edward bekopogott hozzá, beléptünk a szobába.
- Sziasztok! - állt fel Carlisle. - Mi járatban? - kérdezte és rám nézett. - Mi történt veled, Norah? - kérdezte aggódóan, és elém állt.
- Lefejelt valamit – felelte Edward helyettem. - Összekéne varrni.
 Carlisle nem szólt semmit, csak bólintott. Felültem a zizegő papírral leterített műbőr vizsgálóasztalra. Elővett egy apró lámpát és a szemöldököm elé tartotta, hogy jobban lássa a sebemet. Pár pillanatig gondolkozóan nézte, aztán kikapcsolta a kislámpát és elfordult, hogy előpakolja a varráshoz való szükséges dolgokat.
- Ez egy régi sebhely – szólt Carlisle. - Újra felszakadt, és most újra összevarrom neked.
- Igen. Még kisebb koromban szereztem – feleltem. - Köszönöm.
- Mindjárt jövök – nézett rám Carlisle, aztán intett a fiúknak és kiment a szobából.
- Kösz, hogy megmentettetek – szóltam kis hallgatás után.
- Nincsmit – mondta Edward karba tett kézzel. - A lényeg, hogy most már minden rendben van.
 Bólintottam. Bejött Carlisle, és elmagyarázta, hogy kapok egy érzéstelenítő injekciót, amitől nem fogok semmit sem érezni. Bólintottam. Carlisle elővette a kis cuccost, aztán a fejemhez tartotta és lassan belenyomta. Szerencsére csak a szúrást éreztem, aztán pedig a zsibbadást.
- Körülbelül négy öltéssel tudom összevarrni – magyarázta Carlisle.
 Pillanatok alatt összevarrta a sebet, miközben a fiúk mögötte álltak és engem néztek. Mindaketten mosolyogtak, mintha olyan vicces lenne az, hogy összevarrják a szemöldököm.
- Rendben – sóhajtott Carlisle, aztán elrakta a tűt és a cérnát. - Pár nap és befog gyógyulni.
- Köszönöm – pattantam le az asztalról. - Mivel tartozom? - nyúltam a zsebembe.
- Semmivel – fogta meg a kezem, hogy megállítson a mozdulatban.
- Nagyon köszönöm – mosolyogtam fel rá.
 Carlisle rám mosolygott, aztán ott hagytuk őt.
- Nem megyünk veled – mondta Edward, mikor a kocsimhoz értünk. - Szerintem magadtól is haza találsz.
 Csalódottan néztem fel rá. Felemelő érzés volt, hogy velem volt. Most mégis egyedül akart hagyni... A mellkasomban a fájdalom újra izzani kezdett.
- Oké – mondtam, és lopva Lestatra pillantottam. - Köszi, srácok. Mindent köszönök.
- Ja – bólintott Edward, aztán intett Lestatnak és elmentek.
 Lestat még utoljára rám mosolygott, aztán Edward után iramodott és végleg eltűntek a szemem elől. Percekig csak álltam, aztán megráztam a fejem és beszálltam az autómba. A gázra tapostam és egészen hazáig vezettem. Lezártam a kocsit, és bementem a házba. Az előszobában levettem a cipőm, meg a kabátom és bementem a konyhába. Nicky épp ott volt, és az ablak felé fordulva dohányzott.
- Hali! - szóltam, és kinyitottam a hűtőt. - Mi a helyzet? - kérdeztem, és kivettem a hűtőből egy üveg limos vodkát.
- Nem sok – fordult felém Nicky, és sokatmondóan elvigyorodott.
- Mi van? - kérdeztem és beleittam az üvegbe.
- Semmi – legyintett. - Csak ma randizni megyek – vigyorgott ezer wattosan.
- Hoppá! - vontam fel a szemöldököm. - Kivel mész? - kérdeztem, és leültem az egyik székre.
- Egy sráccal – felelte. - Seannak hívják, és húsz éves. Igazi álompasi.
 Én csak elmosolyodtam.
- Mindjárt jövök – mondta, majd elrohant.
 Kis idő múlva vissza jött két ruhával a kezében.
- Szerinted melyik legyen? - kérdezte. - Ez? - tartott maga elé egy vajszínű ruhát, amelyen virágok voltak. - Vagy ez? - tartott maga elé egy fekete-fehér színű miniruhát.
- Hé! Ez az én ruhám – mutattam a fekete-fehér ruhára.
- Kölcsön kértem – vigyorgott. - Na, de melyik legyen?
- A fekete – feleltem.
- Jó. Kösz – vigyorgott, aztán elrohant.
 Én csak megcsóváltam a fejem, és felmentem a szobámba. Miután becsuktam magam mögött az ajtót, a mellkasom újra fájni kezdett. A mellkasomra tettem az egyik kezem, miközben leraktam az üveget az asztalomra. Újabb fájdalom érkezett, én pedig felszisszentem. Bemásztam az ágyamba, és nyakig betakaróztam. Átöleltem a saját testem, és előre bámultam.
 A szívem őrült tempóban dobogni kezdett, a lélegzetem egyenletlen lett. Behunytam a szemeimet, hogy ne lássam a szörnyű valóságot. De a szívemet nem tudtam becsukni, ezért a valóság a szívembe mászott. Őrülten fájt. Fájt a tudat, hogy Edward egy karnyújtásnyira volt tőlem, és meg se érinthettem meg. Fájt a tudat, hogy szeretem őt, de ő rám se hederített. Fájt minden, ami vele volt kapcsolatos. Tudom, hogy ő csak egy lény volt, aki időtlen időkig fog élni, de mégis ő jelentette számomra az egész világot.
 Lüktetett bennem hiányának a sikolya. Szétfeszítette a mellkasom. Kínzott. Visítani szerettem volna. Könyörögni a Halálnak, hogy vegyen el az Élettől. Meg is szólaltam volna, de nem tudtam. Zavartan hallgattam, és tűrtem, hogy magához húzzon a fájdalom. Remegve felsóhajtottam, és még szorosabban öleltem a saját testem. Ziháltan kapkodtam a levegő után, miközben tűrtem az elviselhetetlen fájdalmat.
- Norah! - nyitott be a szobámba Nicky kopogás nélkül.
- Mi van? - kérdeztem szipogva.
 Megtöröltem a szemem, és felültem.
- Aludtál? - kérdezte, és gyanakvóan méregetni kezdett.
- Nem – feleltem, és kiszálltam az ágyból. - Baj van? - kérdeztem, és beletúrtam a hajamba, hogy normálisan álljon a fejemen.
- Téged keresnek – mutatott magam mögé.
 Bólintottam, és követtem Nickyt. Lementünk a lépcsőn. Nicky lefordult a konyhánál, én pedig tovább mentem, egészen a bejárati ajtóig. Kinyitottam az ajtót, és a mai napon másodszorra dobtam majdnem egy hátast az előttem álló személytől.
- Jacob! - szóltam, és összevontam a szemöldököm, ami egy kis fájdalommal járt. - Mit keresel itt? - kérdeztem, és gyengéden a szemöldökömhöz érintettem az ujjaimat.
- Bella vámpír lett, és összejött azzal az undorító vérszopóval. Szét kell szednünk őket! - sziszegte dühösen, kezeit ökölbe szorítva. Kidülledt szemekkel néztem rá. Ez a fiú teljesen megkattant?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése