Menzán ültem Jessicáékkal. Szörnyen álmos voltam és eléggé rossz kedvem volt. Bal lábbal keltem.
Bella és Edward állítólagos szakítása közel egy hete volt. Azóta egy szót sem szóltak egymáshoz, és jóformán hozzám se! Bella és Edward ha rám pillantott, akkor szemeikből mintha a gyűlőlet és a keserűség dőlt volna. És ez a gyűlőlet nekem szólt!
Amikor történt az eset – ami szerdán volt -, Edwardékkal haza mentem, majd Carlisle haza vitt Sandrához. És azóta semmi! Edward nem szólt hozzám. És bevallom, kicsit azt vártam, hogy Edward majd az én karjaimban fog vígasztalódni. Azt akartam, hogy Edward éjszaka hozzám szökjön be és az én karjaimban sírja el a bánatát. Én akartam betölteni Edward életében a megbízható társ és a hős szerepét. Talán ez az, amikor az erősebb meg védi a gyengébbet, akármennyi kiló, centiméter és erő is van köztük. De sajnos nem így történt. Edward magába zuhant és nem keresett vígaszt senki karjában.
Gondolkodásomat egy hang zavarta meg.
- Norah! Figyelj! - szólt nekem Jessica.
- Mi van? - néztem rá kérdően.
- Nem tudod miért szakított Bella és Edward? - kérdezte.
- Nem tudom – vontam meg a vállam, mire Bella szélsebesen rám nézett. - Miért? - kérdeztem Jessicától, de mindvégig Bellát néztem, aki pillanatokon belül elpirult és elfordította a fejét.
- Mondok valami titkosat, de maradjon közöttünk, kérlek! - mondta halkan és székével közelebb ült.
- Mond! - motyogtam fáradtan.
- Szóval.. hát... - dadogta, majd egy mély lélegzetet vett és elhadarta a mondandóját. - Nagyon tetszik nekem Edward és járni szeretnék vele. Azt akarom tudni, hogy kiheverte-e Bellát. Ha nem, akkor az se baj. Akkor majd az én vállamon sírhat – vigyorgott.
- És Mike? - néztem rá egy pillanatra.
- Neki nem kell tudni semmiről – legyintett, majd elkezdett idegesítően vihogni.
Halványan megcsóváltam a fejem és Edwadra néztem. Görnyedten ült egy asztalnál a testvéreivel, mialatt mereven Bellát nézte. Csak úgy sugárzott belőle a keserűség és az egykedvűség, úgy nézett ki, mint egy vérző szívű angyal.
Ezután Bellára tekintettem, aki hasonlóan görnyedt háttal ült és Edwardot bámulta. Belőle is sugárzott a keserűség és az egykedvűség. Csupán őt nem sajnáltam annyira, mint Edwardot. Ekkor felordított a csengő, mely jelezte, hogy ideje órára menni.
Unottan felsóhajtottam, majd a vállamra kanyarítottam a táskám és a testnevelés terem felé igyekeztem. Ott az öltözőben átöltöztem, és a lányokkal együtt a tornaterembe mentem. Ott leültünk a padra és Black tanárnőt vártuk, aki perceken belül meg is érkezett és kijelentette, hogy az óra első húsz percében futni fogunk, és aki meg mer állni, az az igazgatóiban végzi.
A lányok feljajdultak, a fiúk csak felsóhajtottak, majd mindenki kocogni kezdett az óriási teremben, bele értve engem is. Aztán letelt a húsz perc és a következő húsz percben pedig gimnasztikáztunk. Óra végére már mindenki fulladozott a lihegéstől, és mindenki polójából folyt a víz.
Óra után a lányokkal lezuhanyoztunk, majd mindenki elindult haza. Utoljára én léptem ki az öltözőből és épp a táskámba túrtam a torna cuccomat, amikor valaki megragadta karom és behúzott egy sötét sarokba.
Ijedten felsikoltottam és tágra nyílt szemekkel néztem az illetőre, aki váratlanul elhúzott. Edward volt az.
- Majdnem megöltél! - ráztam le magamról a karját és csúnyán felnéztem rá.
- Haza vihetlek? - kérdezte, fittyet hányva az előbbi mondatomra.
Hitetlenkedve néztem rá, majd hosszú mérlegelés után bele egyeztem. Edward nem mondott semmit, csak rám villantotta csibész mosolyát, és kezemet megfogva elhúzott az autójáig. Ott kitárta előttem az utas felőli ajtót és besegített a kocsiba. Aztán mellettem termett és pillanatokon belül már rég elhagytuk az iskolát és a várost is. Ekkor döbbentem rá, hogy Edward rossz fele megy.
- Ne ijedj meg! - szólt Edward hirtelen. - Először elviszlek egy helyre. Beszélgethetnénk – pillantott rám, én pedig egyetértően bólintottam.
Hihetetlen sebességel haladt. A nyitott ablaktól a hajam lobogott. Felsóhajtottam.
- Nem akarsz egy kicsit lassítani? - kérdeztem félve, miközben körmeimet az ülésbe mélyesztettem annyira gyorsan száguldottunk az úton.
- Zavar?
- Ez már igen.
- Norah – mondta ki lágyan a nevemet, mire a gerincemen végig futott a hideg. - Uralom az autót, ne félj!
- Akkoris – morogtam.
Ezután a sebességmérő már csak 100-at mutatott, nem pedig 180-at.
- Utálok lassan menni – morogta bosszúsan.
Felnevettem, majd mély hallgatásba burkolóztam. Néztem az elsuhanó fákat, mialatt gondolatok milliói cikáztak át az agyamon. Edwardra pillantottam, aki csendben és feszülten az utat bámulta, miközben úgy markolta kezeivel a kormányt, hogy az majdnem darabokra tört a kezei alatt.
- Valami gond van? - kérdezte hirtelen.
- Nem, csak... - nyeltem egy nagyot, majd folytattam -, eléggé furcsa vagy most.
- Nem vagyok elég jó parti? - kérdezte vigyorogva, aztán csábosan nézett rám félig lehunyt pillái alól, mely alatt feketén csillogott apró szeme.
Teljesen összezavart hirtelen viselkedése. Az előbb még tiszta hideg volt a viselkedése, most meg csak úgy sugárzott belőle a szexualitás és a magabiztosság. Mi lett evvel a fiúval? Zavaromban el is nevettem magam.
- Öhm... szóval... - dadogtam, de elakadtam, majd el is pirultam.
Edward csak elvigyorodott, de nem szólt semmit, és innentől kezdve egy szót sem szóltunk egymáshoz. Egész végig az ablakon néztem ki, de azért néha lopva Edwardra pillantottam.
Aztán az út elfogyott, szűk ösvénybe torkollott, amelynek kezdetét egy fából készült táblácska jelezte. Edward leparkolt a keskeny útpadkán. Kipattant a kocsiból, majd pillanatok alatt mellettem termett és kisegített az autóból. Meleg volt, majdnem fülledt volt a levegő a felhős ég alatt. Felgyűrtem a karomon a pulcsim ujját.
Edward bevágta a kocsi ajtaját, és levette a pulóverét. Majd az úttalan, sűrű bozótot kezdte vizsgálni.
- Erre! - mutatta, és elindult a sűrűbe.
- Na és az ösvény? - kérdeztem bepánikolva, miközben sietve mögé igyekeztem.
- Nem azon megyünk. Ne félj, nem engedem, hogy eltévedj! - fordult vissza csúfondáros mosollyal.
Fehér, rövid ujjú inget viselt, de nem gombolta be a felső gombokat, és a nyaka fehér bőre megszakítás nélkül olvadt mellkasának márványos fehérségébe. Túl tökéletes volt. Kizárt, hogy ezt az isteni teremtményt így verje a sors...
Félre értette fájdalmas arckifejezésem.
- Haza akarsz menni? -kérdezte fájdalmasan halk hangon.
- Nem! - vágtam rá, és elindultam felé, míg csak ott nem álltam szorosan mellette.
- Mi a baj? - kérdezte gyöngéden.
- Semmi, csak...
- Csak? - vonta fel a szemöldökét.
- Aggódom érted – böktem ki, szemeimet lesütve.
- Haza foglak vinni – ígérte.
Kérdőn ránéztem. Nem tudtam eldönteni, hogy mit gondol. Talán azt hitte, hogy félek, de nem így volt. Egyáltalán nem féltem.
- Akkor induljunk tovább, hogy lehetőleg tisztességes időben haza tudjak érni! - mondtam gúnyosan. Edward egy ideig némán méregetett, majd felsóhajtott és elindult befelé az erdőbe.
A talaj többnyire egyenletes volt, és Edward félrehúzta előlem a nedves páfrányok és indák szövevényét. Nyílegyenesen haladt előre, és amikor kidőlt fatörzs vagy szikla került az utunkba, segített átmászni rajta, a könyökömnél fogva megemelt, aztán abban a pillanatban el is engedett, amint szerencsésen átértem.
Az idő nagy részében némán haladtunk. Olykor kérdezett valamit, amit még nem sikerült kiszedni belőlem az elmúlt három hónapban. Megkérdezte, hogyan szoktuk megünnepelni a születésnapomat, milyen tanáraim voltak az általánosban, tartottam-e állatot gyerekkoromban, én pedig elmondtam neki, hogy otthon – Chicagóban – két röfögös mopsz vár, akik kétségkívűl idegesítőek néha. Ezen nevetett, hangosabban, mint ahogy eddig.
A pár mérföldre ráment körülbelül egy óra. Az erdő úgy terült el körülöttünk, mint valami vén fákból álló, végtelen labirintus, és én már kezdtem nyugtalankodni, hogy shoa nem találunk ki innen. Edward viszont teljesen nyugodtan haladt előre a zöld útvesztőben, semmi jelét nem adta annak, hogy esetleg nem jó felé megyünk.
Néhány órával később a lombok sátrán átszűrődő fény sötét olajzöldből ragyogó jádezöldre változott. Először, amióta elindultunk befelé az erdőbe, végigfutott rajtam az izgalom, aztán a következő pillanatban felváltotta a türelmetlenség.
- Csak nem megérkeztünk? - kérdeztem szarkasztikusan.
- Igen – vigyorgott Edward, majd elindult.
Minden lépéssel nőttön, nőtt a türelmetlenségem. Edward előreengedett, és nesztelenül követett.
Elértem a fényfolt szélét, és a páfrányok függönye mögül kiléptem az egyik leggyönyörűbb helyre. A kis rét tökéletesen kerek volt, és teljesen benőtték a vadvirágok – sárga és halvány fehér violák többsége. Valahonnét a közelből patakcsobogás hangját hallottam. A nap elárasztotta a kerek rétet sárgás, kápráztató fényével. Lassan, megrendültem lépkedtem a puha fűben, a hullámzó virágszőnyegen keresztül a meleg levegőben.
- Gönyörű – suttogtam és tovább lépkedtem a fűben, Edward pedig követett.
Ezután nem beszéltünk. Pedig lett volna miről, de én nem erőltettem a beszélgetés, és ő se. Közelebb lépett és megérintette a karom, ami áramütésszerűen ért. Remegve felsóhajtottam, mire ő halványan elmosolyodott. A legközelebbi fához tolt testével, és ott neki nyomott.
Mélyen a szemeibe néztem. Ujjait a nyakamra tette. Hideg érintésétől megborzongtam és újra remegve felsóhajtottam. A szemeimbe nézett, mialatt ujjai végig táncoltak a nyakamon, mellkasomon, majd végül a tarkómra tette tenyerét. Majd rám pillantott és a nyakamba hajolt. Tágra nyílt szemekkel néztem előre, de amint hideg ajkai hozzá értek az én forró bőrömhőz teljesen ellazultam. Villámcsapásként ért az érintése. A tarkómon lévő keze közelebb vont magához, és egy kicsit szorított de nem érdekelt, sőt, élveztem. Gyengéd csókokkal becézte a nyakamat, majd a nyelvét is megéreztem. Halkan felsikoltottam, és ágyékomat a övének nyomtam szorosan. Ekkor hirtelen megmerevedett, majd kihajolt a nyakamból és rám nézett. Testemből eltűnt a remegés és az az izgató érzés, amit Edward váltott ki belőlem. Teljesen üresnek éreztem magam.
- Ne haragudj! - motyogta, én pedig zilált és vad tekintetébe néztem.
Sebesen ellépett előlem, majd hátat fordított nekem. Hangosan felsóhajtott, majd vissza fordult. Az arca már rendezett volt.
- Haza viszlek – szólt rekedt hangon, mire én csak bólintottam.
Kivezetett az erdőből, majd besegített a kocsiba és haza vitt.
Bella és Edward állítólagos szakítása közel egy hete volt. Azóta egy szót sem szóltak egymáshoz, és jóformán hozzám se! Bella és Edward ha rám pillantott, akkor szemeikből mintha a gyűlőlet és a keserűség dőlt volna. És ez a gyűlőlet nekem szólt!
Amikor történt az eset – ami szerdán volt -, Edwardékkal haza mentem, majd Carlisle haza vitt Sandrához. És azóta semmi! Edward nem szólt hozzám. És bevallom, kicsit azt vártam, hogy Edward majd az én karjaimban fog vígasztalódni. Azt akartam, hogy Edward éjszaka hozzám szökjön be és az én karjaimban sírja el a bánatát. Én akartam betölteni Edward életében a megbízható társ és a hős szerepét. Talán ez az, amikor az erősebb meg védi a gyengébbet, akármennyi kiló, centiméter és erő is van köztük. De sajnos nem így történt. Edward magába zuhant és nem keresett vígaszt senki karjában.
Gondolkodásomat egy hang zavarta meg.
- Norah! Figyelj! - szólt nekem Jessica.
- Mi van? - néztem rá kérdően.
- Nem tudod miért szakított Bella és Edward? - kérdezte.
- Nem tudom – vontam meg a vállam, mire Bella szélsebesen rám nézett. - Miért? - kérdeztem Jessicától, de mindvégig Bellát néztem, aki pillanatokon belül elpirult és elfordította a fejét.
- Mondok valami titkosat, de maradjon közöttünk, kérlek! - mondta halkan és székével közelebb ült.
- Mond! - motyogtam fáradtan.
- Szóval.. hát... - dadogta, majd egy mély lélegzetet vett és elhadarta a mondandóját. - Nagyon tetszik nekem Edward és járni szeretnék vele. Azt akarom tudni, hogy kiheverte-e Bellát. Ha nem, akkor az se baj. Akkor majd az én vállamon sírhat – vigyorgott.
- És Mike? - néztem rá egy pillanatra.
- Neki nem kell tudni semmiről – legyintett, majd elkezdett idegesítően vihogni.
Halványan megcsóváltam a fejem és Edwadra néztem. Görnyedten ült egy asztalnál a testvéreivel, mialatt mereven Bellát nézte. Csak úgy sugárzott belőle a keserűség és az egykedvűség, úgy nézett ki, mint egy vérző szívű angyal.
Ezután Bellára tekintettem, aki hasonlóan görnyedt háttal ült és Edwardot bámulta. Belőle is sugárzott a keserűség és az egykedvűség. Csupán őt nem sajnáltam annyira, mint Edwardot. Ekkor felordított a csengő, mely jelezte, hogy ideje órára menni.
Unottan felsóhajtottam, majd a vállamra kanyarítottam a táskám és a testnevelés terem felé igyekeztem. Ott az öltözőben átöltöztem, és a lányokkal együtt a tornaterembe mentem. Ott leültünk a padra és Black tanárnőt vártuk, aki perceken belül meg is érkezett és kijelentette, hogy az óra első húsz percében futni fogunk, és aki meg mer állni, az az igazgatóiban végzi.
A lányok feljajdultak, a fiúk csak felsóhajtottak, majd mindenki kocogni kezdett az óriási teremben, bele értve engem is. Aztán letelt a húsz perc és a következő húsz percben pedig gimnasztikáztunk. Óra végére már mindenki fulladozott a lihegéstől, és mindenki polójából folyt a víz.
Óra után a lányokkal lezuhanyoztunk, majd mindenki elindult haza. Utoljára én léptem ki az öltözőből és épp a táskámba túrtam a torna cuccomat, amikor valaki megragadta karom és behúzott egy sötét sarokba.
Ijedten felsikoltottam és tágra nyílt szemekkel néztem az illetőre, aki váratlanul elhúzott. Edward volt az.
- Majdnem megöltél! - ráztam le magamról a karját és csúnyán felnéztem rá.
- Haza vihetlek? - kérdezte, fittyet hányva az előbbi mondatomra.
Hitetlenkedve néztem rá, majd hosszú mérlegelés után bele egyeztem. Edward nem mondott semmit, csak rám villantotta csibész mosolyát, és kezemet megfogva elhúzott az autójáig. Ott kitárta előttem az utas felőli ajtót és besegített a kocsiba. Aztán mellettem termett és pillanatokon belül már rég elhagytuk az iskolát és a várost is. Ekkor döbbentem rá, hogy Edward rossz fele megy.
- Ne ijedj meg! - szólt Edward hirtelen. - Először elviszlek egy helyre. Beszélgethetnénk – pillantott rám, én pedig egyetértően bólintottam.
Hihetetlen sebességel haladt. A nyitott ablaktól a hajam lobogott. Felsóhajtottam.
- Nem akarsz egy kicsit lassítani? - kérdeztem félve, miközben körmeimet az ülésbe mélyesztettem annyira gyorsan száguldottunk az úton.
- Zavar?
- Ez már igen.
- Norah – mondta ki lágyan a nevemet, mire a gerincemen végig futott a hideg. - Uralom az autót, ne félj!
- Akkoris – morogtam.
Ezután a sebességmérő már csak 100-at mutatott, nem pedig 180-at.
- Utálok lassan menni – morogta bosszúsan.
Felnevettem, majd mély hallgatásba burkolóztam. Néztem az elsuhanó fákat, mialatt gondolatok milliói cikáztak át az agyamon. Edwardra pillantottam, aki csendben és feszülten az utat bámulta, miközben úgy markolta kezeivel a kormányt, hogy az majdnem darabokra tört a kezei alatt.
- Valami gond van? - kérdezte hirtelen.
- Nem, csak... - nyeltem egy nagyot, majd folytattam -, eléggé furcsa vagy most.
- Nem vagyok elég jó parti? - kérdezte vigyorogva, aztán csábosan nézett rám félig lehunyt pillái alól, mely alatt feketén csillogott apró szeme.
Teljesen összezavart hirtelen viselkedése. Az előbb még tiszta hideg volt a viselkedése, most meg csak úgy sugárzott belőle a szexualitás és a magabiztosság. Mi lett evvel a fiúval? Zavaromban el is nevettem magam.
- Öhm... szóval... - dadogtam, de elakadtam, majd el is pirultam.
Edward csak elvigyorodott, de nem szólt semmit, és innentől kezdve egy szót sem szóltunk egymáshoz. Egész végig az ablakon néztem ki, de azért néha lopva Edwardra pillantottam.
Aztán az út elfogyott, szűk ösvénybe torkollott, amelynek kezdetét egy fából készült táblácska jelezte. Edward leparkolt a keskeny útpadkán. Kipattant a kocsiból, majd pillanatok alatt mellettem termett és kisegített az autóból. Meleg volt, majdnem fülledt volt a levegő a felhős ég alatt. Felgyűrtem a karomon a pulcsim ujját.
Edward bevágta a kocsi ajtaját, és levette a pulóverét. Majd az úttalan, sűrű bozótot kezdte vizsgálni.
- Erre! - mutatta, és elindult a sűrűbe.
- Na és az ösvény? - kérdeztem bepánikolva, miközben sietve mögé igyekeztem.
- Nem azon megyünk. Ne félj, nem engedem, hogy eltévedj! - fordult vissza csúfondáros mosollyal.
Fehér, rövid ujjú inget viselt, de nem gombolta be a felső gombokat, és a nyaka fehér bőre megszakítás nélkül olvadt mellkasának márványos fehérségébe. Túl tökéletes volt. Kizárt, hogy ezt az isteni teremtményt így verje a sors...
Félre értette fájdalmas arckifejezésem.
- Haza akarsz menni? -kérdezte fájdalmasan halk hangon.
- Nem! - vágtam rá, és elindultam felé, míg csak ott nem álltam szorosan mellette.
- Mi a baj? - kérdezte gyöngéden.
- Semmi, csak...
- Csak? - vonta fel a szemöldökét.
- Aggódom érted – böktem ki, szemeimet lesütve.
- Haza foglak vinni – ígérte.
Kérdőn ránéztem. Nem tudtam eldönteni, hogy mit gondol. Talán azt hitte, hogy félek, de nem így volt. Egyáltalán nem féltem.
- Akkor induljunk tovább, hogy lehetőleg tisztességes időben haza tudjak érni! - mondtam gúnyosan. Edward egy ideig némán méregetett, majd felsóhajtott és elindult befelé az erdőbe.
A talaj többnyire egyenletes volt, és Edward félrehúzta előlem a nedves páfrányok és indák szövevényét. Nyílegyenesen haladt előre, és amikor kidőlt fatörzs vagy szikla került az utunkba, segített átmászni rajta, a könyökömnél fogva megemelt, aztán abban a pillanatban el is engedett, amint szerencsésen átértem.
Az idő nagy részében némán haladtunk. Olykor kérdezett valamit, amit még nem sikerült kiszedni belőlem az elmúlt három hónapban. Megkérdezte, hogyan szoktuk megünnepelni a születésnapomat, milyen tanáraim voltak az általánosban, tartottam-e állatot gyerekkoromban, én pedig elmondtam neki, hogy otthon – Chicagóban – két röfögös mopsz vár, akik kétségkívűl idegesítőek néha. Ezen nevetett, hangosabban, mint ahogy eddig.
A pár mérföldre ráment körülbelül egy óra. Az erdő úgy terült el körülöttünk, mint valami vén fákból álló, végtelen labirintus, és én már kezdtem nyugtalankodni, hogy shoa nem találunk ki innen. Edward viszont teljesen nyugodtan haladt előre a zöld útvesztőben, semmi jelét nem adta annak, hogy esetleg nem jó felé megyünk.
Néhány órával később a lombok sátrán átszűrődő fény sötét olajzöldből ragyogó jádezöldre változott. Először, amióta elindultunk befelé az erdőbe, végigfutott rajtam az izgalom, aztán a következő pillanatban felváltotta a türelmetlenség.
- Csak nem megérkeztünk? - kérdeztem szarkasztikusan.
- Igen – vigyorgott Edward, majd elindult.
Minden lépéssel nőttön, nőtt a türelmetlenségem. Edward előreengedett, és nesztelenül követett.
Elértem a fényfolt szélét, és a páfrányok függönye mögül kiléptem az egyik leggyönyörűbb helyre. A kis rét tökéletesen kerek volt, és teljesen benőtték a vadvirágok – sárga és halvány fehér violák többsége. Valahonnét a közelből patakcsobogás hangját hallottam. A nap elárasztotta a kerek rétet sárgás, kápráztató fényével. Lassan, megrendültem lépkedtem a puha fűben, a hullámzó virágszőnyegen keresztül a meleg levegőben.
- Gönyörű – suttogtam és tovább lépkedtem a fűben, Edward pedig követett.
Ezután nem beszéltünk. Pedig lett volna miről, de én nem erőltettem a beszélgetés, és ő se. Közelebb lépett és megérintette a karom, ami áramütésszerűen ért. Remegve felsóhajtottam, mire ő halványan elmosolyodott. A legközelebbi fához tolt testével, és ott neki nyomott.
Mélyen a szemeibe néztem. Ujjait a nyakamra tette. Hideg érintésétől megborzongtam és újra remegve felsóhajtottam. A szemeimbe nézett, mialatt ujjai végig táncoltak a nyakamon, mellkasomon, majd végül a tarkómra tette tenyerét. Majd rám pillantott és a nyakamba hajolt. Tágra nyílt szemekkel néztem előre, de amint hideg ajkai hozzá értek az én forró bőrömhőz teljesen ellazultam. Villámcsapásként ért az érintése. A tarkómon lévő keze közelebb vont magához, és egy kicsit szorított de nem érdekelt, sőt, élveztem. Gyengéd csókokkal becézte a nyakamat, majd a nyelvét is megéreztem. Halkan felsikoltottam, és ágyékomat a övének nyomtam szorosan. Ekkor hirtelen megmerevedett, majd kihajolt a nyakamból és rám nézett. Testemből eltűnt a remegés és az az izgató érzés, amit Edward váltott ki belőlem. Teljesen üresnek éreztem magam.
- Ne haragudj! - motyogta, én pedig zilált és vad tekintetébe néztem.
Sebesen ellépett előlem, majd hátat fordított nekem. Hangosan felsóhajtott, majd vissza fordult. Az arca már rendezett volt.
- Haza viszlek – szólt rekedt hangon, mire én csak bólintottam.
Kivezetett az erdőből, majd besegített a kocsiba és haza vitt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése