Nem sokat beszéltünk azon a vacsorán. Csak a legfontosabb dolgokról, amik a mostani napjainkat végig kísérték. Az érettségi, és az utána lévő nyár. Utána teljesen csendben ültünk egymás mellett. Én a megrendelt pizzámat ettem, míg Edward hol engem, hol a körülöttünk lévő vendégeket fixírozta.
- Hazaviszlek, jó? - kérdezte nyolc óra előtt fél órával.
- Rendben – helyeseltem.
Edward várakozóan a pincérnőre nézett – aki pár méterrel odébb ált. A pincérnő azonnal vette a lapot, és az asztalunkhoz jött.
- Fizetni szeretnék! - szólt Edward teljesen semleges hangnemben.
- Természetesen – bólogatott a nő. - Tessék! - húzott elő egy bőrmappát a fekete köténye zsebéből, és Edward elé tette.
Edward előhalászta kabátzsebéből a pénztárcáját, és a mappába tett egy bankjegyet. Én eközben közelebbről megfigyeltem a pincérnőt. A nő pár centivel volt magasabb nálam, csupán azért, mert egy magassarkú szandált hordott. Karcsú testén tökéletesen állt a ruha, és zöld szemei izgatottan csillogtak, amikor Edwardra nézett.
Hirtelen elkapott a féltékenységi és az irigylési roham. Ez a nő csodálatosan nézett ki. Gyönyörű volt a cipője, és vékony is volt. De én? Én egy nagyon ronda gipszben voltam, és még olyan vékony se voltam, mint a pincérnő.
- Menjünk! - ébresztett fel Edward a gondolkodásomból.
Föltápászkodtam, és előre mentem. Edward szorosan mögöttem lépkedett, mindezt úgy, hogy a keze másodpercenként ért hozzá a fenekemhez. Eszembe jutott a pincérlány formás feneke, és gyönyörű szép lábai, amit a magassarkú szandál varázsolt neki. Felsóhajtottam. Ezt meghallotta Edward, és a fülemhez hajolt.
- Százszor szebb vagy annál a nőnél – súgta a fülembe.
Nem szóltam semmit. Csak megvártam amíg Edward kinyitotta nekem az utasfelőli ajtót, és besegített a kocsiba, és halkan becsukta mögöttem az ajtót. Elölről megkerülte az autót, és elámultam, hogy milyen kecsesen mozog.
Majd beszállt mellém, és finoman beindította az autót. Felcsavarta a fűtést, majd szabad kezével megkereste az enyémet, és megfogta.
- Este átjössz? - kérdeztem pár percnyi hallgatás után.
- Ha akarod.
- Mindig akarom!
Edward nem szólt semmit, csak az utat bámulta.
- Lehet egy eléggé bugyuta kérdésem? - kérdeztem félénken.
- Ki vele! - követelte.
- Ti miért nem vagytok olyan vámpírok, ami a filmekben, vagy a könyvekben szoktak lenni?
- Mind mese.
- Miért nem alszotok koporsóban? Tiszta vicces lenne – vigyorogtam.
- Az is csak egy buta mese – felelte. - Nem tudok aludni – mondta alig hallhatóan.
Nem foglalkoztam evvel a mondatával. Csak próbáltam megfogalmazni a bennem lévő mondatot, vagy kérdést.
- Tudod, régen minden álmom az volt, hogy egy vámpírral találkozhassak – szóltam.
Edward értetlenül pillantott rám, majd újra visszatekintett az útra.
- Sok vámpíros könyvet olvastam – folytattam. - És azt hiszem az álmom valóra vált.
- Furcsa egy álom – mondta fintorogva.
- Lehet – vontam meg a vállam. - David is sokat tudott a vámpírokról. Mindig tudtunk erről beszélni, és sokszor kérte kölcsön a könyveimet.
- Norah – szólított Edward lágy hangon. - Ha visszamennék az időbe, akkor mit tennél?
- Az ellenkezőjét – suttogtam.
- Ezt nem igazán értem – vonta össze szemöldökeit Edward.
- Szép évek voltak – mosolyodtam el halványan. - De azok az évek semmit sem érnek. Mindig ott volt a baj, csak sose vettünk róla tudomást. Ma már bánom. Legalábbis azt hiszem...
- Mit tennél, ha újra találkozhatnál vele?
- Megölelném – mosolyogtam. - Majd lekevernék neki egy pofont – sötétült el az arcom.
- A családjával nem tartod a kapcsolatot?
- Nem – ráztam a fejem. - Meg van a számuk, de nem merem felhívni őket.
- Értem – felelte Edward.
- Hazaviszlek, jó? - kérdezte nyolc óra előtt fél órával.
- Rendben – helyeseltem.
Edward várakozóan a pincérnőre nézett – aki pár méterrel odébb ált. A pincérnő azonnal vette a lapot, és az asztalunkhoz jött.
- Fizetni szeretnék! - szólt Edward teljesen semleges hangnemben.
- Természetesen – bólogatott a nő. - Tessék! - húzott elő egy bőrmappát a fekete köténye zsebéből, és Edward elé tette.
Edward előhalászta kabátzsebéből a pénztárcáját, és a mappába tett egy bankjegyet. Én eközben közelebbről megfigyeltem a pincérnőt. A nő pár centivel volt magasabb nálam, csupán azért, mert egy magassarkú szandált hordott. Karcsú testén tökéletesen állt a ruha, és zöld szemei izgatottan csillogtak, amikor Edwardra nézett.
Hirtelen elkapott a féltékenységi és az irigylési roham. Ez a nő csodálatosan nézett ki. Gyönyörű volt a cipője, és vékony is volt. De én? Én egy nagyon ronda gipszben voltam, és még olyan vékony se voltam, mint a pincérnő.
- Menjünk! - ébresztett fel Edward a gondolkodásomból.
Föltápászkodtam, és előre mentem. Edward szorosan mögöttem lépkedett, mindezt úgy, hogy a keze másodpercenként ért hozzá a fenekemhez. Eszembe jutott a pincérlány formás feneke, és gyönyörű szép lábai, amit a magassarkú szandál varázsolt neki. Felsóhajtottam. Ezt meghallotta Edward, és a fülemhez hajolt.
- Százszor szebb vagy annál a nőnél – súgta a fülembe.
Nem szóltam semmit. Csak megvártam amíg Edward kinyitotta nekem az utasfelőli ajtót, és besegített a kocsiba, és halkan becsukta mögöttem az ajtót. Elölről megkerülte az autót, és elámultam, hogy milyen kecsesen mozog.
Majd beszállt mellém, és finoman beindította az autót. Felcsavarta a fűtést, majd szabad kezével megkereste az enyémet, és megfogta.
- Este átjössz? - kérdeztem pár percnyi hallgatás után.
- Ha akarod.
- Mindig akarom!
Edward nem szólt semmit, csak az utat bámulta.
- Lehet egy eléggé bugyuta kérdésem? - kérdeztem félénken.
- Ki vele! - követelte.
- Ti miért nem vagytok olyan vámpírok, ami a filmekben, vagy a könyvekben szoktak lenni?
- Mind mese.
- Miért nem alszotok koporsóban? Tiszta vicces lenne – vigyorogtam.
- Az is csak egy buta mese – felelte. - Nem tudok aludni – mondta alig hallhatóan.
Nem foglalkoztam evvel a mondatával. Csak próbáltam megfogalmazni a bennem lévő mondatot, vagy kérdést.
- Tudod, régen minden álmom az volt, hogy egy vámpírral találkozhassak – szóltam.
Edward értetlenül pillantott rám, majd újra visszatekintett az útra.
- Sok vámpíros könyvet olvastam – folytattam. - És azt hiszem az álmom valóra vált.
- Furcsa egy álom – mondta fintorogva.
- Lehet – vontam meg a vállam. - David is sokat tudott a vámpírokról. Mindig tudtunk erről beszélni, és sokszor kérte kölcsön a könyveimet.
- Norah – szólított Edward lágy hangon. - Ha visszamennék az időbe, akkor mit tennél?
- Az ellenkezőjét – suttogtam.
- Ezt nem igazán értem – vonta össze szemöldökeit Edward.
- Szép évek voltak – mosolyodtam el halványan. - De azok az évek semmit sem érnek. Mindig ott volt a baj, csak sose vettünk róla tudomást. Ma már bánom. Legalábbis azt hiszem...
- Mit tennél, ha újra találkozhatnál vele?
- Megölelném – mosolyogtam. - Majd lekevernék neki egy pofont – sötétült el az arcom.
- A családjával nem tartod a kapcsolatot?
- Nem – ráztam a fejem. - Meg van a számuk, de nem merem felhívni őket.
- Értem – felelte Edward.
Lehúztam magamról a pólót, és a melltartót. Kigomboltam a nadrágom, és a térdemig lehúztam. Leültem a kád szélére, Edward pedig segített lehúzni rólam. Majd közös erővel lehúztuk rólam a bugyit is. Edward megfogta a kezem, és besegített a meleg vízzel teli kádba. Megkapaszkodtam a kád szélében, és beleereszkedtem a vízbe.
Edward segített leöblíteni a hajam, én pedig megmostam egy kis samponnal. Majd Edward újra segített leöblíteni, amit én egy csókkal köszöntem meg. Majd egy szivacsra tettem egy kis tusfürdőt, és elkezdtem tisztálkodni. Épp hajoltam volna előre a lábamért, amikor szúró érzés lett úrrá a mellkasomban. Felsziszenve hátradőltem. Edward csak megsimogatta a vállam, és a lábamhoz hajolt megmosni. A szívaccsal dörszölgetni kezdte a lábam, amikor én morogva elhúztam.
- Mi a baj, Norah? - kérdezte Edward.
- Olyan vagyok, mint egy nyomorék – fakadtam ki újra.
- Nem vagy az – rázta a fejét Edward, majd újra a lábamért nyúlt, amikor én újra elhúztam.
- Hagyj már! - könyörögtem.
- Jó – bólintott Edward. - Akkor fürödj meg egyedül! - mondta dühösen, a szivacsot belecsapta a vízbe, és kiviharzott a fürdőből.
- Fenébe... - morogtam, és hátrahajtottam a fejem, lehunyt szemekkel.
Edward kis idő múlva bejött, és segített kimászni a kádból. Megtörölte a testem, majd felöltöztetett. Egész végig összevont szemöldökkel volt, és egy szót sem szólt. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy nyolc éves kislány, aki épp hisztizett, és most az apja a szótlanságával bűnteti.
Edward kézen ragadott, majd bevonszolt a szobámba. Lefektetett, nyakig betakart, majd befeküdt mellém és a plafont kezdte bámulni.
Csend volt a szobában. Elsuhant néhány autó a csendes utcán, néhány járókelő hangja és cipőiknek egyenletes kopogása is felhallatszott az emeletre. Edward ugyanolyan nyugodtan lélegzett, mint én.
- Edward... - szóltam neki halkan.
- Aludj! - parancsolt rám.
- Ne haragudj! - folytattam tovább.
- Én nem haragszom – felelte. - Csak nem értelek.
- Nem szeretem, ha úgy bánnak velem, mint egy nyomorékkal – sóhajtottam.
- De én nem is bántam úgy veled – fakadt ki.
- Tudom – bólintottam. - De én... nekem van erről egy szörnyen rossz emlékem.
- Mi történt? - kíváncsiskodott.
- Rossz emlék – feleltem szűkszavúan. - Jó éjt! - mondtam, majd hátat fordítottam neki.
Még egy ideig bámultam a semmibe. Lelkiszemeim előtt újra lejátszódott bennem a szörnyen rossz emlék, mint egy film. Éreztem a szememben a víz szúró érzését, a számban az ízét, és láttam magam előtt a barna hajú nőt. Lehunytam és összeszorítottam a szemeimet. A takaróba markoltam, és próbáltam visszatartani a feltörekvő könnyeimet.
Edward segített leöblíteni a hajam, én pedig megmostam egy kis samponnal. Majd Edward újra segített leöblíteni, amit én egy csókkal köszöntem meg. Majd egy szivacsra tettem egy kis tusfürdőt, és elkezdtem tisztálkodni. Épp hajoltam volna előre a lábamért, amikor szúró érzés lett úrrá a mellkasomban. Felsziszenve hátradőltem. Edward csak megsimogatta a vállam, és a lábamhoz hajolt megmosni. A szívaccsal dörszölgetni kezdte a lábam, amikor én morogva elhúztam.
- Mi a baj, Norah? - kérdezte Edward.
- Olyan vagyok, mint egy nyomorék – fakadtam ki újra.
- Nem vagy az – rázta a fejét Edward, majd újra a lábamért nyúlt, amikor én újra elhúztam.
- Hagyj már! - könyörögtem.
- Jó – bólintott Edward. - Akkor fürödj meg egyedül! - mondta dühösen, a szivacsot belecsapta a vízbe, és kiviharzott a fürdőből.
- Fenébe... - morogtam, és hátrahajtottam a fejem, lehunyt szemekkel.
Edward kis idő múlva bejött, és segített kimászni a kádból. Megtörölte a testem, majd felöltöztetett. Egész végig összevont szemöldökkel volt, és egy szót sem szólt. Kezdtem úgy érezni magam, mint egy nyolc éves kislány, aki épp hisztizett, és most az apja a szótlanságával bűnteti.
Edward kézen ragadott, majd bevonszolt a szobámba. Lefektetett, nyakig betakart, majd befeküdt mellém és a plafont kezdte bámulni.
Csend volt a szobában. Elsuhant néhány autó a csendes utcán, néhány járókelő hangja és cipőiknek egyenletes kopogása is felhallatszott az emeletre. Edward ugyanolyan nyugodtan lélegzett, mint én.
- Edward... - szóltam neki halkan.
- Aludj! - parancsolt rám.
- Ne haragudj! - folytattam tovább.
- Én nem haragszom – felelte. - Csak nem értelek.
- Nem szeretem, ha úgy bánnak velem, mint egy nyomorékkal – sóhajtottam.
- De én nem is bántam úgy veled – fakadt ki.
- Tudom – bólintottam. - De én... nekem van erről egy szörnyen rossz emlékem.
- Mi történt? - kíváncsiskodott.
- Rossz emlék – feleltem szűkszavúan. - Jó éjt! - mondtam, majd hátat fordítottam neki.
Még egy ideig bámultam a semmibe. Lelkiszemeim előtt újra lejátszódott bennem a szörnyen rossz emlék, mint egy film. Éreztem a szememben a víz szúró érzését, a számban az ízét, és láttam magam előtt a barna hajú nőt. Lehunytam és összeszorítottam a szemeimet. A takaróba markoltam, és próbáltam visszatartani a feltörekvő könnyeimet.
Reggel volt. Az asztalnál ültem és épp a nutellás kenyeremet tömtem magamban. Edward előttem ült, karba tett kezekkel. Semleges tekintettel nézett rám. Az esti incidens óta nem beszéltünk szinte semmit. Felkeltünk, lejöttünk a konyhába, leültünk és így voltunk egy ideig.
- Ne bámulj! - szóltam.
Edward arca dühbe torzult, és felmutatta a kezét.
- Ne bámuljalak! – mutatta fel a hüvelykujját. - Ne bánjak veled úgy, mint egy nyomorék! - mutatta fel a mutatóujját. - Ne kíváncsiskodják! - mutatta fel a középsőujját, majd ökölbe szorította a kezét és rám nézett. - Bocs, hogy élek – szólt mérgesen.
- Most meg a bajod?! - háborodtam fel.
- Hogy mi?! Talán az, hogy állandóan titkolózól – kiáltott rám. - Mi a franc történt veled régen? Semmit nem tudok rólad, mert te makacsul hallgatsz – mutatott rám. - Rossz emlék így, rossz emlék úgy. Nem akarok róla beszélni, ne kíváncsiskodj! - váltott át vékony hangnembe, és engem utánzott. - Utálom, hogy állandóan titkolózól!
- Azért titkolozom, mert kurvára nem kell a sajnálatod!
- De hogy sajnálkozzak, ha egyszer fogalmam sincs az életedről, hm?!
- Talán ezért! Fogalmad sincs, hogy miket éltem át éveken keresztül – csaptam a kezem az asztalra dühösen.
- Akkor mond el! - vonta fel szemöldökeit Edward.
- Esélytelen – ráztam a fejem.
- Na, látod! - csapott ő is az asztalra. - Mi az a rossz emlék, amit tegnap említettél? Miért nem mondasz el nekem semmit?
- Mert az csakis az ''én'' emlékem – mondtam, kihangsúlyozva az én szócskát.
- De most már közös emlékeink vannak! Egy pár vagyunk, és fontos, hogy minden tudjunk egymásról, hogy boldogan élhessünk!
- De én nem akarom megosztani veled az emlékeimet!
- Az istenit már! Mond el!!! - ordított velem dühösen.
Ilyen dühösnek még sose láttam. Először meglepődtem, majd ökölbe szorítottam a kezeimet.
- Tudni akarod?! - szűkítettem össze szemeimet indulatosan.
- Igen, tudni akarom – bólintott, és hátradőlt a székben.
- Na, ezt kapd ki! - álltam fel a székből. - Nyolc évvel ezelőtt belefojtott egy kórházi nővérke a vízbe, csak azért, mert lázas voltam, és ellenkeztem. Úgy bánt velem, mint egy nyomorékkal – magyaráztam el. - Most boldog vagy?! - sziszegtem, majd elrohantam.
Edward csak ledöbbenve ült továbbra is a székben. Nehezen tudta felfogni ezt az információt. Csak egy szó csengett a fülében: belefojtott. Gondolt egyet, majd felpattant a székből és felrohant a lépcsőn.
- Norah? - nyitott be a szobámba.
- Mi van? - kérdeztem flegmán.
Edward beljebb lépett, és felsóhajtva nyugtázta, hogy nem csinálok semmi őrültséget. Csupán egy székben ülök, az asztalom előtt, és egy cigarettát szívok.
- Nem szeretem a cigarettát – fintorodott el.
- Ne dohányozz! - mutattam fel a hüvelykujjamat. - Ne titkolozz! - mutattam fel a mutatóujjamat. - Mond el! - mutattam fel a középsőujjamat, majd ökölbe szorítottam a kezemet. - Bocs, hogy élek – szóltam mérgesen, pont úgy, mint Edward pár perccel ezelőtt.
- Ne haragudj! - suttogta Edward.
- Ne haragudj! - mutattam fel a gyűrűsujjamat.
- Norah, most komolyan! - felelte Edward. - Tényleg ne haragudj!
- Én nem haragszom – ráztam a fejem, és erősen beleszívtam a kezemben lévő cigarettába.
- Nem tudtam, hogy így bekattansz, ha a múltadról van szó – szabadkozott, és leguggolt elém.
- Utálom, ha a múltamban turkálnak – vontam meg a vállam.
- Ne haragudj! - mondta még egyszer. - Legközelebb nem foglak kikérdezni. Csak egy csodálatos lány vagy, és kíváncsi vagyok az életed minden egyes mozzanatára. Nagyon szeretlek, és azt szeretném, hogyha boldogok lennénk együtt! Mindezt úgy, hogy nincs köztünk titok – magyarázta. - Van köztünk egy óriási fal, amit nem tudok ledönteni. De te úgy érzed, hogy támadok, ezért tovább váratsz és titkolózól előttem. És ez szörnyen rosszul esik nekem. Szeretlek, imádlak, Norah! Te vagy az életem, és félek, hogy egyszer a múltad fog minket szétszedni. Megtudod ezt érteni? - nézett mélyen a szememben.
Míg mondta addig a torkomban óriási gombóc kezdett nővekedni, majd a mondandója végén feltört, és sírva fakadtam. Mikor befejezte, szinte a karjaiba omlottam. Zokogni kezdtem, és még szorosabban húztam magamhoz Edwardot. Kezeimmel a pólójába markoltam, és fejemet a vállába bújtattam.
Fogalmam sem volt, hogy Edward így érez. Teljesen rosszul éreztem emiatt magam. Edward őszinte volt velem, én pedig mindig gonoszul hallgattam. Ezért még hangosabban zokogtam fel.
- Szeretlek, Edward! - nyögtem ki sírós hangon. - Nagyon szeretlek!
- Én is szeretlek, Norah – felelte, és még szorosabban szorított magához. - Őrülten szeretlek!
- Ne bámulj! - szóltam.
Edward arca dühbe torzult, és felmutatta a kezét.
- Ne bámuljalak! – mutatta fel a hüvelykujját. - Ne bánjak veled úgy, mint egy nyomorék! - mutatta fel a mutatóujját. - Ne kíváncsiskodják! - mutatta fel a középsőujját, majd ökölbe szorította a kezét és rám nézett. - Bocs, hogy élek – szólt mérgesen.
- Most meg a bajod?! - háborodtam fel.
- Hogy mi?! Talán az, hogy állandóan titkolózól – kiáltott rám. - Mi a franc történt veled régen? Semmit nem tudok rólad, mert te makacsul hallgatsz – mutatott rám. - Rossz emlék így, rossz emlék úgy. Nem akarok róla beszélni, ne kíváncsiskodj! - váltott át vékony hangnembe, és engem utánzott. - Utálom, hogy állandóan titkolózól!
- Azért titkolozom, mert kurvára nem kell a sajnálatod!
- De hogy sajnálkozzak, ha egyszer fogalmam sincs az életedről, hm?!
- Talán ezért! Fogalmad sincs, hogy miket éltem át éveken keresztül – csaptam a kezem az asztalra dühösen.
- Akkor mond el! - vonta fel szemöldökeit Edward.
- Esélytelen – ráztam a fejem.
- Na, látod! - csapott ő is az asztalra. - Mi az a rossz emlék, amit tegnap említettél? Miért nem mondasz el nekem semmit?
- Mert az csakis az ''én'' emlékem – mondtam, kihangsúlyozva az én szócskát.
- De most már közös emlékeink vannak! Egy pár vagyunk, és fontos, hogy minden tudjunk egymásról, hogy boldogan élhessünk!
- De én nem akarom megosztani veled az emlékeimet!
- Az istenit már! Mond el!!! - ordított velem dühösen.
Ilyen dühösnek még sose láttam. Először meglepődtem, majd ökölbe szorítottam a kezeimet.
- Tudni akarod?! - szűkítettem össze szemeimet indulatosan.
- Igen, tudni akarom – bólintott, és hátradőlt a székben.
- Na, ezt kapd ki! - álltam fel a székből. - Nyolc évvel ezelőtt belefojtott egy kórházi nővérke a vízbe, csak azért, mert lázas voltam, és ellenkeztem. Úgy bánt velem, mint egy nyomorékkal – magyaráztam el. - Most boldog vagy?! - sziszegtem, majd elrohantam.
Edward csak ledöbbenve ült továbbra is a székben. Nehezen tudta felfogni ezt az információt. Csak egy szó csengett a fülében: belefojtott. Gondolt egyet, majd felpattant a székből és felrohant a lépcsőn.
- Norah? - nyitott be a szobámba.
- Mi van? - kérdeztem flegmán.
Edward beljebb lépett, és felsóhajtva nyugtázta, hogy nem csinálok semmi őrültséget. Csupán egy székben ülök, az asztalom előtt, és egy cigarettát szívok.
- Nem szeretem a cigarettát – fintorodott el.
- Ne dohányozz! - mutattam fel a hüvelykujjamat. - Ne titkolozz! - mutattam fel a mutatóujjamat. - Mond el! - mutattam fel a középsőujjamat, majd ökölbe szorítottam a kezemet. - Bocs, hogy élek – szóltam mérgesen, pont úgy, mint Edward pár perccel ezelőtt.
- Ne haragudj! - suttogta Edward.
- Ne haragudj! - mutattam fel a gyűrűsujjamat.
- Norah, most komolyan! - felelte Edward. - Tényleg ne haragudj!
- Én nem haragszom – ráztam a fejem, és erősen beleszívtam a kezemben lévő cigarettába.
- Nem tudtam, hogy így bekattansz, ha a múltadról van szó – szabadkozott, és leguggolt elém.
- Utálom, ha a múltamban turkálnak – vontam meg a vállam.
- Ne haragudj! - mondta még egyszer. - Legközelebb nem foglak kikérdezni. Csak egy csodálatos lány vagy, és kíváncsi vagyok az életed minden egyes mozzanatára. Nagyon szeretlek, és azt szeretném, hogyha boldogok lennénk együtt! Mindezt úgy, hogy nincs köztünk titok – magyarázta. - Van köztünk egy óriási fal, amit nem tudok ledönteni. De te úgy érzed, hogy támadok, ezért tovább váratsz és titkolózól előttem. És ez szörnyen rosszul esik nekem. Szeretlek, imádlak, Norah! Te vagy az életem, és félek, hogy egyszer a múltad fog minket szétszedni. Megtudod ezt érteni? - nézett mélyen a szememben.
Míg mondta addig a torkomban óriási gombóc kezdett nővekedni, majd a mondandója végén feltört, és sírva fakadtam. Mikor befejezte, szinte a karjaiba omlottam. Zokogni kezdtem, és még szorosabban húztam magamhoz Edwardot. Kezeimmel a pólójába markoltam, és fejemet a vállába bújtattam.
Fogalmam sem volt, hogy Edward így érez. Teljesen rosszul éreztem emiatt magam. Edward őszinte volt velem, én pedig mindig gonoszul hallgattam. Ezért még hangosabban zokogtam fel.
- Szeretlek, Edward! - nyögtem ki sírós hangon. - Nagyon szeretlek!
- Én is szeretlek, Norah – felelte, és még szorosabban szorított magához. - Őrülten szeretlek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése